Cicacécó
Hédi egy nyivickó. A szót Noémitől tanultam, az interneten nem találom mását, de csak rá kell nézni a cicára, már értem, miről beszél, mármint Noémi, nem a cica.
Ha ledőlünk, Hédi rögtön felébred, s a székből, ahol azelőtt úgy aludt, mint aki egy egész egérdinasztiát elfogyasztott, átugrik az ágyra. Ez azonban korántsem elég neki: rámászik valamelyikünkre, és ott helyet foglal, mint az iskola legszebb padjában.
Olykor viszont nem mászik fel, hanem elkezd bökdösni a mancsocskájával – azt szeretné, hogy észrevegyük. És addig bökdös, amíg észre nem veszed, ha kezdetben nem akartad is.
Máskor pedig nem csak úgy elhelyezkedik, hanem módszeresen megveti az ágyát, vagyis tapicskol rajtunk, amíg elég puhának és kényelmesnek nem érzi a háziruhánkat vagy a pizsamánkat.
Ezzel szemben ott van Hugó, aki olyan, mint egy angol lord, visszafogott és arisztokratikus. Nagy a feje és a szeme, és ettől valahogy a tekintete is: az egész világ elfér a tekintetében, de Hugó nem fér el a világban, vagy inkább nem akar elférni. Hugó egyszerűen azt csinál, amihez kedve van.
Meg Hédi is. Ilyenek ezek a macskák.
Mind egyformák: az egyik ilyen, a másik olyan.
És egyáltalán nem macskák, hanem feltétlenül cicák. Aki nem cicának szólítja őket, azokat megkarmolják vagy megharapják. És aki cicának szólítja őket, azokat is.
Hugó az erkélyen szereti, de csak időnként. Hédi meg a karosszékben, de csak időnként.
Hugó kevesebb vizet zavar, kevesebbet nyávog, de éppen olyan kényes, csak valahogy férfiasan. Nyávog, de szégyelli azért, hogy nyávognia kell, ezért néha megsértődik, és látszik a szemén, hogy egész cicaságával lenézi az embert, és nem is érti, hogy miért van szükség emberekre a földön. Dorombol is, de váratlanul beléd kap, mint aki azt szeretné, hogy minden szabad legyen neki. Mi azonban azért is megtesszük, amihez csak kedve támad.
Hédi kaparni kezdi a szőnyeget, innen tudjuk, hogy ki szeretne menni. Öt perc múlva, de talán annyi sem telik belé, nyávog, mert vissza szeretne jönni. Nem akarjuk beengedni, de beengedjük, mert ha nem, az ajtóba pisil. Szóval ő sem csinálhat azt, amihez kedve van.
Így élünk mi a két macs… cicával. Szigorúan, de szeretettel.
Hóbucka Hugó a mókusoknál
Első fejezet
melyben Hóbucka Hugó
fejkörzést végez
A hóember felriadt ábrándozásából és mozgatni kezdte elgémberedett tagjait. Először is leengedte a seprűt, mert most már tényleg nagyon nyomta a vállát. Aztán levette a fazekat a kobakjáról, fejkörzést végzett és közben sziszegett: egészen elállt a nyaka. Végül úgy tett, mintha futni akarna, s ezzel egész testét megmozgatta. Mikor újra hóembernek érezte magát, körülnézett – és majdnem hanyatt esett a megdöbbenéstől.
Körös-körül lángolt és égetett a nyár. Már rövid edzése alatt érezte, hogy valami nincs rendjén (a murok például mintha megmelegedett volna az arca közepén), de mindezt fáradtságának tulajdonította, s azzal biztatta magát, hogy majd csak kigémberednek a testrészei, és minden helyrejön. Most rémülten látta, hogy helyrejövésről szó sincs. Ábrándozása olyan hosszúra nyúlt, hogy a tél elmúlt, társai pedig hazamentek a Hó és Hideg Birodalmába. Itt kell hát maradnia, amíg ismét
tél nem lesz vagy ismét hullani nem kezd a hó. Jó, hogy a termosztátom nem hagyott cserben – gondolta.
