Nyulász Péter meséi és versei

Helka – A Burok-völgy árnyai
(részlet)

9. A KEKUD-FORRÁS BÉKÁI

– Pszt! Egy pillangó!
– Az szender.
– Nem mindegy az neked, Brinyó? Úgyis megeszem mindjárt.
– De mindegy. Hanem a felét nekem adha… Hrmmm. Hogy te mennyire mohó vagy, Bruti!
– Bost biér? Éb veddem ézsre.
– Hányszor kértelek, hogy ne beszélj tele szájjal!? Borzasztó, hogy folyton csámcsogsz!
– Pszt! Bég edj zsender!
– Hhhhah. Az boglárka. De nyeld már le!
– Ezst izs? Jaó.
Supp. Már repült is a hosszú, ragadós nyelv, s a boglárka épp úgy végezte, mint az imént a gyanútlan szender: Bruti szájában.
– Pfúj, egyszerűen gusztustalan vagy! – fordult el Brinyó, és nagyot kordult a gyomra.
Alig pár méterre, egy farakás mögött hasalva, Helka és Ciprián figyelte a gyomorforgató jelenetet, s Helka suttogva meg is jegyezte:
– Mintha ő nem lenne az.
Ciprián bólintott, és visszasutyorgott:
– Ezek már csak ilyenek.
– Miért, mik ezek egyáltalán? – borzongott meg Helka, a két őrszem méregzöld, ragyás pofájától.
Ciprián a fejével intett, hogy húzódjanak vissza a lovakhoz. Fecskét és Büszkét a manókra bízták egy dombhajlat mögött. Nemrégen érkeztek ide, s bár végig nyugodt útjuk volt, a Kekud-forrás közelében Ciprián jobbnak látta, ha először óvatosan felderítik a terepet. És igaza is volt. Már a dombtetőről látszott, hogy a forrástavacskánál furcsa lények tanyáznak. Ezért lopakodtak aztán tolvajmód, észrevétlenül, hogy szemügyre vegyék, miféle szerzetek azok.
– Szakállas békák – válaszolt Ciprián kicsit távolabb, ahol már felegyenesedhettek.
– Veszélyesek?
– Általában nem, de te is láttad: a térkép sárga színt jelzett. Ez pedig nem jelenthet mást, csak azt, hogy valami nincs rendjén.
– Mindenesetre elég félelmetesek. Legalább akkorák, mint egy borjú. És az a rémes rojtozat! Ki se látszanak a rengeteg szőr alól. Hogyan tudnak ezek mozogni egyáltalán?! – hüledezett Helka, miközben maga elé idézte a látottakat.
A békák nyaka körül vastag, sűrű és hosszú szőrtenger hullámzott. Mintha lábuk nem is volna, csak az otromba képük a gülü szemeikkel és a hatalmas szájukkal.
– Inkább az a kérdés, mit keresnek itt? Legalább öt kilométerre van innen a tanyájuk – morfondírozott Ciprián.
– Gondolom a vízhez jöttek.
– Á, ezek a földi varangyok közé tartoznak – legyintett az apród. – Nem nagyon kell nekik a víz, csak amikor még ebihalak. Ezért élnek egy mocsár körül, az épp elég nekik.
– És biztos az, hogy ez az a híres-nevezetes varázsforrás? Eléggé közönségesnek látszik – bizonytalankodott Helka. – Én valami vadregényes helyre számítottam.
– Nem elég vadregényes ez neked azzal a két förmedvénnyel?! De különben is. Pont olyan, amilyennek Kamor elmesélte. Ha kiérünk a sűrű erdőből, és leereszkedünk a lankás domboldalon, széles, lapos völgyet látunk kis facsoportokkal, és ott lesz egy vízzel teli gödör az enyhén kanyargó út mentén. Tessék. Jó helyen vagyunk – nyugtatta Ciprián, és közben vissza is értek a lovakhoz. Tramini és Furmint addigra levette Fecske és Büszke patáiról a hangtompító puha gyolcskötést. Mi több, ügyesen bele is hajtogatták a nyeregtáskákba. Ciprián halkan odasúgta Helkának:
