Karácsonytolvajok
Sáfrány csak úgy lazán nekidőlt az ajtófélfának. Szép szál manó volt, jobb napjaiban volt vagy nyolc centi. Persze nem az ilyen hideg téli napokon, ilyenkor éppen hogy kikunkorodott a szőnyeg rojtjai közül. De Sáfrány leginkább nem a magasságával tűnt ki általában, hanem azzal a híresen nagy eszével. Most is, ott a félfának dőlve, látszott, hogy annyira nagyon jártatja valamin az eszét, hogy szinte füstölnek a fogaskerekek a kobakjában. Satu, aki legalább egy centivel kisebbre nőtt, már előre rettegett, mi fog itt már megint kisülni.
– Ha! – mondta váratlanul Sáfrány, és nagy ívben kiköpte a szájából a pókhálódarabot, amit addig rágcsált.
– Mi ha? – kérdezte óvatosan Satu. – Ugye nem egy nagy röhögés eleje jutott eszedbe?
– Sose láttam még ilyen gyáva kukac manót – fitymált felé Sáfrány. – A ha az ha, semmi vihogás, hehegés. El fogjuk lopni az egészet!
– Mit fogunk ellopni? Én nem lopok mindenféle összevissza egészeket – csóválta fejét Satu.
– Az egész évet ellopjuk mostantól kezdve – jelentette ki Sáfrány. – Volt egy zöld rokonunk a tengerentúlon, annak egyszer majdnem sikerült ellopni a karácsonyt, de aztán bolond fejjel visszaadta, mert hogy a szeretet, meg ilyenek. Azt hiszem úgy hívták, Grincs!
– Megfázhatott a fejed, ebben a nagy agytornában, mondtam, hogy ha gondolkodsz, vegyél legalább sapkát – kedveskedett, gondoskodott Satu.
– Mi most szépen elcsaklizzuk először a karácsonyt, azt jól nem adjuk vissza, és jöhet a szilveszter, a húsvét, meg az augusztus húsz – lelkesedett Sáfrány. – Amikor meg már csak szürke színű hétköznapok lesznek, akkor ellopjuk azokat is! Mondjuk jó nagy zsákra lesz szükség – gondolkodott vissza Sáfrány.
– Nem lehetne egyszer csak úgy elüldögélni a fa alatt? – vonogatta a vállát Satu. – Én nagyon kedvelem a fenyőillatot.
– Nem lehetne – vágta el az idillt Sáfrány. – Most majd jó alaposan megemlegetik! Nem fognak majd engem mindig csak úgy lenézni!
– De Sáfrány, hiszen összevissza nyolc centi vagy, csak lenézni tudnak, még egy tücsök is nagyobb nálad időnként – tárta szét a kezét Satu.
– Tücsök, bogár nem érdekel – fújt Sáfrány nagyot. – Az emberek fogják úgy, de úgy megemlegetni, hogy csak győzzenek magukhoz térni! Szólj azonnal Sörtének, most rögtön indulunk!
– De Sörte elutazott a délutáni macskabusszal, meglátogatja Sipkát, mert szegénynek eltörött a bajsza.
– Manónak bajsza? – rökönyödött Sáfrány. – Micsoda világ ez. Nem baj, akkor jöjjön Sötét! Lesz nemulass!
– Sötéttel van egy kis baj – bátortalankodott Satu. – Tegnap felmászott az ablakba, ki akart nézni szegény, hogy jön-e már a tél, de hirtelen kisütött a nap.
– És? – kérdezte Sáfrány.
– Hát, tudod, hogy milyen szegény, teljesen fényérzékeny, úgyhogy amint fényt kapott, kiáltott egy nagyot, persze nem olyan nagyot, de azért elég nagyot, és kiesett az ablakon. Hétfőnél hamarabb nem hiszem, hogy visszaérne.
– Szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfő, úúúú… az messze van – számolta az ujjain Sáfrány. – Sebaj!
– Sebaj Sajnossal elment vízért, mert teljesen kiszáradt a páfrány a cserépben – mutatott arrafelé Satu.
– Nem úgy értettem, azt akartam mondani, hogy semmi baj, majd te meg én ellopjuk, aztán ha a többiek előkerülnek, majd segítenek a többi akciónál – mondta magyarázón Sáfrány.
– Ja! – bólintott sokat egymás után Satu.
– Hozd a maradék törpítő-varázst, meg egy megfelelő zsákot! – adta ki a parancsot Sáfrány, és közben azt kezdte gyakorolni, milyen félelmetes képet tud vágni, csak úgy hirtelen, minden előzmény nélkül.
