Az erdőbe mentünk kirándulni
a nagymamával. Egy tisztásra
értünk épp. A sok eső után
végre kisütött a nap, és
rengeteg gomba volt.

Nagymama azt mondta,
vigyázzak a kígyókra,
ilyenkor már elő szoktak bújni,
melegedni,
nehogy rájuk lépjek.

Valahogy elbambulhattam,
lemaradtam a nagymamától,
és hirtelen egy kis zöld kígyó
előtt torpantam meg.

Egy kis zöld kígyó torpant meg
előttem,
néztünk csak egymásra.

Szia, mondtam neki ijedtemben.
Kinyitotta a száját,
mintha mosolygott volna.

Sssszziaaaaa, sziszegte vissza.
Kérhetsz valamit, mondta,
mivel ilyen bátor vagy,
nem ijedtél meg tőlem.

Bármit,bátran.
Teljesítem.

De annyira meglepődtem,
hogy nem jutott eszembe
semmi.

Szia, hadartam zavartan.
Gyorsan kikerültem, és
ott hagytam a fűben.

Nagymamának persze
nem meséltem el,
úgyis azt mondta volna,
folyton csak fantáziálsz,
túl sok hülyeséget nézel a tévében.

Este, elalvás előtt már
egy csomó minden eszembe jutott,
mit is kellett volna kérni
a kígyócskától.

Reggel pedig biztos voltam benne,
hogy álom volt az egész.
Vagy csak egy erdei sikló.

titOKSZOMBAT

Tudod, mire kér téged
a plusztabletta,
ha a vízbe dobod,
mielőtt megiszod?

Kérdezte
szombat reggelenként
a nagymama.

Hát persze!
Hogy ne áruljam el a titkát.
Psssssssssssssssssszzzt…

Én azóta is hallgatok.
Csendben megiszom,
és kész.

1. fejezet
melyben a történet elkezdődik (most meglepődtél, igaz?),s amelyet ha sikerül jól megírnom, talán a másodikat is elolvasod

– A macska rúgja meg! A darázs csípje meg! Azt a rézfánfütyülőjét! A rozsdás kiskésit neki! – morgolódott magában,no nem egy hírneves néprajzkutató, hanem egy sápadt, vézna, tízéves fiú.
Szívesen bemutatom Neked, ugyanis ő a történet főszereplője. A neve Jóhegyi Laci. Szeptember elsejét írunk, hétfőt, s hősünk útban van az iskola felé. Most már sejted, miért motyog magában? Enyhén szólva dühös. Miért beszél ilyen furcsán? Miért nem mondja egyszerűen, hogy „A fene egye meg azt a hülye iskolát!?” – kérdezed Te. Ezzel mindjárt a lényegre tapintottál. Laci ugyanis bármennyire hétköznapinak tűnő fiú, mégsem olyan, mint a többiek. (Például a Te osztályodban a verekedős Dani vagy az a fiús Eszter.) Laci állandóan olvas. Nem szeret focizni, társasozni, tévézni, számítógépes játékokkal játszani. Már elsőbe is úgy érkezett, hogy folyékonyan olvasott. Örült is Marika néni, hogy ilyen okos gyerek van az osztályában. Annál nagyobb volt a csalódása, amikor Laciból egy fia értelmes választ sem tudott kihúzni. Lacinak ugyanis mindegy, hogy matek-, környezet- vagy énekóra van, az ő gondolatai az éppen félbehagyott könyv körül forognak. Ezért nem tud olyan egyszerűen és érthetően beszélni, mint Te. Nem is kell már Neked elmagyaráznom, miért sápadt a fiú 10 hét vakáció után. Talán nem sütött volna a nap idén nyáron? Sütött bizony, de nem Jóhegyi Laci sápadt arcára. S amikor nagymamája így sápítozott az elsötétített gyerekszobában:
– Kicsi szívem, drágaságom, egy kis napsütésre lenne szükséged! – mit csinált ez a gézengúz? Kaján vigyorral húzta elő az ágy alól az erre az esetre odakészített Arany János-kötetet, és homlokáról a képzeletbeli izzadságcsöppeket törölgetve felolvasta:
– „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…”
– Elég lesz, Nagyika? Vagy folytassam? De akkor talán be kellene kenni magam valami naptejjel.
Jóhegyi néni csak legyintett, mint az iskolaszünet kezdete óta már annyiszor, és sóhajtva kiment a konyhába. De nem ám a csúztól vagy a reumától sóhajtozott, mint azt a nagymamák szokták! Vali néni, Jóhegyi nagymama még csak most ment nyugdíjba, s igen jól bírta magát, táncolni is eljárt a nagypapával. A sóhajtozás oka sokkal inkább az volt, hogy imádott unokája még evés idejére sem teszi le a könyvet, s olvasás közben csak előre szeletelt kenyérből készült háromszögletű szendvicset hajlandó enni. Ezt tavaly vezette be, amikor a szendvics feltalálójáról, a 300 évvel ezelőtt élt Sandwich lordról olvasott.
– Olyan sovány a kis szentem! – panaszkodott Vali néni a nagypapának. – Nem eszik semmit egész nyáron, csak párizsis szendvicset, szalámis szendvicset, sonkás szendvicset.
– Mért nem teszel rendes ebédet a kenyér közé? – javasolta a nagypapa, aki igen gyakorlatias ember, ezért azt is hozzátette:
– Levessel a helyedben nem kísérleteznék.
Attól a naptól kezdve (pontosabban másnaptól, július 14-étől) Laci ilyesmiket ebédelt: krumplipürés, fasírtos szendvics, rizses húsos szendvics, hortobágyi palacsintás szendvics. Nem sorolom fel az egész nyári étlapot, gondolom, érted már.
– Hogy én milyen boldog vagyok! – lelkendezett a nagymama ma reggel, amikor Laci felvette az év végi ünneplőnadrágját, s az nem esett le róla. – Na ugye! – mondta büszkén Vili bácsinak, a nagypapának. – Csak sikerült felhizlalnom egy kicsit!