– Most meglátjuk, mire lehet használni a manókat!
Megbeszélték a tervet, hogyan közelítsék meg a forrást. Egy-egy száraz faág végére kulacsokat kötöttek, amiket aztán – mint valami vándorbotot –, Furmint és Tramini a vállára vetett. Ők gyalogoltak előre, és hangos dajdajozással magasra rúgták a port. Tisztes távolban lemaradva, lóháton követte őket Helka, Ciprián pedig nagy kerülővel a másik irányból közelített Büszkével. A tohonya őrbékák persze már messziről meglátták a manókat, és fenyegetően felfújták magukat. Lábujjhegyre emelkedtek a vastag szőrlepel alatt, és úgy néztek ki, mint két szénakazal, egy-egy jókora görögdinnyével a tetején.
– Megállj! – bugyborékolta hangosan az egyik „görögdinnye” a közelítő manók felé.
– Mit akartok itt? – hörögte a másik, mintha nem látta volna, hogy vízért jönnek.
– Igazán megfürödhetnétek! Nagyon büdösek vagytok! – kötött beléjük köszönés nélkül Furmint.
– Záptojások! – erősített rá nagy hangon Tramini.
Bruti és Brinyó meghökkenve néztek össze, aztán magukra, majd hangos szuszogással szimatolni kezdték előbb magukat, aztán egymást.
Ekkor tűnt fel Ciprián, és nagyokat kurjongatott, mintha valami kereskedő volna.
– Fésű, kefe! Pipere holmik! Szappan, sampon, illatvíz!
Meglepetten fordultak feléje a szakállas békák, Ciprián pedig rájuk szabta a mondandóját.
– Jó napot, uraim! Vásároljanak bogárcsapdát! A nektáras-mézes csapdával házhoz jön a vacsora…
Úgy tűnt, beválik a csel. A két őr zavarodottan forgolódott, Helka pedig csak erre várt. Úgy beszélték meg, hogy míg a többiek elterelik a két rusnyaság figyelmét, ő szépen odaléptet a forrás kis tavacskájához.
Csakhogy apró hiba csúszott a számításba.
A nektár és a méz hallatán csorogni kezdett Tramini és Furmint nyála. Ledobták vállukról a kulacsos vándorbotot, és ahelyett, hogy tovább becsmérelték volna az őröket, Cipriánhoz szaladtak.
– Nektár!
– Méz!
– Miért nem szóltál, hogy van nálad?!
Bruti és Brinyó persze rögvest átlátott a szitán. Sürgősen körbenéztek, és felfedezték a vízhez közelítő Helkát. Bruti teleszívta tüdejét, és hatalmas hangerővel rábröttyentett Cipriánra, meg a körülötte sürgölődő manókra:
– Hohó, ti egy csapat vagytok!
Brinyó pedig lendületet vett, és termetét meghazudtolva, ugrott egy óriásit. Hosszú csimbókjai fenyegetően örvénylettek körülötte, ő meg csak repült, repült, majd Helka és a forrás között ért földet. Ott úgy felágaskodott, hogy teljesen elzárta az utat.
– Fizetni! – dörögte minden körítés nélkül.
Helka megilletődött kicsit, de feltalálta magát.
– Már miért fizetnék azért, ami mindenkié?!
– Még hogy mindenkié! Ez itt Brúnó felségterülete. Aki fizet, vihet vizet, más nem – jelentette ki kerekperec, s hosszú békaszakálla vastag kötegekbe fonódott össze körülötte. Úgy csapkodott velük, mint valami óriási polip a karjaival. Igazán rettentő volt.
– Ki az a Brúnó? – feszítette tovább mégis Helka.
Olyan szúrósan nézett rá ekkor a szőrhalmaz, ami szúrósság csak kitelik egy görögdinnyefejből.
– A legnagyobb fő törzsvezér, aki ura ennek a vidéknek, és ha nem fizetsz, a tömlöcében sínylődhetsz eztán, míg füstté válsz – buggyant a válasz fenyegetően, de a másik kiigazította:
