Zágoni Balázs meséi

Nemtudós mese

Anya nem tudja, hogy a kabát arra való, hogy felváltva ráüljünk, és a kapucnitól fogva végighúzzuk egymást a lakáson.
És azt sem tudja, hogy a nadrágot, bugyit és harisnyát egyszerre kell levenni. Minek külön-külön, amikor úgyis mindegyiket újra fel kell venni?
És azt sem tudja, hogy a földimogyoró arra való, hogy kiöntsük az egészet az asztalra, és megtanuljunk vele számolni százig.
És azt sem tudja, hogy a rendrakás unalmas dolog, és nem gyereknek való.
És azt sem tudja, hogy a kezünk arra való, hogy megtöröljük az orrunkat. A ruhánk meg arra, hogy megtöröljük a kezünket.
És azt sem tudja, hogy ha nagyok leszünk, pont olyanok akarunk lenni, mint ő!

Apa nem tudja, hogy magyar ember evés közben megbeszél.
És azt sem tudja, hogy a kanál arra való, hogy ebédkor doboljunk vele az asztalon és a tányéron. Az asztalon jól dobban, a tányéron jól csörren!
És azt sem tudja, hogy a sapkája arra való, hogy gesztenyét gyűjtsünk belé.
És azt sem tudja, hogy nem szabad az embert elrángatni a járda széléről, ha épp a szegélyköveken lépeget, mert akkor elromlik a számolás és soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan hány szegélykő van az ovitól hazáig.
És az sem tudja, hogy amikor oviba viszi Dorkát és Hannát, és utána elmegy, akkor addig kell integetnie, amíg kimegy a kapun, és nem szabad hamarabb abbahagynia.
És azt sem tudja, hogy a sírás nem mindig baj. De ha néha nem hagyják az embert nyugodtan sírni, az már baj.
És azt sem tudja, hogyha felnövünk, feleségül megyünk hozzá. Mind a ketten!