Arról azért „elfelejtett” beszámolni, hogy egyszer Vili bácsi praktikus tanácsa ellenére megpróbálkozott a csülkös bablevessel. Gondolta, ha kicsit sűrűbb a rántás, nem lesz baj belőle. Hát lett. Az volt az egyetlen ebéd, aminél feltűnt Lacinak, hogy nem a szokásos, sonkás, szalámis vagy párizsis szendvicset eszi olvasás közben. Persze akkor sem az ebéd íze lett gyanús a fiúnak, hanem az háborította fel, hogy a leves meg ráadásul az egyik csipetke rácsöppent, illetve rácsippent a könyvére.
– Mordizomadta! – slattyogott Laci az iskola felé.
Mondd csak, veled előfordult már, hogy slattyogtál? Ha igen, kérlek, idézd fel magadban, milyen is volt a kedved. Se rózsás, se tulipántos, sokkal inkább kaktuszos, igaz? Nos, Laci így bandukolt, baktatott ezen a verőfényes reggelen. Amikor az Augusztus cukrászda elé ért, savanyú ábrázattal nézett fel a cégtáblára, melyen ez állt: Augusztus-torta egész évben gusztusos!!!
– Augusztus! – mormogott Laci a nem létező bajsza alatt.
– Hol van már az augusztus! Szeptember van! Csókolom! – köszönt oda illendően Augusztin mesternek, aki éppen kinézett cukrászműhelye ablakán. A mester intett, és felhangosította a kisrádiót, amit akkurátusan a polchoz kötözve tartott, nehogy beleessen a csokikrémbe, tésztába.
– Ez a mai nap slágere, igaz, öcsi? – kacsintott Augusztin úr. – De nehéz az iskolatáska… Jó kis dal.
Laci biccentett és továbbvonszolódott.
– Micsoda buggyant, bárgyú szöveg! – morgott magában. – Mintha a táska súlya jelentené a tanuló számára a legnagyobb gondot. Én szívesen cipelnék háromszor, nem, négyszer vagy ötször ekkora terhet is, csak mehetnék az ellenkező irányba. Mire a fiú idáig jutott gondolataiban, el is érkezett a Békés utcába az iskola elé. Körülnézett, no nem azért, hogy átkeljen a zebrán, elvégre így épp a megfelelő oldalon állt, hanem azért, hogy felmérje a terepet. Hátha megúszhatja valahogy a mai napot. Ekkor autó állt meg az orra előtt, és két jókedvű lány ugrott ki belőle.
– Szia, Laci! – rikkantották. Nem beszélnek mindig egyszerre, bár ikrek, s az ikrekről sok furcsa dolgot hisznek az emberek. Egyszerűen azért köszöntek egyszerre, mert egyszerre látták meg barátjukat, Lacit.
Gyorsan leírom, ki is ez a két lány, még mielőtt Laci válaszolhatna, utána ugyanis nem lesz rá időm, mert hamarosan mind a hárman bemennek az iskolába. Ők tehát Lengyel Dóri és Sári. Tízévesek. Laci egyetlen, azaz kettetlen barátai az osztályban. Ha Te ikrekre gondolsz, ugye két teljesen egyforma ember jelenik meg lelki szemeid előtt? Két tojás. No, ők nem ilyenek. Sári és Dóri kétpetéjű ikrek, tehát nem egyformák. Igaz, mindketten kedvesek, okosak, kék szeműek, de ezzel fel is soroltam összes hasonlóságukat. Dóri szőke, imád csacsogni, de valljuk be, egy csöppet sértődős. Sári haja barna, göndör (hiába igyekszik percenként lelapítani), tele energiával, s állandóan valami találmányon jár az esze. Amikor jóban vannak, egyformán öltöznek. Ha nagyon összevesznek, tetőtől talpig különböző a ruhájuk, még a hajukat is máshogy fésülik aznap. Ma mindketten fehér blúzban, kék szoknyában vannak, ami ilyenkor persze kötelező. Ebből tehát még nem tudjuk meg, mi a mai ábra. Az azonban biztató jel, s ezt Laci is tudja, hogy hajukat egyformán fogták lófarokba, és egyforma világoskék csatot viselnek. (No, most már jöhet a válasz.)
– Üdvözlet, kedves hajadonok! – köszönt vissza Laci, s egy icuripicurit felderült a képe. – Szabad lesz? – kérdezte igazi úriember módjára, és szélesre tárta a lányok előtt az iskola kapuját.
Ez ugye jól hangzott? Pedig csak a fele igaz. Mégpedig az első fele. Hiszen a kákabélű, nyápic kis lovag minden jó szándéka ellenére sem tudta egyedül kinyitni a gyönyörű, vasveretes, nehéz, faragott kaput.
– Azért köszi! – szólt Dóri mosolyogva (nem, nem gúnyos mosollyal, ahogy ezt mások tették volna), és Sárival ketten kinyitották a bejárati ajtót. Persze nekik könnyű. Egy fejjel magasabbak Lacinál, és egész nyáron sportoltak. Bent már nagy volt a tolongás. A lányok közrefogták Lacit, nehogy egy nagyobb fiú elsöpörje. Barátjuk hálásan baktatott közöttük. Mindig így közlekedtek, amikor együtt voltak. Sáriék tudták, hogy az erősebb fiúk szívesen el-elgáncsolják a kis véznákat. Persze Lacinak ezt a világ minden kincséért sem vallották volna be.
– Tudod, imádjuk a szimmetriát – magyarázták, ha valaki megkérdezte, miért mindig így járnak hármasban.
– Tiszteletem! – állt meg egy pillanatra Laci az első emeleti lépcsőfordulóban.
Szeretnéd tudni, kinek köszönt? Hát Zrumeczky Dezsőnek.

