Bátky András meséje

Karácsonytolvajok

Sáfrány csak úgy lazán nekidőlt az ajtófélfának. Szép szál manó volt, jobb napjaiban volt vagy nyolc centi. Persze nem az ilyen hideg téli napokon, ilyenkor éppen hogy kikunkorodott a szőnyeg rojtjai közül. De Sáfrány leginkább nem a magasságával tűnt ki általában, hanem azzal a híresen nagy eszével. Most is, ott a félfának dőlve, látszott, hogy annyira nagyon jártatja valamin az eszét, hogy szinte füstölnek a fogaskerekek a kobakjában. Satu, aki legalább egy centivel kisebbre nőtt, már előre rettegett, mi fog itt már megint kisülni.

 – Ha! – mondta váratlanul Sáfrány, és nagy ívben kiköpte a szájából a pókhálódarabot, amit addig rágcsált.
­– Mi ha? – kérdezte óvatosan Satu. – Ugye nem egy nagy röhögés eleje jutott eszedbe?
– Sose láttam még ilyen gyáva kukac manót – fitymált felé Sáfrány. – A ha az ha, semmi vihogás, hehegés. El fogjuk lopni az egészet!
– Mit fogunk ellopni? Én nem lopok mindenféle összevissza egészeket – csóválta fejét Satu.
– Az egész évet ellopjuk mostantól kezdve – jelentette ki Sáfrány. – Volt egy zöld rokonunk a tengerentúlon, annak egyszer majdnem sikerült ellopni a karácsonyt, de aztán bolond fejjel visszaadta, mert hogy a szeretet, meg ilyenek. Azt hiszem úgy hívták, Grincs!
– Megfázhatott a fejed, ebben a nagy agytornában, mondtam, hogy ha gondolkodsz, vegyél legalább sapkát – kedveskedett, gondoskodott Satu.
– Mi most szépen elcsaklizzuk először a karácsonyt, azt jól nem adjuk vissza, és jöhet a szilveszter, a húsvét, meg az augusztus húsz – lelkesedett Sáfrány. – Amikor meg már csak szürke színű hétköznapok lesznek, akkor ellopjuk azokat is! Mondjuk jó nagy zsákra lesz szükség – gondolkodott vissza Sáfrány.
– Nem lehetne egyszer csak úgy elüldögélni a fa alatt? – vonogatta a vállát Satu. – Én nagyon kedvelem a fenyőillatot.
– Nem lehetne – vágta el az idillt Sáfrány. – Most majd jó alaposan megemlegetik! Nem fognak majd engem mindig csak úgy lenézni!
– De Sáfrány, hiszen összevissza nyolc centi vagy, csak lenézni tudnak, még egy tücsök is nagyobb nálad időnként – tárta szét a kezét Satu.
– Tücsök, bogár nem érdekel – fújt Sáfrány nagyot. – Az emberek fogják úgy, de úgy megemlegetni, hogy csak győzzenek magukhoz térni! Szólj azonnal Sörtének, most rögtön indulunk!
– De Sörte elutazott a délutáni macskabusszal, meglátogatja Sipkát, mert szegénynek eltörött a bajsza.
– Manónak bajsza? – rökönyödött Sáfrány. – Micsoda világ ez. Nem baj, akkor jöjjön Sötét! Lesz nemulass!
– Sötéttel van egy kis baj – bátortalankodott Satu. – Tegnap felmászott az ablakba, ki akart nézni szegény, hogy jön-e már a tél, de hirtelen kisütött a nap.
– És? – kérdezte Sáfrány.
– Hát, tudod, hogy milyen szegény, teljesen fényérzékeny, úgyhogy amint fényt kapott, kiáltott egy nagyot, persze nem olyan nagyot, de azért elég nagyot, és kiesett az ablakon. Hétfőnél hamarabb nem hiszem, hogy visszaérne.
– Szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfő, úúúú… az messze van – számolta az ujjain Sáfrány. – Sebaj!
– Sebaj Sajnossal elment vízért, mert teljesen kiszáradt a páfrány a cserépben – mutatott arrafelé Satu.
– Nem úgy értettem, azt akartam mondani, hogy semmi baj, majd te meg én ellopjuk, aztán ha a többiek előkerülnek, majd segítenek a többi akciónál – mondta magyarázón Sáfrány.
– Ja! – bólintott sokat egymás után Satu.
– Hozd a maradék törpítő-varázst, meg egy megfelelő zsákot! – adta ki a parancsot Sáfrány, és közben azt kezdte gyakorolni, milyen félelmetes képet tud vágni, csak úgy hirtelen, minden előzmény nélkül.