– Míg el nem porladsz – javította ki Bruti.
– Míg el nem porladsz – helyesbített Brinyó, s az egyik szőrfonatával olyat csattantott, mint egy csikós a karikás ostorral.
Helka jobbnak látta nem kérdezősködni tovább, és Ciprián is inkább a megoldás felé terelte a szót.
– Egy aranydukát megteszi?
A békák gurgulázó, vészjósló röhögésbe kezdtek erre:
– Arany! Hahaha…
– Azt mondja, dukát! Bruhahaha…
– Még hogy pénz, hihihihi…
– Itt arannyal semmire nem mész, barátocskám! Höhöhöhö…
A szőrkötegek össze-vissza csapkolódtak körülöttük a vészjósló röhögésben. A manók ijedten húzódtak Ciprián mögé, és a lovak is riadtan topogtak. Aztán hirtelen abbamaradt a vihogás, és Brinyó végre feltárta az üzlet lényegét.
– Az aranyat nem lehet se megenni, se meginni. A te dukátod itt nem ér semmit!
– Még vizet sem kapsz érte – tette hozzá kaján vigyorral Bruti, arra utalva, hogy ők bizony aranyért nem engednek a forráshoz senkit.
– Fogunk nektek sáskát – alkudozott Ciprián, de hasztalan.
– Ohó, hát abból itt annyi van, mint a tenger! Aztat mink is tudunk fogni – ütötte el az ajánlatot Bruti, s hogy bebizonyítsa, kiköpte irgalmatlan hosszú nyelvét a fű közé. Legalább három sáskát nyalt be vele egyszerre.
– Rémes – borzongott meg Helka, és jobbnak látta, ha ő is Ciprián mellé léptet. Közben Brinyó tovább ismertette a felállást.
– Az kell fizetségnek, ami itt nincs!
– Kankalin!
– Lisztes kankalin!
– Egy zsák lisztes kankalin, és ihattok a forrásból, míg ki nem pukkadtok!
– Bele is fulladhattok, hihihihi! – brekegett gurgulázva Brinyó.
– Addig fel is út, le is út! A Kekud közelébe nem mehettek – zárta le Bruti a tényállás ismertetését.
– Ez legalább tiszta beszéd volt – mondta Ciprián, és lenyújtotta kezét Tramininak, pattanjon mögéje a nyeregbe. Furmint felkapaszkodott Helka mögé, aztán visszakaptattak arra, amerről jöttek. A dombon túl, egy kis juharfa ligetnél leszálltak a lovakról. Ciprián pokrócot terített a földre és letelepedtek. Helka gondterhelten nézett az apródra, Furmint viszont csípőre tette a kezét, és elébük állt.
– Na akkor kérem azt a nektárt!
– Én meg a mézet – csatlakozott rögvest Tramini.
– Állj, állj! Nincsen semmiféle nektár meg méz – ingatta mutatóujját Helka. – Különben is, ideje lenne, hogy ne a hasatokkal gondolkodjatok! Majdnem bajba kerültünk miattatok – oktatta a manókat. – Ciprián azokat a rémes gubancokat akarta félrevezetni, erre ti mentetek lépre! Kamornak azt ígértétek, hogy használni fogjátok az eszeteket!
– Csak egy cseppet… – alkudozott még Furmint erőtlenül, de Helka szeme villámot szórt, így végül leforrázva huppantak a fenekükre mindketten.
– Ilyet még nem is hallottam – puffogott ekkor Ciprián –, hogy valakinek ne kelljen az aranydukát!
– De hiszen hallhattad, elmondták! Van, ami nekik értékesebb.
– Na de hogy egy virág! Miért kellhet nekik pont lisztes kankalin?!
– Gondolom, amiért Kamornak a fagyöngy. Emlékszel, mondta az öreg, hogy a boszorkányok minden gyógynövényt elpusztítanak. Ez is valami ritka, varázserejű virág lehet. Ha virág az egyáltalán – bizonytalanodott el Helka.