“Éjjel a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Mily nagy a világ!
De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túlfut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.”
Weöres Sándor: A mozdulatlan utazás

1. Fejezet
Az elveszett szülinap

– Ez a legrosszabb napom!!! – zokogta Rozi az ágya fölött lógó plakátsüni képébe.
– A legeslegeslegrosszabb!!!
Engem senki nem szeret, és mindig ezt csinálják! MINDIG!
– Süni továbbra is érdeklődve szemlélte a pipacsvörös képpel ordító kislányt, de semmiféle részvét nem tükröződött a tekintetében. Rozi felháborodottan ledobta magát a földre, háttal az undok plakátsünnek.
– Utálatosak. Anya is – gondolta, mert ezt már nem volt kedve hangosan kimondani. Tudta, Anya hallja minden szavát, csak úgy tesz, mintha nem hallaná. – Mindig ezt csinálja – fűzte tovább gondolatban. – Felbosszantja az embert, aztán mikor végre sikerül neki, akkor direkt kint trónol a vacak konyhájában, mint egy izé… egy konyhai ló. Igen, egy ló.
Ezt nagyon találónak érezte. Kicsit el is mosolyodott, mert ez azért mégiscsak vicces volt: Anyaló; néha meg kell patkolni, mert fáj a lába, ha sokat koptatja az aszfalton. Csakhogy Rozit nem olyan fából faragták, hogy hagyta volna magát eltéríteni egy kósza Anyalóval, mikor igazi sérelemről volt szó. És most bizony komoly sérelem esett. Ugyanis ma volt Rozi születésnapja.
Illetve csak lett volna. A kislány ádázul összehúzta a szemöldökét.
– Nem éri meg rendesnek lenni. Nem leszek soha többé rendes, mert ez a vége. Hiába voltam egész nap türelmes, meg szerény. Direkt nem szóltam, hogy hahó, én is itt vagyok, esetleg valami kis ajándék vagy torta nem esne rosszul… És hát tessék! Ez a hála!
Pedig milyen jól kezdődött a nap. Az oviban nem csak azzal ajándékozták meg, hogy választhatott egy dalt, amit a többiek énekeltek el neki, de még egy nagy, sárga lufit is kapott. És nem akármilyet ám! Héliumosat. Ovi után alig várta már, hogy hazaérjen. Most jön majd – gondolta –, a szokásos feldíszített kertkapu, meg a kedvenc rántott husi illata a konyhában, Anya, Apa ünneplőben,egy szép nagy torta a hűtőben: majd fogják és kicsempészik, hogy a kisszobában meggyújtsák rajta a gyertyákat. Ő meg úgy tesz, mintha nem vette volna észre. Ehhez képest, mi történt? Mindjárt itt a lefekvés ideje és köszöntésnek híre-hamva sincs. Anya egész nap a számítógépet püfölte, a tűzhelyen valami fújjos izé rotyog – lehet, hogy főzelék vagy még rosszabb! – és Apa még haza sem ért. Rozin megint úrrá lett a kétségbeesés. Hasra vágta magát, s az öklével a földet kezdte ütlegelni.
– Ilyenek ezek a szülők! Tojnak a fejemre! Ez a legeslegeslegrosszabb napom! – üvöltötte, ám hirtelen elakadt a szava. Most, hogy hason feküdt az ágya előtt, hirtelen feltárult előtte egy teljességgel ismeretlen, rejtélyekkel teli, titkos birodalom.
– Nahát! – gondolta. – Ide sem néztem be még soha. Aztaaa! Mi minden van itt! Kikotort többek között néhány filctollat, egy fej nélküli babát, egy töpörödött tavalyi gesztenyét, valamint egy doboz cigarettát.
– Aha. Ezt Anyától csentem el – gondolta elégedetten. – Erre emlékszem. Bedobtam az ágy mögé, hogy ne tudjon annyit dohányozni. Mit össze nem kereste! Bárcsak meglenne itt Maki… Jaj, Maki…! – bődült fel újonnan feltámadó keserűséggel.
Maki volt a legpuhább jószág a plüssállatkertjében, aztán egy maihoz hasonló szomorú napon fogta magát, és elveszett.
– Milyen borzalmas is volt megszokni, hogy nincs többé velem – Rozi eltöprengett. – De Makinak akkor is lennie kell valahol! Itt vannak például ezek a dolgok az ágy alatt. Eddig azt gondoltam, hogy elvesztek. Anya is azt hitte a cigarettáról, pedig azt én tettem oda. Szóval Maki van valahol, csak éppen elveszve. De hol lehet az a hely? Lehet, hogy a születésnapom is csak elveszett?
Rozi visszatolta a cigarettát az ágy alá, gondosan betakarta egy babaruhával, majd felállt és az ajtó felé lopakodott. Lassan a kilincsre tette a kezét, aztán óvatosan lenyomta. A feltáruló konyhában láthatóvá vált Anya alakja, amint fenekét kissé riszálva ruhákat vasalt. A rádióból zene szólt, Anya hangosan énekelt: „I feel good! Tududududup.”
Rozi kicsit nézte, aztán csalódottan visszafordult. Visszaballagott a szobájába és bekucorodott az ágyába. A plakátsüni továbbra is rendületlen érdeklődéssel bámult rá: ha lehet, most még bosszantóbb volt, mint annak előtte.
– Te meg mit nézel? – kérdezte Rozi. – Nem félsz, hogy baj lehet?
Dühösen felpattant, és a sötétben-világítós matricái közül határozott kézzel lehúzott egy hatalmas üstököst. Farkasszemet nézett a sünnel, majd egy váratlan mozdulattal a kitartóan bámuló szemekre ragasztotta. Szinte rögtön megbánta. Pontosan tudta, hogy most megint rombolt dühében. Tulajdonképpen el is sírta volna magát újra, ha nem hallja meg a kaparászást. Feltápászkodott és résnyire nyitotta az ablakot.
– Gyere, Cica. Ma bejöhetsz. Apa úgysincs még itthon.
Egy aprócska, cirmos kismacska ugrott be az ablakon. Amint földet ért, bizalmat gerjesztően hunyorogni próbált és hangos dorombolásba kezdett. Az egész igazán nem volt több mint egy falatnyi, puha, testmeleg kis szőrgombóc. Rozi lehajolt hozzá, hogy megsimogassa.
– Barátom! – fintorodott el aztán –, hogy lehet egy ilyen pici macska ennyire büdi? Fogadjunk, hogy bolhád is van. Na mindegy. Jöttél, hogy felköszönts?– a kiscica ásított egyet, majd vett egy nagy lendületet és felugrott az ágyra.
Rozi mellékuporodott.
– Mit szólsz a lufimhoz, Cica? Az óvó nénitől kaptam! Bizony, a plaketáriumban!
Vagy panetóriumban… vagy szanatóriumban vagy mi. Na mindegy, ilyen csillagmutogatós hely. Rávetítették a plafonra az eget, és elmagyarázták, hogy melyik csillag micsoda. Mert vannak ám csillagképek, nem csak úgy össze-vissza! Van Fiastyúk meg Kismedve meg Nagykutya…
A cica bizalmatlanul felpillantott, de Rozi megsimogatta a fejecskéjét.
– Nyugalom, nem olyan kutya, csak csillagkutya! Meg vannak aztán csillagjegyek is! Az ég tizenkét szeletre van osztva, mint egy szülinapi torta, és minden szeletben lakik egy csillagjegy. Cica, hagyd már azt a lufit, tessék rám figyelni, mert buta maradsz! Tessék, mit fogsz mondani, ha azt kérdezik, hogy milyen csillagjegyben születtél?
Cica bánatosan felnyávogott.
– Látod, még ezt sem tudod! – csóválta a fejét Rozi. – Az a csillagjegyed, akinek a házában a napocska éppen vendégeskedett, amikor megszülettél. Most mit nézel ilyen bután? Amikor én születtem, a Nap éppen a Skorpiónál volt, úgyhogy mondhatjuk úgy is, hogy én Skorpió vagyok. Sajnos. Ronda állat a skorpió. És csíp. Utálom, hogy a Skorpióban születtem!
Ebben a pillanatban megmozdult a kilincs, Rozi szíve pedig izgatottan feldobogott.
– Talán mégis? Talán most? Mégiscsak felköszöntenek? – csillant fel a szemében a remény.– De jaj, a cica! – villant hirtelen az eszébe. – Ha meglátják, egészen biztosan kiteszik a szűrét, mert Apa szerint ostoba jószág és büdös. Jó, mondjuk büdinek tényleg büdi… Gyorsan rádobta a kiscicára a takarót, még pont időben. Anya lépett a szobába.
– Rozikám, te még nem vagy pizsamában? Késő van. Mostál egyáltalán fogat?
Anya kezében egy halom összehajtogatott ruha volt, kinyitotta a szekrényajtót és pakolászni kezdett. Rozi orrát megcsapta a frissen mosott ruhák illata.
– Anya…
– Igen?