Az égig érő paszulyszem

Hideg téli délután volt, hamar lement a nap.
– Anya, kérek egy kis paszulyt és vattát! – állt elő Barni.
– Minek neked a vatta?
– Paszulyszemet akarok ültetni bele.
Anya megörült, hogy Barni végre nem számítógépezni akar, és boldogan adott neki egy befőttes üveget, vattát és három paszulyszemet.
– Anya, ugye vizet is kell tölteni rá?
– Ugye.
– És ugye hamar ki fog kelni?
– Ugye. – hagyta helyben Anya.
Barni az ablakpárkányra tette a befőttesüveget és visszament tanulni. Anya eközben embernemérgelődjet játszott Dorkával és Hannával. Nem telt el öt perc, Barni kijött, megnézte a paszulyszemeket, megigazította az üveget és visszament. Újabb öt perc múlva Barni ismét kijött.
– Anya, mitől nő gyorsabban a paszuly?
– A melegtől.
Barni a fűtőtestre tette az üveget és ismét visszament tanulni. Újabb öt perc múlva viszont megint kijött.
– Anya, van még valami, amitől gyorsabban nő a paszuly?
– A fénytől – mondta Anya, és közben erősen koncentrált, hogy Dorka nehogy levegye a bábuját.
Barni azonnal hozott egy asztali lámpát. A fűtőtestre tette, bekapcsolta és fényét egyenesen a paszulyszemekre irányította. Anyáék még a második kör végére sem értek, amikor Barni ismét megjelent, ezúttal egy nagyítóval. A nagyító lencséjén át szemügyre vette a paszulyszemeket, jobbról is, balról is, és közben nagyon óvatosan mozgott, nehogy leverje az üveget vagy a lámpát a fűtőtestről.
– Anya, ezek egyáltalán nem nőnek! – mondta csalódottan.
Anya ekkor nézett fel először a játékból. Amikor megpillantotta a fűtőtesten fényárban úszó paszulyszemeket és mellettük Barnit a nagyítóval, elnevette magát.
– Barnikám, ezeknek még hosszú napokra van szükségük ahhoz, hogy kikeljenek. A lámpát nyugodtan elteheted. Én inkább visszatenném az üveget is az ablakpárkányra, mert a túl nagy meleg sem jó nekik.
Barni szót fogadott, mindent helyre tett, majd bement a szobába, felmászott az emeletes ágy legfelső emeletére, befúrta a fejét a paplanba és csendesen sírni kezdett.
Anya erről mit sem tudott, folytatta a lányokkal az embernemérgelődjet, majd megfürdette őket, megterített vacsorához és csak amikor azt látta, hogy Barni a harmadik szólításra sem jön az asztalhoz, akkor nézett utána a dolognak. Barni ekkor már nem sírt, csak piros szemei árulkodtak a történtekről. Csalódottan gyűrögette a paplan sarkát.
– Anya, azt mondtad, hogy gyorsan kikelnek…
– Igen Barni, mert a többi maghoz képest a paszulyszem valóban gyorsan kikel: néhány nap alatt.
– De nekem holnapra kell az iskolába. Ha nem, megbüntet a tanítónéni!
Anya meglepődött.
– Nahát, a tanító néni igazán tudhatná, hogy a paszulyszem nem kell ki egy este alatt… De várj csak, mikor kaptad te ezt a feladatot?
– A múlt héten… – motyogta Barni.
Anya sóhajtott, de nem mondott semmit. A vacsora végén még egyszer megnézte őket, de még egy aprócska zöld levél, vagy csira sem kandikált ki egyetlen paszulyszemből sem. Nehéz szívvel feküdt le aznap, és különböző gondolatok kavarogtak a fejében. Egyik pillanatban elképzelte, hogy másnap hogyan fogja őt megszidni a tanító néni, a másikban viszont arra gondolt, hogy reggel, amikor felébred, majd egy nagy paszulyfa indái tekergőznek a nappali ablakában. Zavarosakat álmodott, amik csak annyiban különböztek a korábbi gondolatoktól, hogy álmában Anya hajszárítóval melengette a paszulyszemeket, a tanító néni pedig két ujjával képes volt kihúzni a zöld indákat mindegyik paszulyszemből. És ráripakodott Barnira, hogy erre ő miért nem képes?
Ébredéskor azért nagyot dobbant a Barni szíve. Még alig hajnalodott, kint az utcán recsegő hideg volt, az emberek eltűntek a kabátjukban, sáljukban. – Ebben a hidegben biztosan nem bújtak ki – gondolta. De azért csendben lemászott az ágyról, elvette a nagyítót és a nappali ablakához osont. Az első paszulyszemnél nem lehetett látni semmi változást. A másodiknál sem. És a harmadiknál sem. Barni elhatározta, hogy még így is elviszi a befőttes üveget az iskolába. Megmutatja a tanító néninek, hogy ha későn is, de ő elültette a paszulyszemeket, aztán lesz, ami lesz. Bebugyolálta az üveget két törülközőbe, hogy melegben maradjanak a paszulyszemek és betette a táskájába. Az úton pedig nagyon vigyázott, nehogy elcsússzon a jégen és az üveg széttörjön a táskájában. Órán mindenki kitette az asztalára a paszulyszemes üveget. A tanító néni pedig asztaltól asztalig járt és alaposan megvizsgálta őket. Barninak egyre gyorsabban dobogott a szíve. Mikor Barni asztalához ért, felemelte az üveget és közelről belenézett.
– Hát ez nem sok, Barni fiam. – Ezzel letette és tovább ment.
Nagyobb szidást nem kapott, de ettől még nem lett jobb kedve. Ez volt az utolsó nap a téli vakáció előtt. Az óra után úszni mentek, és hogy könnyítsen a táskáján, Barni a sarokban álló szemetes kosárba lökte az immár haszontalan paszulyos üveget, egy megrepedt teás palack és egyéb szemetek társaságában. Hamar elfeledkezett a dologról. Jött a téli vakáció, angyaljárás, kirándulás, sok más kaland. Januárban aztán, amikor újból belépett az osztályterembe, tátva maradt a szája. A szemetes kosárból szép zöld indák kacskaringóztak ki, felértek az ablakig, ráfonódtak a kilincsére, majd tovább kúsztak a plafon felé. Magasabbak voltak, mint Barni. Honnan kaphatták a vizet? A repedt teás palackból? Vagy netalán csőtörés, szivárgás volt? Ez titok maradt. De ott virított ember magasan Barni három hűséges paszulyszeme, mint egy szobai dísznövény. Barni előbb arra gondolt, hogy hazaviszi. De aztán a többiekkel együtt úgy döntöttek, hogy kiköltöztetik a szemetes kosárból és tovább fogják locsolni, hátha farsang idejére eléri a plafont.