– Jaj! – kiáltott nagyot ijedtében a visszatérő Satu.
– Mi van már megint? – kérdezte Sáfrány, és kis időre abbahagyta a rémes arcot vágást.
– Phu! – fújt nagyot Satu. – Frászt kaptam, annyira ijesztő vagy.
– Hehe – vihogott Sáfrány. – Hát bizony. Na megvan minden? Mert akkor induljunk!
Nekiindultak, szőnyegről szőnyegre, ki az erkélyes szobán át a szabad ég alá. Sáfrány odafüttyentett egy taxi-galambot, azzal leröppentek egyetlen suhanással az utcára. Az emberek odalent nagyon készültek a karácsonyra, mindenféle fényes fényeket szereltek a legváratlanabb helyekre, ajándékok után rohangáltak, okkal, ok nélkül egymásra mosolyogtak, vagy csak úgy fázósan bújtak a kabátjukba, és siettek a dolguk után. Egy dologban viszont mindannyian egyformák voltak, se le, se föl nem néztek a járda szélén ácsorgó manókra.
– Te Sáfrány – kezdte Satu. – Ezeknek eszük ágában sincs semmi lenézés. Menjünk haza, na…
– Mert most csak azt hiszik, hogy ha így csinálnak, akkor én majd, de soha, egy Sáfrány nem hátrál meg! – kiabálta kicsit szétesve Sáfrány, és tényleg, egy elguruló bicikli elől Satunak kellett elrántania, mert tudjuk, egy Sáfrány, az nem hátrál meg…
Satu, már éppen kezdett beletörődni, hogy egy ekkora lopás-sorozat társ-tetteseként egész hátralévő, de legalábbis párszáz évét kell majd varázsrács mögött töltenie, amikor furcsa kis társaság fordult be a tér legközelebbi sarkán. Egy medve, egy tigris, meg egy oroszlán. Satu éppen oldalba akarta bökni Sáfrányt, de az oroszlán, szemüvegét tologatva megállította a társait. Azok odanéztek, ahová oroszlán társuk mutatott, és mindhárman hunyorogva, szemük meresztve ereszkedtek négylábra. A tigris egészen közel dugta szimatoló orrát, aztán a medvére nézett, és megszólalt.
– Semmi hiba, ezek bizony ők – mondta, és vadul bólogatott hozzá, csak úgy repkedett a farka a háta mögött.
– Szerintem is, én már sokszor láttam őket könyvben is – helyeselt az oroszlán is, a szemüvege fölött.
Sáfrány egészen zöld volt mostanra, Satu meg leginkább kezdett elolvadni a félelemtől, a téli hideg ellenére. A medve még vizsgált rajtuk egyet jobbról, meg balról, aztán sóhajtott egy amolyan mélyről jövőt.
– Igen, ők azok, semmi kétség – mondta, aztán a rémült manókhoz fordult. – Nagy öröm és tisztesség ilyen kiváló manókat személyesen is megismerni, mint amilyenek ti vagytok. Kedves Sáfrány és Satu, mindenkinek el fogok dicsekedni azzal, hogy találkozhattam a két leghíresebb manóval, akik valaha éltek! – azzal biccentettek mind a hárman, és már ott sem voltak.
– Hu – mondta szinte némán Satu. – Ezt megúsztuk.
– Én vagyok a valaha élt, meg a leghíresebb, szóval… – Sáfrány lassan éledt, de akkor nagyon. – Én vagyok! Megismertek! Híres vagyok! – aztán Satura nézett.
– Na, mit állsz itt, ints le egy galambot, csak nem ácsorgunk így itt az utcán, amikor ilyen fontos és elismert vagyok?
– És a karácsony? – rebegte Satu. – Mégsem lopjuk el?
– Kinek kell itt lopni? – mondta fensőbbséggel Sáfrány. – Amikor én vagyok izé, szóval tudod. Sztár vagyok! Hol az a galamb már?
Satu gyorsan intézkedett, pár perc se telt és máris otthon voltak. Sáfrány begubancolta magát a szőnyegrojtba, de olyan fenségesen, hogy csak úgy rezgett. Még motyogott valami olyasmit, hogy karácsony, meg hogy ugyan már, meg hogy én, Sáfrány, a nagy hírű. Aztán már csak hortyantott néha, ahogy mindig szokott.
Satu még nézte a karácsonyi fényeket, ahogy bekukkantottak a fenti ablakon, aztán lassan mosolyogva elaludt, és talán azt álmodta, hogy boldog karácsonyt mindenkinek!