– Csak azt akarom kérdezni, hogy… hogy Apa mikor jön haza?
– Már mondtam, kicsim: későn. Focizik.
Közben a takaró gyanúsan mocorogni kezdett, és a kiscica laposkúszásban elindult Rozi lábai felé.
– De én azt hittem…
– Mit hittél? – kérdezte Anya szórakozottan.
A kiscica a takaró alatt a nagy vadász csalhatatlan ösztönével lecsapott Rozi nagylábujjára. A kislány akkorát ugrott, mint egy nikkelbolha.
Majd még kettőt-hármat, hogy a dolog ne legyen olyan feltűnő, mert Anya gyanakvóan rápillantott. Ám ekkor megszólalt a telefon. Anya sarkon fordult, és elindult a konyha felé. Rozi jól tudta, hogy most legalább egy fél óráig színét sem látja, úgyhogy még gyorsan utána kiáltott:
– Megvárom Apát!
– Szó nincs róla! Mosd a fogad! – hangzott a válasz kintről.
Ami ezután történt, jobb is elfelejteni. Minden elkeveredett sós könnyekkel: Anya távolodó alakja, a párna, amibe a felzokogó arcocska fúródott, a kiscica takaró alól előbukkanó pofája, az üstökös-szemüvegű plakátsün és az egész szörnyű-szörnyű, igazságtalan világ, amely képes ellopni egy gyerek egyetlen örömét ebben a nyamvadt életben: a születésnapot.
Már késő éjszaka lehetett, mikor felébredt. Első pillantásra nem is tudta megállapítani, hogy mi riasztotta fel. Felült és megdörgölte a szemét. Rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Mintha a szoba gyanúsan átalakult volna. Először is: rend volt. Másodszor: pizsama volt rajta, pedig tisztán emlékezett rá, hogy nem öltözött át. Persze amíg aludt, Anya ráadhatta a pizsamát, aztán rendet csinált, volt már ilyen. De arra mi a magyarázat, hogy az ágy fejéhez kötözött lufi igencsak meghízott? Majd eltépte a zsinórját, úgy dagadt benne a hélium.
– Mi történt itt, amíg aludtam? – Rozi gyorsan letette a lábát a földre, egyenesen a szőnyegen szunyókáló kiscicára.
– Jaj, Cica, bocsánat, azt hittem, a papucs vagy. – Cica felállt, kinyújtózott és álmos szemmel méregette Rozit, aki a lufit tapogatva így morfondírozott:
– A színe stimmel. Narancssárga. A madzag a régi. De mitől hízott meg így egyszerre?
Nincs ötleted, Cica? Ne piszkáld a madzagot. Nem hallod? El fogod szakítani! Hé, CICA!!! MIT MŰVELTÉL?!! A LUFIM!
Rozinak igaza lett. A szeleburdi kismacska elszakította a zsinórt, és a lufi vidáman felszökkent a plafon felé, majd hirtelen, mintha meggondolta volna magát, kilibbent az ablakon. Rozi nem ért rá gondolkodni. Máris a szökevény után vetette magát, és az utolsó pillanatban sikerült is megragadnia a madzag végét. Ekkor azonban furcsa dolog történt. Igazából Rozinak kellett volna visszahúznia a lufit a szobába, de itt éppen fordítva történt minden: a lufi húzta magával őt. A kislány lábai szép szelíden elváltak a padlótól, és ő maga a levegőbe emelkedett.
– Ajaj! – jelentette ki Rozi. – Cica! Csinálj valamit!
És Cica csinált valamit. No, nem egészen azt, amire Rozi gondolt. Cica ugyanis lendületből felugrott, és tűhegyes kis karmaival belekapaszkodott a kalimpáló lábacskákba.
– Aú! – mondta Rozi.
– Miaú – felelt rá a cica, és kiröppentek az ablakon.
Rozi, aki még Apa nyakában ülve is félt a magastól, most a hatalmas tiszafa felett lebegett.
– Csak nem lenézni, csak nem lenézni – motyogta magában és gyorsan lenézett. A konyhaablakból fény szűrődött ki, Anya tehát még fenn van, kiabálni kéne neki: „Anya, Anya!”. De úgysem hallja, hogy is hallaná, biztos telefonál. Az ott nem Apa kocsija? Most jön haza a fociból! Megmenekültem! „Apa! Apa!” Ám egy kósza széllökés átlibbentette a háztető felett.
Rozi a szomszéd kertje fölött szállt, a meleg légáramlat egyre magasabbra és magasabbra röpítette. A cica közben megpróbált felmászni a lábszárán. A cica ügyes. A cicának szép kis hegyes körmei vannak. Úgyhogy sikerült neki. A lufi egy gyárkémény mellett repült el. Vagy ez talán a szemétégető kéménye? – Na most legalább megnézhetem, hogy tényleg feltették-e rá a szűrőberendezést! – gondolta Rozi, aki utált mindent, ami henger alakú és füstöl. Anyának le kéne szoknia a dohányzásról! Megígérte, hogy ha leszokom a cumiról, ő leszokik a cigiről. Én már rég nem cumizom, és ő még mindig füstöl, mint a gyárkémény! Tessék, így lehet megbízni a felnőttekben! A cica már ott ült Rozi vállán, és egykedvűen mosakodott. A cica nem fél a magasban. A cica álmos, a cica aludni akar, és lefekvés előtt mosakodni kell. Szóval a cica szépen összegömbölyödött Rozi vállán, kicsit mocorgott, fészkelődött, és már aludt is.
– Cica, hogy tudsz te ilyenkor aludni?
Válasz helyett valami csendes, dorombolásszerű hang érkezett: a cica horkolt. Rozi keze közben alaposan elgémberedett. – Mi lesz, ha nem bírom tovább tartani a zsinórt? Nem, nem szabad lenézni, nem szabad lenézni. – És Rozi akkor felnézett az égre. És amit ott látott, attól tátva maradt a szája. Millió és millió csillag sziporkázott a feje felett. Ilyen közelről még sohasem látta őket. Micsoda gyönyörűség! Villogtak, csillogtak, hunyorogtak, kacsingattak felé. És ahogy egyre közelebb ért hozzájuk, látta, ahogyan a fényes pontok formákká állnak össze, épp, mint az óvodai munkafüzetben, ahol a különböző pöttyöket összekötve vicces állatrajzokat kapunk. „Például itt a fejem felett, ha jobban megnézzük, olyan, mint a… Lássuk csak!” És Rozi megpróbálta gondolatban összekötni a csillogó pontokat. Nyáron is az volt az egyik kedvenc foglalatossága, hogy végighevert az illatos fűben, és a bárányfelhőket vizslatta.
– A bárányfelhőket onnan lehet megismerni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy bárányra hasonlítanak, ezt csak a felnőttek gondolják, hiszen a legtöbb felhő inkább egy tölcsér fagyira vagy épp egy táncoló krokodilra hasonlít. Krokodilfelhő. Pulykafelhő. Tevefelhő.
Rozi már egész közel járt a csillagokhoz, szinte csak ki kellett nyújtani értük a kezét, hogy leszüretelje őket, a sok csillogó ezüstalmát. A pontok közben szép lassan összeálltak, és alakot vettek fel. Egy láb, két láb… három láb.
– Három lába lenne? De nem, jól van, ott a negyedik is. És az ötödik. Öt lába van? Mi lehet az? Hoppá, ott a hatodik láb! Minek van hat lába?
Roziban valami baljós előérzett kezdett mocorogni. Közben egész közel ért a Sötét Alakhoz, most látszott csak igazán, hogy milyen hatalmas. És amikor újabb pontok álltak össze, Rozi meglátta a lény ollóját.
– Ollója van! Akkor ez egy rák!
A lufi abban a pillanatban odakoccant a lény egyik lábához, mire az óriás megmozdult, és egy sikolyszerű hang szakadt ki belőle, rémületes vijjogás, ami betöltötte az egész űrt, elnyújtva és hatalmasan, hogy visszhangzott belé a Semmi.
– A lufim! – kiáltotta Rozi, mikor a zsinór kicsúszott a kezéből, és Cicával együtt zuhanni kezdett lefelé. A zuhanás nem tartott sokáig, szerencsére pont az óriás hátára pottyantak. Rozi felpattant, és rohanni kezdett a lufi felé. A narancssárga gömb ott lebegett előttük, nem túl messze, felfogta az égbolt, mint valami plafon. Rozi kinyújtotta a kezét a zsinór után. És akkor iszonyú dolog történt: a lény háta mögül lassan felemelkedett egy fekete valami, csillogó kampós tüskével a végén.
– Skorpió! – kiáltott fel a kislány. – Ez egy skorpió! Meneküljünk!
Rozi felkapta a cicát, és futni kezdett. Leugrott a skorpió hátáról, és tovairamodott
a csillagporos úton, minél gyorsabban el a szörnyetegtől, hóna alatt a felborzolódott szőrű, rémült kismacskával.

