Lakatos István meséje

DOBOZVÁROS
(részlet)
Hetedik fejezet

KÜLÖNÖS SZOBÁK NYÍLNAK

A vízimanóknak öt napjuk volt, hogy eljussanak oda, ahonnan majd Dobozvárosba szállítják őket.
– Tehervagonokba pakolják ezeket a nyomorultakat egytől egyig – morogta Székláb.
– Mintha marhákat vinnének a vágóhídra. – Többet aztán nem mondott. Hanem sokszor elmaradt: órákra eltűnt, hogy aztán olykor a szokásosnál is kócosabban, csapzottabban térjen vissza. – Túl kicsi – mondta ilyenkor, miután visszatért. Vagy: – Túl büdös. – Egyszer egy jókora zúzódással az arcán bukkant fel: – Fene azokba a gonosz növényekbe! – Végül mindig fejcsóválva fejezte be: – Nem lesz jó, nem lesz jó.
Nem akarta kiadni a manókat a dobozvárosiaknak, már-már eszelősen igyekezett új lakóhelyet keresni nekik. Nagyon úgy nézett ki, hogy egy ekkora család számára ez nem túl egyszerű. Zalán sejtése szerint óriási távolságokat tettek meg, olyan tájakon robogtak keresztül, amilyeneket korábban csak a tévében vagy a földrajzkönyvben látott. Ha vonat jött, a tákolmány illedelmesen félreállt, s elengedte a szerelvényt.
– Ne aggódj, fiam, a házam kívülről tudja a világ összes menetrendjét – közölte egyszer Székláb, amikor Zalán szentül meg volt győződve róla, hogy bizony menten belerohannak egy szembejövő expresszvonatba.
Zalán, kihasználva az öreg kiruccanásait, végre fel akarta deríteni ezt a különös házat. Gyanította, hogy jóval nagyobb, mint amekkorának látszik. De soha nem talált rá megfelelő alkalmat, mert Székláb rendre gondoskodott róla, hogy amíg ő távol van, legyen mivel elfoglalnia magát. Söprögetett, fel- mosott, ágyneműt húzott, olykor fazekakat sikált. Ezt különösen utálta – fogadni mert volna rá, hogy némelyiket akkor mosták el utoljára, amikor ő még meg sem született.
– Lehet, hogy még régebben – közölte egyszer indokolatlan derűvel Székláb. – Különben is, ha egyszer a fazék belsejében főzök, mi a fenének mossam el a külsejét is?
– Akkor nekem miért kell? – fakadt ki Zalán, de Székláb csak vállat vont, mintha maga sem tudná a választ, majd ment a dolgára. Zalán nyomorultul érezte magát.
Azóta, hogy az erdő szélén összenyalta az arcát, megbarátkoztak Kolompóccal. A szőrös kis vízimanó folyton ott serte- pertélt körülötte. Láthatóan sokkal jobban érezte magát Zalánnal, mint a testvéreivel, akik minden alkalmat megragadtak, hogy orvul nekiugorjanak. Bántották a szerencsétlen Kolom- pócot, ahogy csak tudták. Zalánnak majd megszakadt a szíve, amikor a kis szőrös jószág előmászott valahonnan egy támadás után, mert testvérei nem egyszer megszaggatták a bundáját. Ilyenkor mindig az ölébe vette, és megvigasztalta.
Zalán határozottan nem kedvelte a vízimanókat. Az egész házat elfoglalták: minden pohárban, bögrében, befőttes-üvegben, dézsában és fazékban ezek a zöld szörnyetegek tanyáztak, Székláb jobb híján ugyanis ezekbe szállásolta el őket, mert a kis ördögöknek vízre volt szükségük, amit lehetőség szerint ki is pancsoltak, az egész ház úszott. És persze nem maradtak egy percig sem nyugton, fel-alá cikáztak mindenfelé. Rémuralmukat az udvarra is kiterjesztették, Jónást különösen szerették piszkálni. Szerencsétlen kecske egy ideig szótlanul tűrte, majd próbált elbújni előlük, de a vízimanók mindig megtalálták. Amikor pedig már nem bírta tovább cérnával, megpróbálta felakasztani magát. Szerencséjére épp akkor érkezett vissza Székláb. Levágta a gallyról a kecskét, a manókat pedig nagyon csúnyán lehordta. Tisztában volt vele, hogy az ágacska nem bírta volna el Jónás súlyát, azon nyomban elroppant volna, de ez kitűnő alkalom volt arra, hogy amúgy alaposan helyre tegye az elszemtelenedett szörnyetegeket. Úgy üvöltött, hogy még a föld is beleremegett, a ház kéménye pedig még jobban meggörbült ijedtében.
Nem zaklatták hát tovább a kecskét, de Jónás többé nem bújt elő a fa mögül, ahová a vackát berendezte.
Ezek után a manók Zalánt szemelték ki maguknak. Korábban is okoztak neki kisebb kellemetlenségeket, de most minden rosszaságukat rázúdították. A fiúnak egy perc nyugta sem volt tőlük: lesből ugrottak rá, vizes dézsákat borítottak a fejére, félig megcsócsált halakkal dobálták. Még a vécén sem hagyták nyugton. Volt, hogy többtucatnyian ugrottak egy- szerre a mit sem sejtő fiúra, aki persze a falnak kenődött, majd nemsokára ott feküdt a saját mocskában. Egyszer, ami- kor Zalánra annyira rájött a szükség, hogy gyakorlatilag fel- tépte az ajtót, s már-már kétségbeesetten ereszkedett le a vécécsészére, a manók alulról támadtak, s a fiú ismét csak megalázottan, letolt nadrággal menekült.