­– Jaj! – kiáltott nagyot ijedtében a visszatérő Satu.
– Mi van már megint? – kérdezte Sáfrány, és kis időre abbahagyta a rémes arcot vágást.
– Phu! – fújt nagyot Satu. – Frászt kaptam, annyira ijesztő vagy.
– Hehe – vihogott Sáfrány. – Hát bizony. Na megvan minden? Mert akkor induljunk!
Nekiindultak, szőnyegről szőnyegre, ki az erkélyes szobán át a szabad ég alá. Sáfrány odafüttyentett egy taxi-galambot, azzal leröppentek egyetlen suhanással az utcára. Az emberek odalent nagyon készültek a karácsonyra, mindenféle fényes fényeket szereltek a legváratlanabb helyekre, ajándékok után rohangáltak, okkal, ok nélkül egymásra mosolyogtak, vagy csak úgy fázósan bújtak a kabátjukba, és siettek a dolguk után. Egy dologban viszont mindannyian egyformák voltak, se le, se föl nem néztek a járda szélén ácsorgó manókra.
– Te Sáfrány – kezdte Satu. – Ezeknek eszük ágában sincs semmi lenézés. Menjünk haza, na…
– Mert most csak azt hiszik, hogy ha így csinálnak, akkor én majd, de soha, egy Sáfrány nem hátrál meg! – kiabálta kicsit szétesve Sáfrány, és tényleg, egy elguruló bicikli elől Satunak kellett elrántania, mert tudjuk, egy Sáfrány, az nem hátrál meg…
Satu, már éppen kezdett beletörődni, hogy egy ekkora lopás-sorozat társ-tetteseként egész hátralévő, de legalábbis párszáz évét kell majd varázsrács mögött töltenie, amikor furcsa kis társaság fordult be a tér legközelebbi sarkán. Egy medve, egy tigris, meg egy oroszlán. Satu éppen oldalba akarta bökni Sáfrányt, de az oroszlán, szemüvegét tologatva megállította a társait. Azok odanéztek, ahová oroszlán társuk mutatott, és mindhárman hunyorogva, szemük meresztve ereszkedtek négylábra. A tigris egészen közel dugta szimatoló orrát, aztán a medvére nézett, és megszólalt.
– Semmi hiba, ezek bizony ők – mondta, és vadul bólogatott hozzá, csak úgy repkedett a farka a háta mögött.
– Szerintem is, én már sokszor láttam őket könyvben is – helyeselt az oroszlán is, a szemüvege fölött.
Sáfrány egészen zöld volt mostanra, Satu meg leginkább kezdett elolvadni a félelemtől, a téli hideg ellenére. A medve még vizsgált rajtuk egyet jobbról, meg balról, aztán sóhajtott egy amolyan mélyről jövőt.
– Igen, ők azok, semmi kétség – mondta, aztán a rémült manókhoz fordult. – Nagy öröm és tisztesség ilyen kiváló manókat személyesen is megismerni, mint amilyenek ti vagytok. Kedves Sáfrány és Satu, mindenkinek el fogok dicsekedni azzal, hogy találkozhattam a két leghíresebb manóval, akik valaha éltek! – azzal biccentettek mind a hárman, és már ott sem voltak.
– Hu – mondta szinte némán Satu. – Ezt megúsztuk.
– Én vagyok a valaha élt, meg a leghíresebb, szóval… – Sáfrány lassan éledt, de akkor nagyon. – Én vagyok! Megismertek! Híres vagyok! – aztán Satura nézett.
– Na, mit állsz itt, ints le egy galambot, csak nem ácsorgunk így itt az utcán, amikor ilyen fontos és elismert vagyok?
– És a karácsony? – rebegte Satu. – Mégsem lopjuk el?
– Kinek kell itt lopni? – mondta fensőbbséggel Sáfrány. – Amikor én vagyok izé, szóval tudod. Sztár vagyok! Hol az a galamb már?
Satu gyorsan intézkedett, pár perc se telt és máris otthon voltak. Sáfrány begubancolta magát a szőnyegrojtba, de olyan fenségesen, hogy csak úgy rezgett. Még motyogott valami olyasmit, hogy karácsony, meg hogy ugyan már, meg hogy én, Sáfrány, a nagy hírű. Aztán már csak hortyantott néha, ahogy mindig szokott.
Satu még nézte a karácsonyi fényeket, ahogy bekukkantottak a fenti ablakon, aztán lassan mosolyogva elaludt, és talán azt álmodta, hogy boldog karácsonyt mindenkinek!

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s