A télember

A télember legendáját minden szülő elmesélte gyermekének a hegyek között.
Hogy mennyire volt igaz, és mennyire nem?
Ezt nem lehetett tudni, de a felnőttek suttogó hangja és tüskéssé nyúlt árnyéka, miközben a télemberről beszéltek, kellemes borzongással töltötte el a gyerekeket.
Újra és újra elmeséltették hát a télember furcsa történetét, amely így szólt.
Élt egyszer az Északi-sark egyik leghidegebb jégtábláján egy varázsló, akinek a hideg volt a mindene.
Hószikrás tűz felett sütögette a pecsenyéjét, zúzmarával tömött párnán feküdve szunnyadt, tekergő jégvirágokat termesztett a kertjében, és deres könnycseppeket sírt, ha azon szomorkodott, hogy miért nem borítja az egész világot fehér hótakaró.
Amikor érezte, hogy letelt az ideje, és olyan öreg, hogy annál öregebb már nehezen lehetne, egy utolsó jeges varázslatra szánta el magát.
Utódra vágyott, de gyereke nem lehetett, hiszen nem volt varázslóasszonya.
Elhatározta hát, hogy hóból és jégből gyúr magának egy fiút.
A furcsa lény a télember nevet kapta, és úgy hatott, mint egy gólem, akit gleccserből támasztottak fel. Mert így is történt.
Hiszen a varázsló az ősi, gólemélesztő varázsigékkel adott neki életet.
Ezért a fiú teste sem emberi test volt: gerince jégből csontosodott össze, húsa hóból nőtt fel a csontjaira, amire bőr helyett fagyhártya feszült.
Szeme kéken örvénylett, mint a jégtáblák alatti hűvös víz, ha jegesmedvék rontanak rá a fókákra.
Kiáltása pedig rianás-szerűen hasított bele a csendbe, mint amikor a jéghegyről fájdalmasan leszakad egy testrészre hasonlító hódarab.
Amikor az öreg meghalt, a télember gazdátlanul kezdett el bóklászni a világban.
Nem tudta kihez tartozik, vagy azt, kihez nem, csak egyet sejtett, hogy mindenhová el kell vinnie a telet.
Történt egyszer, hogy a télember útja pont Luláék falujába vezetett.
Lula a falu kovácsának volt a lánya, és mindenki csúfolta furcsa járása miatt.
A kislány egészen korán lesántult, amikor apja óriási kalapácsai között játszadozott, és az egyik nehéz szerszám véletlenül rázuhant.
Béna lába miatt nem tudott korcsolyázni a gyerekekkel télen, akik csak kacagtak ügyetlenségén. Nyáron pedig a fogócskázásukat nézte vágyakozva.
Pedig ha tudták volna, micsoda erő lakozik a szívében, biztosan nem bánnak így vele.
Lulának barátok híján a fák lettek a legjobb játszótársai. Értette a nyelvüket, tudta bánatukat, élesztette örömüket.
Azon a télen, amikor a télember a falu körül ólálkodott, kegyetlen hidegek söpörtek végig az udvarokon.
A kályhák nem győzték nyelni a sok fák, mégis állandóan éhesek maradtak. És az emberek így is fagyoskodtak.
Annyi bundát húztak magukra, hogy lassan úgy festettek, mint a bumfordi, hegyi medvék. Irha borította még az arcukat is.
A gondok akkor kezdődtek, amikor az állatok kezdtek elpusztulni.
Hiába takargatták a gazdák őket vastag takarókkal, és búgtak forró szavakat a fülükbe, a tehenek és a lovak csak nem akartak átmelegedni.
Állatok híján pedig az embereket az éhezés fenyegette.
Lula ekkor döntött úgy, hogy elkergeti a télembert.
Apja szörnyülködve fogadta az ötletét, és megpróbálta lebeszélni róla, de Lula hajthatatlannak bizonyult.
Csak egy doboz gyufát kért az apjától, majd elindult az erdőbe.
- Hé, te undok télember, gyere ide elém, hadd küzdjek meg veled! – kezdte halkan, de annál határozottabban, amikor kiállt az erdei tisztás közepére.
- Megküzdeni? – hallatszódott messziről. – Hiszen mit árthatna nekem egy sánta kislány? – ezt a mondatot a télember már a tisztásra lépve süvöltötte.
- Lehet, hogy a lábam béna, de a szívem nem. És az erdő összes fájának szeretete engem erősít, ha harcolnom kell – mondta most már Lula hangosabban a hatalmas jéglénynek.
A télember olyan recsegéssel nevetett fel, amikor jeges orkán a fák törzseit csavargatja az erdőben.
De Lula közben ezt suttogta a fáknak:
- Ha hagyjátok, akkor most ugyan meggyújtom a lombotokat, de ha ezt a förtelmes pusztítót elűztük innen, ígérem, begyógyítom az erdőtök sebeit.
A fák bólintottak egyet a törzsükkel, majd engedelmesen odahajoltak a kislányhoz, aki sorban lángra lobbantotta törékeny ágaikat.
A télembert így először csak egy kisebb, tüzes gyűrű vette körül, majd nemsokára több mérföldes zsarátnokörvény. A hógólem alig bírt elmenekülni a lángoló csapdából.
- Soha többet ne bántsd az embereket kínzó fagyoddal, elég nekünk a magunk tele! És ha még egyszer így lesz, nem úszod meg ennyivel! – rikoltotta a kislány még utána, bár érezte, hogy nem lesz még egyszer.
A télember már nem hallotta a szavait, úgy iszkolt ugyanis el a kislány elől.
Meg sem állt az Északi-sarkig, ahol megkereste azt a jégtáblát, ahol apja életet adott neki. És nem mozdult el onnan soha.
Lula sem késlekedett sokáig, hogy betartsa barátinak tett ígéretét. Azonnal elhívta a falubelieket, és együtt oltották el az erdő fekete koronájú fáinak lángoló ágait.
Aztán tavasszal az emberek megmetszették a fákat, hogy új erőre kapjanak, és zsenge magoncokat hoztak kertjeikből, hogy az erdő annyira hatalmas és ragyogó lehessen, mint még soha.
A falu gyerekei pedig olyan játékokat játszottak onnantól kezdve, amiben az esetlen léptű Lula is könnyedén részt tudott venni.
Nyáron a fák ágain hintáztak, és a felhőket rugdostak, mintha labdák lennének, télen pedig szánkózni vitték a kislányt a hótól kövér dombokra, melyeknek fehérje a békét hirdette.
Hiszen béke is volt, és ezt Lula hozta el nekik.

A mese megjelent a Cerkabella Kiadó Elfelejtett lények boltja című meseantológiájában.

FARKAS

Egyet mondok, de az kerek…
Történt egyszer, hogy akkora tél telepedett a tájra, ami még a jegesmedvéket is arra bíztatta, hogy bekopogtassanak az emberek ajtaján, meleg szállást kérve. A hófehérbe öltözött erdő közepén, düledező kunyhójában egyedül élt Üleprúgó Ragacsinszka, a méltán népszerűtlen boszorkány. A banya igen zárkózott természetű volt, s ha valaki mégis a viskója közelébe merészkedett, azt nyomban varázslatos csillagokat termő fenékberúgásokkal noszogatta távolabb. Mikor azonban oly hidegre fordult az idő, hogy az erdő fái a fagytól kezdtek durrogva meghasadozni, Üleprúgó Ragacsinszka rádöbbent: nincs mit ennie! Kitoporgott hát a hóba, s ahogy ott hallgatta gyomrának szomorú korgását, a közelben hirtelen felvonyított egy farkas.
– Ne üvölts, te ordas, mert én mindjárt hátsón illetlek a lábbelimmel! – morrant rá a morózus banya.
– De én biz’ üvöltök, mert üres a hasam. Mégse tudok a faluból birkát lopni, mert mire elérnék az ólakig, az emberek folyton meglátnak, a kutyáik meg kiszagolnak.
Üleprúgó Ragacsinszka gyomra a „birka” szó hallatán akkorát kordult, hogy a környező fákról ijedelmében püffenve leugrott a hó.
– Segítsünk egymáson, te farkas! – ötlött nagyot a banya. – Én téged egyetlen szemvillanás alatt a birka ólba bűvöllek, s amint megfogtad a zsákmányt, kezdj üvölteni. Ha meghallom a hangod, visszabájollak ide, s aztán a hozott birkán szép igazságosan megosztozunk.
S így is lett: a farkas és Üleprúgó Ragacsinszka télvíz idején azóta is gyakran vacsorálnak együtt. Ezért hát, ha birka vagy, reszkess, mikor ordas üvölt az erdőn!