Tőle nem messze egy kislány és egy kisfiú focizott s egy mókuskölyök állt a kapuban. Feléjük indult, hiszen feltétlenül meg kellett ismerkednie valakivel, ha nem akart télig egyedül kószálni és ebben a rekkenő hőségben álldogálni. Nem jó a termosztát húrját feszíteni.
Kerek hógolyót, köszöntötte őket illedelmesen, amikor közel ért hozzájuk. Még a fazekát is megbillentette.
– Jó napot, hóember! – köszöntek kórusban a gyerekek, de a kis mókus álmélkodva csapta össze a mancsocskáit:
– Szent mogyoróhéj! Hát te meg mit keresel itt?!
– Elábrándoztam, és mire magamhoz tértem, egyedül maradtam, a társaim mind hazamentek a Hó és Hideg Birodalmába.
– Elábrándoztál?! – csodálkozott még jobban a mókuskölyök. És min ábrándoztál el olyan végzetesen? (A mókuskölyök már ötödikes volt a Mogyoróroppantó Gimnáziumban, s beszédét gyakran fűszerezte művelt szavakkal.)
– Egy felhőt néztem – vallotta be szégyenlősen a hóember.
– Egy felhőt! – vihogott össze a kislány a kisfiúval.
– Egy felhőt, nahát – tűnődött el a mókus. És legalább mogyoróalakja volt annak a felhőnek? – kérdezte hirtelen élesen, mint aki véletlenül sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy netán romantikus lenne.
– Nem mondanám – válaszolta a hóember bocsánatkérően. Nem is tudom, mihez hasonlított… de az biztos, hogy nagyon-de-nagyon szép volt.
– Biztos erős volt, mint édesapám, gondolta a kislány. Biztos kedves volt, mint édesanyám, töprengett a kisfiú. Biztos szép, lombos farka volt, mint apukámnak, mondta magában a mókuskölyök.
– Azt szeretném kérdezni – kezdte a hóember, akinek már valósággal
tüzelt az arca közepén a murok –, hogy nem volna-e hely valamelyikőtöknél?
Nem mehetek vissza, amíg a nyár véget nem ér és…
– Miért ne mehetnél vissza? – vágott közbe a mókuskölyök.
– Mert egyedül egyikünk sem tudja az utat – világosította fel a hóember. Ezért járunk mindig együtt.
Hogy mik vannak, gondolta a kislány, a kisfiú és a kismókus.
– Nálunk sajnos… – kezdte a kislány és a kisfiú majdnem egyszerre, de a mókus ismét közbevágott:
– Az emberek úgyis annyira földhözragadtak – legyintett a mancsocskájával. A mogyorónak is csak a héját látják, vagy csak a belét. Gyere hozzánk, a Hetedik Tölgyfában igazán jó hűvös van, és mi csak ketten élünk anyukámmal, mert apukám elköltözött az Örök Mogyoróbokorba.
– Köszönöm szépen – hajolt meg a hóember a mókuskölyök felé. Ismét levette a fazekát, és jól nevelten bemutatkozott:
– Hóbucka Hugó.
– Makk Marci – hajolt meg a kismókus. Akkor menjünk is, éppen ebédidő van! Sziasztok! – köszönt el a kislánytól és a kisfiútól, és már indult is.
– Remélem, találkozunk még – szólt vissza a hóember a gyerekeknek és követte Makk Marcit.
– Kellene vennem valamit édesanyádnak – szólalt meg a hóember az egyik sarkon, és még mielőtt Makk Marci szólhatott volna, már be is ment az egyik üzletbe. Nemsokára megjelent egy vadonatúj cirokseprűvel.
– Na mehetünk – jelentette ki szemlátomást büszkén, amit Makk Marci sehogy sem értett. Náluk, mókuséknál is természetesen szokás volt ajándékot vinni, főleg ha először látogattak valahová s ráadásul ismeretlenül, de a vendég ilyenkor rendszerint zöld ágat vásárolt,
semmi esetre sem seprűt! No de nemhiába járt már ötödik osztályba, viselkedni is megtanult: egy szó nem sok, annyi célzást sem tett a különös ajándékra. Különben sem neki hozzák, majd Anyu feltalálja magát valahogy.