Az alternatív hóember

Ma reggel fehéren ébredt a város, és amikor Barni félrehúzta a függönyt, még mindig nagy pelyhekkel havazott.
– Juhé! – kiáltott, majd szélesre tárta az ablakot.
A beáradó friss, hideg levegő ébresztgetni kezdte Hannát és Dorkát. Barni összekaparta a havat az ablakpárkányról és egy hógolyót gyúrt belőle. Aztán törni kezdte a fejét, hogy kit vagy mit dobjon meg vele? Megvan: a szomszéd ablakát! Nem, az nem jó. Betörhet. De ha nem is törne be, Anyáék biztosan megharagudnának érte. Megvan: azt az öreg nénit ott az utcán! Nem, szegény alig tud járni a csúszós úton, talán még elesne. Hát akkor kit? Barni hátrafordult és körülnézett a szobában. Megvan!
Dorka éppen akkor kászálódott ki a kiságyból, egyik szeméből még ki se röppent az álom. Hógolyóra egyáltalán nem számított. És akkor: paff! Először csak meglepődött, de amikor átütött a hógolyó hidege a pizsamáján, éktelen bömbölésbe kezdett. Anya és Apa egyszerre szalad be. Barni ekkor már próbálta vigasztalni Dorkát, de nem sok sikerrel. Anya átöltöztette, ölbe vette, csitítgatta. Egy biztos: Dorka teljesen felébredt!
Apa Barnit korholta.
– Jobb célpontot nem találtál, fiam?!
– Nem…
– Még szemtelenkedsz is?
– Tényleg nem, Apa! A szomszéd ablakára nem akartam dobni, meg az öreg nénire sem. De el kellett már dobnom, mert nagyon hideg volt…
Eközben azért elkezdte összeszedni a hógolyó maradékait Dorka pizsamájáról és a szőnyegről. Egy újabbat gyúrt belőle, az eredetinél jóval kisebbet. Aztán – mivel nagyon hideg volt – a kiságy szélére tette.
– Nem mondom, érdekes alternatív megoldást találtál a lányok felébresztésére – morgott  tovább Apa.
– Mi az az alternatív?
– Hát, ami nem megszokott. Ne mondd, hogy megszokott dolog hógolyóval ébresztgetni valakit!
Eközben Dorka kibújt az Anya öléből, és bosszút forralva elcsente a hógolyót az ágy széléről. Azonban mielőtt lendíthette volna a kezét, Anya lefogta és ismét ölbe vette.
– Van egy ötletem! – mondta. – Ezzel a hógolyóval már nem dobunk meg senkit. Reggeli után lemegyünk az udvarra és építünk egy hóembert. Ez a hógolyó lesz a magja, jó?
– Ilyen kicsi lesz? – kérdezte durcásan Dorka.
– Nem, de ezzel kezdjük. Addig görgetjük, amíg akkora nem lesz, mint te, jó?
Dorka kicsit elmosolyodott.
– Dorka, kitennéd az ablakba, hogy addig ne olvadjon el?  – kérdezte Anya.
Dorka elvette a hógolyót. Kicsit gondolkodott, mert most is szívesen megdobta volna Barnit. De végül legyőzte a bosszúvágyat és az ablakhoz indult. Barni készségesen ugrott ablakot nyitni, s közben valami bocsánatkérés félét is motyogott.