BETEMETETT A NAGY HÓ

Egyet mondok, de az kerek…
Volt úgy a világnak kezdetén, mikor az ember még barlangban lakott, s épp csak kezdte sejteni, hogy sütve jó a grillcsirke… Szóval akkoriban úgy volt, hogy a nyár és a tél között semmi különbség nem mutatkozott. Virágok nőttek, fák lombosodtak, patak fecserészett, macska egerészett, amerre a szem ellátott. Egyik reggel felhőpalotája bodros teraszán, nyikorgó hintaszékében ült Nagyanyó, a vizek, növények és a szellő teremtője. Mellette, kedvenc sámliján, Nagyapó pipázgatott, ki a hegyeket, állatokat és a viharokat formálta fenségesre.
– Szép világot fabrikáltunk, Nagyapó! – mosolygott letekintve a virágzó földre Nagyanyó.
– Szépet biz’! – biccentett rá a párja.
– Unalmas, unalmas! – trillázott váratlanul egy pimasz kis hang. A felhő szélén egy cserfes kis rigó ücsörgött, csillanó szemét huncutul az öregekre vetve. – Jöttem, hogy megmondjam: unalmas a világ, amit fabrikáltatok! Minden csupa zöld, a nap folyton hétágra süt, s amerre nézek, langyos szellő lengedez. Ez biz’ unalmas, unalmas!
– No, ha unalmas, én már tudom is, mi legyen! – bőszült fel Nagyapó. Elkérte nyomban Nagyanyó egy ősz hajszálát, vette hozzá a maga bajusszá fehér szőrszálát, majd a kettőt összegyúrta egy hasas viharfelleggel, s rádobta azt a világra. Lett ám mindjárt függönyös hóesés, zúgó fagyfergeteg. A jég, meg a zúzmara recsegve-ropogva festette dermesztő fehérre a világot.
– Ezentúl az év fele zöld lesz és meleg! – mondta csendesen Nagyanyó.
– A másik fele meg hófehér és zimankós! – szólt szigorúan Nagyapó. – Elégedett vagy-e, te madár?
Csakhogy a rigó addigra már rég elbújt Nagyapó sámlija alá. Így, miközben a világot betemette a nagy hó az ő cserfessége miatt, a rigó egyedül maradt meg feketének.

KARÁCSONYI LÉPDELŐS

Szájban cukor, lenn
hó ropog,
s ha rámroskadnak
bő ködök,
mint a fenyők, úgy
bókolok,
időnként vissza-
hőkölök.
A glóriám egy
bőrkalap,
árnyékom egy vad
szélkelep,
ha rám kiáltasz:
VÉDD MAGAD!,
ijedtemben sok
fényt nyelek.

Hullahopp

Nagyon szerettem volna egy hullahopp karikát karácsonyra,
a jézuska mégis egy bordásfalat hozott.
Nem hiszem, hogy tévedett volna, csak a nagy kapkodásba
véletlen összecserélte az ajándékokat. A világ túlsó felén egy másik
kislány, most épp olyan szomorú, mint én. Amikor megfedi
az apukája, hogy egyen szépen és ne turkálja az ünnepi
lakomát, lehet, hogy pont a bordásfalamra gondol.
De az ilyesmit nem értik meg a szülők.
Nekik csak az a fontos, hogy üres legyen a tányérod
és dicsérd meg a főztjüket, ha nem ízlik, akkor is, ahogy
ők teszik egymással. Azt hiszem, emiatt nem veszik észre a különbséget
hullahopp és bordásfal között.

Bújék

nem szeretek nagyival szilveszterezni, mert
szerinte, akkor is korán le kell feküdni,
nem számít, milyen nap van,
a gyerekeknek ágyban a helye.
Azt szeretem, hogy veszünk sok lampiont,
meg mogyorót és teliszórjuk a szobát
színes konfettivel, meg mindenféle rémisztő
maszkot húzunk az arcunkra öcsivel, ezt otthon nem lehetne,
de viszont, ha otthon vagyunk, apu megengedi,
hogy kivárjuk az éjfelet és a koccintásnál
belenyaljunk a pezsgőjébe.
Aztán azt mondjuk egymásnak: bújék,
másnap meg lencsét eszünk. Nagyinál is eszünk lencsét,
csak koccintani nem szabad és nem mondunk
semmit egymásnak, mert éjfélkor már réges-régen alszunk.
De igazán akkor leszek nagyon-nagyon pipa
nagyira, ha a nyafogásomra, még azt is képes megjegyezni:
egy nőnek egyébként se szabad alkoholt inni,
úgyhogy mars az ágyba kisasszony. Felesleges ilyeneket mondania,
amikor, ha fáj a foga, ő is pálinkával öblöget,
mint a többi felnőtt. Legközelebb nem eszem meg a
lencséjét és akkor talán
kvittek leszünk.