A könyv 2011-ben jelent meg a Betűtészta Kiadó gondozásában és elnyerte az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) Év Gyermekkönyve 2011 díját.

Kinyerma

A játékot te nyered,
ha nagyobb a tenyered.
Ha pedig az én tenyerem
nagyobb, mint a te tenyered,
akkor bizony nem te nyered,
hanem az én tenyerem nyer!

Csokinyuszi úrfik

Figyeljetek, titkot mondok,
jobb, ha mindenki csak suttog!
Van egy falu, nem is messze,
festőnyulak laknak benne!

Ott a házak fából vannak,
harmatcseppből minden ablak.
Bent a bútor széna – szalma,
mindenfélét rejt a kamra:

csokoládé, író tinta,
tojások és illatminta.
Húsvét előtt előveszik,
dolgoznak a festőnyuszik:

hímesednek a tojások, készülnek a kölnik,
kertésznadrág – kockásinges csokinyuszi úrfik!

Botfül

Gyönyörűen énekelek.
Mondták is, hogy nincs botfülem.
És ez igaz is.
Ezért van, hogy néha
a fülem botját se mozdítom.
Hogy’ tehetném? Nincs énnekem olyanom!

Téli mese

Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél,
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél.
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: csinos vagy!
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

Hova lett az orrod, mondd csak? – de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
Értem most már! – kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott,
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.

Festősz
Ha nagy leszek, festő leszek, olyan ügyes, mint az ősz.
Kifigyeltem, nem tesz semmit, csak egy kicsit elidőz;
nem kell neki ecset hozzá, gombokat se nyomogat,
festék nélkül kiszínezi mindenütt a lombokat.

Mustár

Döng a bordó hordódonga,
dong a mustra szomjas dongó.
Szőlő fürtje présben roppan
bort adó lé cseppen csorran.
Venné-vinné csikós, bojtár,
kérdik egyre: hogy’ a must ár?

Nincs ára a szőlőlének.
Csak egy kicsi szőlőt kéne
szüretelni. Aztán annak,
aki szedte, csakis annak,
akkor, ha a puttony tele,
ingyen jár a szőlő leve!

Medvers

Vajh miért oly ihlető, e kócos bundás illető?
Mert a lába lapostányér, a két füle kerek zsemle?!
Akad olyan költő vajon, kinek nincsen medve verse?
Éppen hogy a fordítottja, költő csak is az lehet,
kinek legalább egy versét barnamedve ihletett!

Cipőm

Ahogy látom, alaposan elkopott a cipőm orra:
alig lépek egyet-kettőt, nyelvét rögtön kilógatja.
Kitörött a kérge oldalt, fűzőjének lóg a rojtja,
nem érzi az utak ízét, nem szimatol már a porba.
Kitárul a világ mégis, amikor a talpát nézem:
mindenünnen egy kis emlék ott lapul a kis recékben:

olajcsepp a busz padlóról, iskolából kréta pora,
tengerparti sóvirág és hegyvidéki utak sara.
Kis pihényi tigrisszőr az állatkertből menet – jövet,
aszfaltjárda, betonlépcső, deszkapalló, homokföveny.
Fenyőtoboz pikkely szilánk, padláslétra szálka darab,
úgy döntöttem, nem dobom ki, ez a cipő velem marad!

Héjja hó!

Egyszer volt egy tojásom,
héja, mint a hó.
Azt gondoltam elásom,
héjjá, héjjá hó!
Kikel mint egy kis virág –
azt gondoltam én -,
irigyel majd a világ,
ha csipog a csibém.

Kell egy hely a kertemben,
ahol csendben elrejtem.
Friss homokba helyeztem,
tartsa a Nap melegen!

Szembeszél

Szemtelen a szembeszél:
ujjra fúj és hajba kap.
Hátraarc és harcra hát,
az ész megáll s így osztogat:

Hasra hát ki harcra kész,
hátra arc, és fejre kéz!
Szív a tüdő, áll a váll,
fog a láb és lép a kéz!
Fülel az orr, szagol a fül,
néz a száj, s a szem beszél!

De feltámad és hajba kap –
újra fúj a szembeszél,
kibelez és felcserél.
Kiáltsatok felcserért!

Még több vers ITT.

Reklámok

2 thoughts on “Nyulász Péter meséi és versei

  1. Nagyon köszönöm kedves kis versek vannak itt elrejtve.Elküldöm a lányomnak a linket.Biztosan talál megfelelő gyermek mesét vagy verset amit programjában feltud használni.

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s