Reggeli után aztán az egész család levonult az udvarra. Dorka kezdte el görgetni a hógolyót, és amikor a hógolyó akkora lett, mint a fél Dorka, átvette tőle Barni. Majd amikor akkora lett, mint a fél Barni, átvette tőle Apa. S mikor végül akkora lett, mint a fél Apa, Apa már nem tudta tovább görgetni. Közben Hanna és Anya meggörgették a második golyót, és együttes erővel, nagy hórukkal felemelték az elsőre. A hóember fejét pedig Dorka, Hanna és Barni együtt görgették, majd szánkóval a hóemberhez húzták. Mikor egyben volt a hóember, Barni megszólalt:
– Kéne egy seprű a kezébe!
– Jaj, – kiáltott Apa – a rossz seprűt épp a múlt héten dobtam ki. De van egy ócska halászbotom a padláson, lehozom! – és már szaladt is. Mikor visszatért, a hóember kezébe nyomta a botot.
– És mit fog ezzel a halászbottal a hóember? – kérdezte Barni.
– Halunk nincs, de van egy ráncos, öreg krumplim – mondta Anya, már hozta is és a horogra akasztotta.
– Hát szeme nem lesz ennek a hóembernek? – kérdezte Hanna.
– Nincs több krumpli és nincs itthon egy szem gesztenyénk sem! – sopánkodott Anya.
Dorka és Hanna összenéztek. Mindkettőnek cukorkát szopogatott. S mintha csak összebeszéltek volna, kivették a cukorkát a szájukból, a hóemberhez léptek és a felső hógolyóba belenyomták azokat. A hóember egyik szeme zölden, a másik pirosan csillogott.
– És orra nem lesz a hóembernek? – kérdezte Apa.
– Murok* sincs itthon! – csapta össze a kezét Anya.
– De van egy kartoncsövünk a vécépapírból! – mondta Barni, és már futott is, hogy lehozza.
– És a szája! Miből lesz a szája? – kérdezte Dorka.
Apa, Anya és Hanna tanácstalanul néztek egymásra.
– Már tudom – mondta Dorka; a zsebébe nyúlt, és előhalászta a tegnap elszakadt hajgumiját. Odalépett a hóemberhez, és belenyomkodta a fejébe. De a hajgumi vége lefittyent, mintha szomorkodna a hóember, és legörbülne a szája.
– Szia te, cukorkaszemű, hajgumi szájú, vécétekercs orrú, halászbotos hóember, aki krumplit halászik! – kiáltotta Hanna. Hát miért szomorkodsz? Mert nincs sapkád?
Ekkor Apa elkiáltotta magát.
– Aki utolsónak ér az ajtóhoz, az a hóembernek adja a sapkáját!
Nagy visítozás támadt, hanyatt-homlok rohant mindenki a bejárat felé. Barni ért oda elsőnek, aztán Anya, majd Dorka és Hanna. De hol van Apa? Az elején még ő volt a leggyorsabb… Körülnéztek. Ekkor felemelkedett a friss hóból egy élő hóember! Orra, szeme, szája, haja csupa hó volt, és egy picit hasonlított Apához.
– Ehbothottam a hánkóban – hápogott Apa, és nagy nehezen lábra állt.
– Segítek Apa. De a sapkádat ne keresd! – nagylelkűsködött Barni. Ezzel felkapta az Apa sapkáját, és a hóember fejébe nyomta.
Nagy nevetés támadt, a hóember fején pedig estig ott díszelgett Apa angyalhozta csíkos sapkája.
– Alternatív hóember, az biztos, – jegyezte meg Barni – de legalább igazi sapkája van!

“részlet a 2011 novemberében a kolozsvári Koinónia kiadónál megjelent
Barniék tele című meséskönyvből”


*    Magyarországon ezt inkább sárgarépaként ismerik.
Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s