Át kell ugranom a tűzfolyót, csak így menekülhetek meg. Vörös a vize, elönt az izzadság, ahogy fölé hajolok. Át kell jutnom a túlsó partra, ott már tél van, szitál a hó, fénylő jégutak kanyarognak, és várnak rám csillogó, hideg angyalok.
Hátrálok, ameddig lehet, aztán futni kezdek, a forró gőz egyre közelebb ér, s amikor elrugaszkodom a földről, hirtelen elborít. Repülök a víz felett, de a hófehér part messze van, már zuhanok, lángol a bőröm, aztán körbevesz a nyúlós, vörös víz…
Arra riadok fel, hogy nagyapa ordít. Erre gyakran riadok fel, és anyának is megmondtam, hogy nem jó így ébredni, de ő azt felelte, el kell fogadni.
– Miért kell elfogadni? – kérdeztem.
– Mert a nagypapád alkoholista – mondta anyám.
És azóta elfogadom, hogy ő ilyen, és ha ordít, bemászom a takaró alá. Most mégis felülök az ágyon, és átüvöltök a másik szobába:
– Nagyfater! Tudom, hogy alkoholista vagy. De én beleestem a tűzfolyóba, úgyhogy ne ordítsál.
Nagyapa elhallgat, anya pedig berohan a szobába. Rémüldözik, sopánkodik, aztán vizes borogatást tesz rám. Én meg kimászom az ágyból, és azt mondom neki:
– Megyek az iskolába.
– Na, oda most nem – feleli anyám. – Mars vissza a dunyha alá.
Szót fogadok, meg se szólalok. Mert azt hogy lehet elmondani, hogy írtam egy verset karácsonyra valakinek? És ez a valaki egy lány, aki nálam fél fejjel magasabb, és biztos, hogy nem szeret, de én őt igen. Nagyon szép vers, van benne egy kis manó, aki egy magas tündérlányba szerelmes. És ha ott égek el a Julcsi előtt a láztól, én ma akkor is odaadom neki a verset. Hát ezt nem tudom anyának elmondani.
Ülünk az ágyon, nézzük egymást. És akkor anya felsóhajt.
– Jól van, indulok a gyógyszertárba. Fel ne merj kelni az ágyból!
Alig hagyja el anya a házat, máris öltözöm, aztán rohanok az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó zárva van. Nincs más választásom, be kell menni nagypapához.
– Hé, nagyfater! – mondom. – Dobd ide a kulcsodat.
Nagypapa pizsamában ül az ágyon, és éppen iszik. Anyám hordja neki üdítős palackokban a bort, mert rosszul lesz, ha nem iszik elég alkoholt.
– Aztán minek? – kérdezi, és megtörli a száját.
Anyám szerint a nagyapám elitta az agyát, és mindent elfelejt, úgyhogy megmondom neki.
– Szerelmi ügy.
Nagyapám kimászik az ágyból, begombolja a pizsamáját, és a fejébe csapja a kalapját. Aztán megkérdi:
– Milyen színű a szeme?
– Fekete – mondom. – És a haja is.
– Az jó – feleli nagyapa. – Akkor mehetünk.
– Nem kéne legalább cipőt felvenned? – kérdezem. De nagyapa csak a fejét rázza.
Kinyitom az ajtót, és akkor látom, hogy baj van, mert a tűzfolyó már a házunk elé kanyargott, és felette remeg a forró levegő. Hiába meresztem a szemem, már nem látom a túlpartot.
– Semmi baj – mondja nagyapám, és megragadja a kezem. – Ugorjunk!
Ugrunk, elborít a forróság, megfájdul a hátam, ég a bőröm, aztán reszketni kezdek, és egyre mélyebbre süllyedek a vízbe. Szorítom nagyapa kezét, olyan rossz nézni az izzó vörösséget, hogy behunyom a szemem. Hirtelen földnek ütközik a lábam.
– Itt már nem kell félned – hallom nagyapa hangját.
Kinyitom a szemem, és rögtön fulladozni kezdek, alig kapok levegőt. Letéptem magamról a kabátot, aztán mindent, már csak a kisgatyám van rajtam, akkor végre könnyebben lélegezem. A verset kiveszem a kabátzsebemből, és a markomba szorítom. Nagyapám is egy szál alsónadrágban áll mellettem. Csodálkozva látom, hogy milyen magas. És az arca is megváltozott. Mielőtt jobban megnézhetném, egy nála is nagyobb alak lép elénk. Izzik tetőtől talpig, és lángoló szárny van a vállán.
– Tiétek a lázaknak országa – mondja az idegen. – Mert tiszta a szívetek.
– Te meg ki vagy? – kérdezem.
– Tűzangyal vagyok. Én foglak kísérni benneteket Lázországban.
– Engem ugyan nem – mondom. – Nekem vissza kell térnem odafentre. Ott vár rám valaki az iskolában.
Az angyal megvakarja a szárnyát.
– Oda nem mehetsz fel többet.
Kiszárad a torkom, alig kapok levegőt.
– És az anyukám? És a többiek? Az iskola, a gyerekek…
Az angyal a fejét rázza. A nagyapára nézek, és elönt a kétségbeesés.
– Nagyfater! – kiáltom. – Miért hoztál ide? Egy hülye alkoholista vagy! Mindent elrontasz, anya is sír miattad, végigbőgi az éjszakát. Hát most elbántál velem is! Utállak! – És dühömben lökök rajta egyet.
Nagyapa lehajtja a fejét, és nem szól semmit. Az angyal a szárnyával verdes, aztán lehajol hozzám.
– A jóságos Pír herceg karácsonykor mindig teljesíti egyetlen jövevény kívánságát. Te szép vagy és fiatal, talán fogadni fog. De csupán egyetlen kívánságod lehet. És a visszatérést nem kérheted.
– Vezess minket a herceghez – mondom.
Szökkenünk, szinte szállunk, olyan könnyűek vagyunk. Azt kívánom, bárcsak bele tudnék kapaszkodni a szélbe, és az felvinne engem oda, ahonnan érkeztem.
Az út szélén lázrózsák nyílnak, a hatalmas fákból süt a meleg. Amikor beérünk a házak közé, végre emberekkel találkozunk, vörösen lobog a hajuk, és alig viselnek ruhát.
– Milyen szép nénik – mondom az angyalnak. – Mint a strandon.
Nagyapa lehajtott fejjel ballag mögöttünk, néha lopva ránézek, de nem szólok hozzá.
Ahogy beljebb érünk a városba, csodálkozva látom, hogy errefelé a karácsonyfát kiteszik a ház elé, és fehéren izzó girlandokkal aggatják tele. Az utcákon árusok kínálják a gőzölgő bejglit, mindent betölt a forró csoki és a kakaó illata. Mézeskalácsot is árulnak, a Jézuska van ráfeste: kövér, piros hajú, és lángol az arca.
Hirtelen vörös füves focipályát pillantok meg a házak mögött, égő hajú gyerekek játszanak rajta, egy lánggömböt rugdosnak lelkesen. Nem bírom megállni, már szaladok is hozzájuk, és belerúgok a lánggömbbe, amely szikrázva gurul. Hatalmas gólt rúgok, a gyerekek hozzám futnak, ölelgetnek, és annyira forróak, hogy égetik a bőröm, mégis jólesik, mintha egyetlen boldog tűzgolyóvá változtunk volna.
– A herceg találkozni akar veled! – kiabálja felém az angyal a pálya széléről. – Nem illik megváratnod.
Pír herceg egy lángoló sátor előtt ül, füstölgő trónszéken, és egyáltalán nem látszik hercegnek. Kicsi és pocakos, rőt szakálla a mellét verdesi. Nagyapámmal egyszerre járulunk elé.
– Kedves Pír herceg! – mondom neki illendően. – Én fentről jöttem, és találkoznom kell valakivel, aki ott fenn lakik. Ez most nagyon fontos.
A herceg végignéz rajtunk.
– Milyen szépek vagytok! Nálunk Lázországban a tisztaság szépséggé változik.
– Én nem akarok szép lenni – mondom. – Én csak találkozni akarok valakivel.
Pír herceg a szemembe fúrja égető tekintetét.
– Mit adnál azért, hogy találkozhass vele? – kérdezi. – Nekem adnád a könnyeid? Én már nem tudok sírni, a láz felitta minden könnyemet.
– Persze – mondom, és még örülök is, hogy többé nem fogok sírni. Mire kimondom, már ott folynak a könnyeim a herceg arcán. Boldogan törölgeti őket egy lángoló zsebkendővel.
– És még mit adnál nekem? Talán a fiatal hangodat?
Julcsira gondolok, és bólintok. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak – de már néma vagyok, és Pír herceg szól az én hangomon.
– Jól van. Tetszik a hangod, mert erős és fiatal. De egy szív is kell nekem. Egy jó ember szíve, mert csak akkor lehetek újra szép.
Rémülten nézek a hercegre. Ha a szívem is odaadom, akkor hogyan fogok szeretni?
– Vedd az enyémet – mondja nagyapám, és mire kimondja, már el is sápad az arca. Odaugrom hozzá, de hirtelen olyan nehéz lesz a teste, hogy nem tudom megtartani. Furcsa mosollyal fekszik ott, és már újra a régi nagyapám: apró termetű, borostás, beesett arcú, borszagú. Hiába akarok ordítani, néma vagyok, és sírni se tudok, mert nincsenek könnyeim. Csak a szívem fáj.
– Gyere velem – mondja az angyal, és én követem. Pír herceg sátra mögött Julcsi vár rám. Még szebb, mint emlékeztem, a haját fújja a szél, az arca vörösen izzik. Könyörögve nézek rá, és felé nyújtom a papirost. Ő elveszi, és csodálkozva forgatja a kezében.
– Mi ez? – kérdezi végül. – Valami koszos papír?
Akkor látom csak, hogy szétolvadtak a betűk a hőségtől, és olvashatatlanná vált az írás. Tátogni kezdek, meresztem a szemem, és a papirosra mutogatok. Julcsi az izzadt homlokát törölgeti, aztán hátat fordít, és elindul az utcán. Nézem, ahogy lassan felszívja őt a forróság. Keserűséget érezek. Mozgatom a szám, de nincs hangom.
– Anya… Azt kellett volna kérnem a hercegtől, hogy találkozhassam anyukámmal. Hogy még láthassam őt utoljára. Anyuci… Édesanya…
Rohanok a lángoló karácsonyi forgatagban, némán tátogok, hiba próbálok sírni. A lábaim már alig bírnak el, érzem, hogy lassan szétéget a láz, tetőtől talpig megsüt a forróság.