De kiderült, hogy a hóember kell feltalálja magát, az odúba ugyanis sehogy sem fért be. Többszöri próbálkozást követően átállította a termosztátját, hogy leolvadjon róla némi hó. Előzőleg persze megnyugtatta Makkékat: ha csepegni fog, ne aggódjanak, tudja ő, mit
tehet meg veszélytelenül. Arányosan olvad majd, ugyanolyan lesz, mint eddig, csak kisebb. És tényleg: pár perc múlva könnyűszerrel befért a mókuslakba. Makk Melánia cseppet sem jött zavarba: mosolyogva fogadta az ajándékot, s olyan kedvesen vezette körbe Hóbucka Hugót a lakásban, mintha semmi furcsaság nem lenne abban, hogy fiacskája július végén egy hóemberrel jön haza, aki természetesen velük marad, amíg le nem esik az első hó. Melánia ugyanis kedves és megértő lánynak született, s e két tulajdonsága csak mélyült Makk Miklóssal kötött házassága alatt. Makk Miklós, mi tagadás, gáláns egy mókusférfi
volt, aki otthon is megértően ugrándozott, de talán még megértőbben tüsténkedett idegen odúkban – szörnyű halálát is az okozta, hogy a fiatalon özveggyé vált Rügyes Renáta karcsú kacsói felé igyekezett, s bókjai hatásáról álmodozva elvétette az átugrást.
Így hát Hóbucka Hugó csupán este, lefekvés után jött rá, hogy tévedett.
A tölgylevélből készült falon áthallatszott Makk Melánia és Marci sugdolózása:
– Anya, miért hozott ez a hóbácsi seprűt?
– Gondolom azért – válaszolt Melánia bársonyos hangja –, mert náluk, a Hó és Hűvösség Birodalmában (Hó és Hideg, javította ki Makk Marci), szóval ott, ahol ő él, ezt visznek, ha örömet akarnak szerezni valakinek.
– Nahát – értetlenkedett a mókuskölyök –, milyen furcsák ezek a hóemberek!
– Nekik mi vagyunk furcsák – mosolyogta el magát Melánia –, de most már aludj szépen. Reggel korán kell kelned!
És Hóbucka Hugó azontúl már csak a tölgylevelek zizegését hallotta, ahogy meglebbentek az odú könnyű szellőjében.
A könyv a Koinónia Kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben.
Ég
Egy eget szereznék magamnak,
ha lehetne, egy darabot, úgy értem,
legyen mindig itt fölöttem,
süssön a Nap vagy fújjon a szél,
esetleg essen az eső,
de inkább süssön a Nap, az a jó,
tulajdonképpen mindegy, csak legyen egy darab ég
csak nekem és csak velem, mindig,
hogy ha az ember mérges vagy szomorú vagy csak úgy
álmodni szeretne, mint anyáék, ha lenne idejük,
akkor tudjon felnézni, és tudja, hogy van mire felnézzen.
Szék
A szék soha nem elég nagy,
hiába állok fel rá, nem érem
el, amit el szeretnék,
esetleg akkora vagyok, mint anya,
de nem akkora, mint apa,
vagy elérem a könyvespolc alsó polcát,
de a felsőt nem,
vagy elérem az ablakpárkányt,
de nem tudok kihajolni,
igaz, azt nem is szabad, mert akkor
kiesek, apa mondta, ez biztos valami
büntetés.
De a lényeg az, hogy a szék
az nem segít, pedig eleinte
azt hittem, de már tudom,
hogy keservesen tévedtem.
Gúny
Apa mindig csak
gúnyolódik, hogy Vilmos udvarol nekem
meg Szili meg Misi meg Szabi meg Sasi,
majd meglátom én, amikor tényleg
hazakísér valamelyik,
mert láttam a tévében, hogy úgy szokás,
és ha nem Szabival jövök, hanem George-dzsal
vagy Bobbal vagy Mike-kal,
és ha nem is velük, hanem
Ibrahimmal vagy Ali babával,
és ha mindegyikkel egyszerre,
akkor mi lesz?!
Akkor lássam, hogy gúnyolódik.
Könyvmutatványosok Mesemustra 