Mesemustra karácsony- Finy Petra: A télember

FINY PETRA

A télember

A télember legendáját minden szülő elmesélte gyermekének a hegyek között.
Hogy mennyire volt igaz, és mennyire nem?
Ezt nem lehetett tudni, de a felnőttek suttogó hangja és tüskéssé nyúlt árnyéka, miközben a télemberről beszéltek, kellemes borzongással töltötte el a gyerekeket.
Újra és újra elmeséltették hát a télember furcsa történetét, amely így szólt.
Élt egyszer az Északi-sark egyik leghidegebb jégtábláján egy varázsló, akinek a hideg volt a mindene.
Hószikrás tűz felett sütögette a pecsenyéjét, zúzmarával tömött párnán feküdve szunnyadt, tekergő jégvirágokat termesztett a kertjében, és deres könnycseppeket sírt, ha azon szomorkodott, hogy miért nem borítja az egész világot fehér hótakaró.
Amikor érezte, hogy letelt az ideje, és olyan öreg, hogy annál öregebb már nehezen lehetne, egy utolsó jeges varázslatra szánta el magát.
Utódra vágyott, de gyereke nem lehetett, hiszen nem volt varázslóasszonya.
Elhatározta hát, hogy hóból és jégből gyúr magának egy fiút.
A furcsa lény a télember nevet kapta, és úgy hatott, mint egy gólem, akit gleccserből támasztottak fel. Mert így is történt.
Hiszen a varázsló az ősi, gólemélesztő varázsigékkel adott neki életet.
Ezért a fiú teste sem emberi test volt: gerince jégből csontosodott össze, húsa hóból nőtt fel a csontjaira, amire bőr helyett fagyhártya feszült.
Szeme kéken örvénylett, mint a jégtáblák alatti hűvös víz, ha jegesmedvék rontanak rá a fókákra.
Kiáltása pedig rianás-szerűen hasított bele a csendbe, mint amikor a jéghegyről fájdalmasan leszakad egy testrészre hasonlító hódarab.
Amikor az öreg meghalt, a télember gazdátlanul kezdett el bóklászni a világban.
Nem tudta kihez tartozik, vagy azt, kihez nem, csak egyet sejtett, hogy mindenhová el kell vinnie a telet.
Történt egyszer, hogy a télember útja pont Luláék falujába vezetett.
Lula a falu kovácsának volt a lánya, és mindenki csúfolta furcsa járása miatt.
A kislány egészen korán lesántult, amikor apja óriási kalapácsai között játszadozott, és az egyik nehéz szerszám véletlenül rázuhant.
Béna lába miatt nem tudott korcsolyázni a gyerekekkel télen, akik csak kacagtak ügyetlenségén. Nyáron pedig a fogócskázásukat nézte vágyakozva.
Pedig ha tudták volna, micsoda erő lakozik a szívében, biztosan nem bánnak így vele.
Lulának barátok híján a fák lettek a legjobb játszótársai. Értette a nyelvüket, tudta bánatukat, élesztette örömüket.
Azon a télen, amikor a télember a falu körül ólálkodott, kegyetlen hidegek söpörtek végig az udvarokon.
A kályhák nem győzték nyelni a sok fák, mégis állandóan éhesek maradtak. És az emberek így is fagyoskodtak.
Annyi bundát húztak magukra, hogy lassan úgy festettek, mint a bumfordi, hegyi medvék. Irha borította még az arcukat is.
A gondok akkor kezdődtek, amikor az állatok kezdtek elpusztulni.
Hiába takargatták a gazdák őket vastag takarókkal, és búgtak forró szavakat a fülükbe, a tehenek és a lovak csak nem akartak átmelegedni.
Állatok híján pedig az embereket az éhezés fenyegette.
Lula ekkor döntött úgy, hogy elkergeti a télembert.
Apja szörnyülködve fogadta az ötletét, és megpróbálta lebeszélni róla, de Lula hajthatatlannak bizonyult.
Csak egy doboz gyufát kért az apjától, majd elindult az erdőbe.
– Hé, te undok télember, gyere ide elém, hadd küzdjek meg veled! – kezdte halkan, de annál határozottabban, amikor kiállt az erdei tisztás közepére.
– Megküzdeni? – hallatszódott messziről. – Hiszen mit árthatna nekem egy sánta kislány? – ezt a mondatot a télember már a tisztásra lépve süvöltötte.
– Lehet, hogy a lábam béna, de a szívem nem. És az erdő összes fájának szeretete engem erősít, ha harcolnom kell – mondta most már Lula hangosabban a hatalmas jéglénynek.
A télember olyan recsegéssel nevetett fel, amikor jeges orkán a fák törzseit csavargatja az erdőben.
De Lula közben ezt suttogta a fáknak:
– Ha hagyjátok, akkor most ugyan meggyújtom a lombotokat, de ha ezt a förtelmes pusztítót elűztük innen, ígérem, begyógyítom az erdőtök sebeit.
A fák bólintottak egyet a törzsükkel, majd engedelmesen odahajoltak a kislányhoz, aki sorban lángra lobbantotta törékeny ágaikat.
A télembert így először csak egy kisebb, tüzes gyűrű vette körül, majd nemsokára több mérföldes zsarátnokörvény. A hógólem alig bírt elmenekülni a lángoló csapdából.
– Soha többet ne bántsd az embereket kínzó fagyoddal, elég nekünk a magunk tele! És ha még egyszer így lesz, nem úszod meg ennyivel! – rikoltotta a kislány még utána, bár érezte, hogy nem lesz még egyszer.
A télember már nem hallotta a szavait, úgy iszkolt ugyanis el a kislány elől.
Meg sem állt az Északi-sarkig, ahol megkereste azt a jégtáblát, ahol apja életet adott neki. És nem mozdult el onnan soha.
Lula sem késlekedett sokáig, hogy betartsa barátinak tett ígéretét. Azonnal elhívta a falubelieket, és együtt oltották el az erdő fekete koronájú fáinak lángoló ágait.
Aztán tavasszal az emberek megmetszették a fákat, hogy új erőre kapjanak, és zsenge magoncokat hoztak kertjeikből, hogy az erdő annyira hatalmas és ragyogó lehessen, mint még soha.
A falu gyerekei pedig olyan játékokat játszottak onnantól kezdve, amiben az esetlen léptű Lula is könnyedén részt tudott venni.
Nyáron a fák ágain hintáztak, és a felhőket rugdostak, mintha labdák lennének, télen pedig szánkózni vitték a kislányt a hótól kövér dombokra, melyeknek fehérje a békét hirdette.
Hiszen béke is volt, és ezt Lula hozta el nekik.

A mese megjelent a Cerkabella Kiadó Elfelejtett lények boltja című meseantológiájában.

 

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s