Káprázik a szemem, színes foltokat látok mindenütt. Aztán a sarokban megpillantom az apró fenyőt, anya ül előtte egy széken, és bóbiskol. A kezében könyvet tart. Kinyitom a szám, aztán becsukom. Kimászom az ágyból, odaállok anya elé, és megsimogatom a vállát. Erre felriad, felugrik a székből, és boldogan magához ölel.
– Lázországban jártam – mondom neki, és megijedek a saját hangomtól. Más, mint régen, rekedtebb és mélyebb. De van legalább.
– Tudom, kicsikém – feleli, és megsimogatja a fejem.
– Nagyapa is ott volt – mondom. – És elvette a szívét a herceg… És én vagyok a hibás.
Akkor ordítást hallok az ajtó mögül. Elengedem anyámat, és átrohanok a másik szobába, ahol nagyapa fekszik, és átölelem, össze-vissza puszilom, összekenem a könnyeimmel. Borszaga van, szúrnak a borostái. Aztán hirtelen csönd lesz, és érzem, hogy nagyapa remegő kezével simogatja a hajam. Felemelem a fejem, és először mondom ki:
– Nem haragszom rád.
És ő nem felel semmit, csak bólint.

Barni és a három angyaljárás

A téli vakáció előtti utolsó napon Barniék angyalost játszottak az iskolában. Előző nap mindenki felírta a nevét egy papírlapra, és bedobta a tanító néni szőrsapkájába. Ő jól összekavarta, majd minden gyerek kihúzott egy nevet. Barni nagyon szerette volna, ha Sarolta nevét húzza, de nem így alakult: Istvánkáét húzta. Iskola után hazafelé menet arról beszéltek Apával, hogy mivel lehetne őt meglepni? Végül a vízfesték mellett döntöttek, mert Istvánka nagyon szeretett festeni, és olyan vastagon szokott mázolni, hogy két festéssel már ki is ürítette a készletet.
Másnap a tanító néni a nagyszünet elején mindenkit kiküldött az osztályból. Aztán egyenként kellett belopakodniuk, nem volt szabad sem jobbra, sem balra nézni, csak becsúsztatni az ajándékot annak a táskájába, akinek a nevét tegnap kihúzták. Mindenki így tett. Barni is otthagyta a cicázókat, és felosont az osztályterembe, hogy Istvánka padjába rejtse az angyalos csomagot.
Szünet végén aztán egyszerre rohant be mindenki az osztályba és keresgélte az ajándékát. István hamar megtalálta a vízfestéket, örült is neki. Barni benyúlt a táskájába, de csak a fent felejtett tízórai akadt a kezébe. Elkezdett kotorászni, kereste a füzetek mögött, a könyvek előtt, a tolltartó alatt, de semmit sem talált. Aztán arra gondolt, hogy az ő „angyala” esetleg a tornafelszerelések közé csúsztathatta az ajándékot. Ott is megnézte, de ott csak a tornafelszerelés volt. Bebújt a pad alá, hátha leesett az ajándék, de ott sem volt semmi. Összeszorult a torka, de nem akart sírni. Nagyokat nyelt és pislogott, hogy a könnyek ne akarjanak kicsordulni.
– Mindenki megtalálta az ajándékot? – kérdezte a tanító néni.
Igen! – kiabálta kórusban az osztály. Barni hallgatott. Félt, hogy kikacagják, ha kiderül, hogy neki nincs is ajándéka, mert elfeledkezett róla az „angyala”. Vagy esetleg rossz táskába tette. Még az is megfordult a fejében, hogy az osztálytársa ugyan hozott neki ajándékot, de lehet, hogy épp az igazi Angyal vitte el, mert Barni nem volt elég jó ebben az évben. Mindenesetre nehezen telt az óra, pedig mese óra volt, amit Barni igencsak szeretett. De most nem tudott figyelni a mesére.
Aztán jött a következő szünet, az osztálytársak az ajándékokat mutogatták, kölcsönkérték és kipróbálták egymás játékait. Barni már az elején gyorsan lement az udvarra, és a tornaterem mögött álldogált, hogy senki ne kérdezhesse meg tőle, hogy mit hozott az angyal? Szünet vége előtt kicsivel felsomfordált az osztályba, mert eszébe jutott, hogy most már igen éhes, legalább megeszi a szendvicsét. Belekotort a táskájába, de megakadt a keze valamiben. Kihúzta: egy doboz finom csoki volt! Barni elmosolyodott, de nem szólt senkinek. Visszacsúsztatta a táskába, mert már kezdődött is az írás óra. A következő szünetben már jókedvűen ment le játszani. Bújócskáztak, és ő lett a hunyó. Az osztálytársai ügyesen elbújhattak, mert Barni sokukat még a szünet végére sem találta meg. De amikor felment a terembe, már mindenki fent volt. Ekkor vette észre, hogy furcsán ki van tömve a táskája. Belenézett, és elámult. Tele volt naranccsal, mandarinnal, szaloncukorral, nápolyival és volt benne egy pár kisautó is. Barni körülnézett: az osztálytársai mosolyogtak, volt, aki kuncogott, vagy gyorsan elfordult. Barni fülig pirult. Aztán elkezdte kirakni az ajándékokat szép sorban a padra. A matek óra alatt ezeket nézegette, és azon gondolkodott, hogy mindez hogyan történhetett? Egy biztos, végül ő kapta a legtöbb ajándékot az osztályban! De a meglepetéseknek ezzel még nem volt vége. A matek óra után torna jött, át kellett öltözni és lemenni a tornaterembe. A tornaóra végén pedig fel az osztályba, levetni a tornaruhát és visszaöltözni. Barni befejezte az öltözést, be akarta gyömöszölni a tornafelszerelést a táskájába, de nem tudta. Egyszerűen nem fért. Erősebben nyomkodta, de úgy sem ment. Kivette hát a nadrágot és ámulva emelt ki egy játékrepülőt a táskájából! A csomagolás elszakadt, amikor a tornaruhát gyömöszölte befelé, így kikandikált a papír alól a Boeing típusú repülő kék-piros orra. Hát ez meg honnan került ide? Körülnézett, de a többiek nem kuncogtak, csak Istvánka bújt le valamiért gyorsan a pad alá.
Hazafelé menet Barni nagyon vidám volt, a repülőjét zúgatta, ugrándozott Anya mellett, és amikor hazaért, se szó, se beszéd, beszaladt a gyerekszobába. Aznap este Barni húgai, Dorka és Hanna, igencsak meglepődtek, amikor a hálózsákjukat akarták felvenni. Mandarinok, szaloncukrok, csokik potyogtak ki belőlük. Csodálkozva szedegették össze a finomságokat, és megkérdezték Barnit, hogy nem látott-e angyalt elrepülni a ház előtt. Barni a fejét a párnába fúrta, hogy nehogy elnevesse magát. Nem kell a lányoknak megtudni ezt a kis angyaltitkot – gondolta, aztán boldogan elaludt. Ezen az estén még sokan aludtak el boldogan. Például a tanítónéni, aki elsőnek vette észre reggel, hogy Barni nem kapott ajándékot, és az első szünetben kiszaladt a sarki üzletbe, ahonnan a legfinomabb doboz csokival tért vissza. Jól aludt Sarolta, Ágica, Évi, Jancsi, Róbert és Gábor is, akik szintén észrevették, hogy Barninak nincs ajándéka, ezért a második szünetben a sajátjukból csentek be mindenféle finomságot és játékot a táskájába, hogy örömet szerezzenek neki. És jól aludt Istvánka is, aki ugyan otthon felejtette reggel a Barni ajándékát, – hiszen pont ő húzta ki Barni nevét tegnap – de amikor észbe kapott, felhívta telefonon az édesanyját, aki hazaautózott és elhozta az ajándékot az iskolába. Így a harmadik szünetben Istvánka már ezt is becsenhette a Barni táskájába. Ők mind azt gondolták, hogy nem kell Barninak tudni ezt a kis angyaltitkot. Hadd gondolkozzon, hogy ezen a napon hogyan is járt nála háromszor az Angyal!

Részlet a Barniék tele című könyvből, Koinónia Kiadó, 2011.

Téli mese

Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél,
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél.
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: csinos vagy!
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

Hova lett az orrod, mondd csak? – de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
Értem most már! – kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott,
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.