Zalánnak óriási kedve lett volna egyenként kirugdosni őket a házból, át a kerítésen, bárhová, csak jó messzire innen. Mégsem tette, mert tudta, ezzel csak Széklábat haragítaná magára, noha már az öreg is szabadulni akart tőlük.
Csendesen tűrte hát a megpróbáltatásokat. Néha elmorzsolt egy-egy szitkot a bajsza alatt, olyan szitkokat, amilyeneket kisgyerekek nem mondhatnak. A felnőttek egészen biztosan leszidnák ezért, mert ilyeneket csak ők mondhatnak, még ha nem is szívesen vallják be.
Zalán éppen végzett a tócsák feltörlésével – azaz inkább csak kijelentette, hogy végzett, mert munkájának semmi értelme sem volt. Alighogy feltörölt egy tócsát, szinte azonnal kettő lett helyette. Mérgesen a sarokba vágta hát a felmosórongyot, és amilyen észrevétlenül csak tudott, a ház belseje felé sompolygott. A vízimanók önfeledten pancsoltak, láthatóan nagyon belemerültek abba, hogy tönkretegyék Zalán munkáját, egyikük sem figyelt rá. Tomboljatok csak, morogta a fiú – és sebesen lebattyogott a kazánházba vezető fémlépcsőn.
Óvatosan lépdelt, nehogy zajt csapjon. Nyugalomra vágyott, minél távolabbra akart kerülni a manóktól, és úgy vélte, a ház mélyén, bármi is legyen ott, egészen biztosan egyedül lehet majd. Lekucorodik majd a gőzkazán tövébe a finom melegbe, s végre átgondolja, mi történt vele mostanában és mitévő is legyen. Mert muszáj tennie valamit! Nem takarítani, mocskos edényeket sikálni jött ide, és főként nem azért, hogy zokszó nélkül viseljen el egy seregnyi aljas kis szörnyeteget.
A kacskaringózó fémlépcső mentén rendszertelenül elszórva különböző méretű ajtók nyíltak, s Zalánban felébredt a kíváncsiság. Székláb távol, a manókat is sikerült leráznia – ennél kiválóbb alkalma talán soha többé nem lesz, hogy kör- benézhessen idelent.
Számos szobát minden bizonnyal raktárnak használtak: az egyikben réges-régi, megsárgult újságok spárgával összekötött kupacait halmozták fel, faltól falig olyan magasra tornyozva fel őket, hogy a tetejüket már nem is lehetett látni. Képtelenség – gondolta Zalán –, hiszen a háznak még a kéménye sincs olyan magasan – aztán odafent mintha egy madár szállt volna el, és a fiú ismét rádöbbent, hogy semmi értelme megfejtésen gondolkodnia.
Egy másik ajtó mögött öreg bútorokat talált, másutt bicikliket – némelyiknek egészen furcsa alakja volt, olyanok is akadtak, amelyeknek az egyik kereke hatalmas volt –, aztán konzervdobozokat, fésűket, üveggömböket (amikben mindenféle dolgok vannak, és ha felrázod őket, olyan, mintha hullana bennük a hó), bal lábas papucsokat, jobb lábas papucsokat, kanalakat, bicskákat, vitorlás hajókat, álbajuszokat és zsebszámológépeket. Az egyik szobában a világ legnagyobb kupacába csupa használt, fél pár zoknit hajigáltak. Zalán gyorsan be is csukta az ajtót, mert a kiáramló szag cseppet sem volt kellemes (pedig halványan a szobájára emlékeztette), és nem akarta tudni, miért vannak itt ezek, és egyáltalán, miért foglalnak el egy hatalmas helyiséget.
Közben lassan leért a lépcső aljára. Nem nyílt már több oldalajtó, úgy nézett ki, nincsen külön terme mondjuk a koszos alsónadrágoknak. – Pedig az vicces volna, mosolyodott el.
Egy rövid átjárón túl nyílt a pince. Sötét volt odabent, és izzasztóan meleg, nyilván a gőzkazán miatt. Zalán végigtapogatta a falat, villanykapcsolót keresve, de semmi ilyesmit nem talált. Vakon botorkálva kúszott hát beljebb a fal mentén, hát- ha talál valamit, amivel világosságot csinálhat. Sok csodát látott mostanában, de azt nem tudta elképzelni, hogy Székláb szeme világít a sötétben.
Nemsokára talált is egy petróleumlámpát. A kolbászos nagymama is ilyennel világított az istállóban a tehénkéjének, azonnal felismerte hát. Reménykedett, hogy gyufa is lesz ott valahol a közelben, és rövid kutakodás után tapogatózó ujjai rá is markoltak egy dobozra.
Meggyújtotta a lámpa kanócát, és az imbolygó fényben fel- fedezte a pincét. A rozzant gőzkazán mellett szeneszsákok hevertek, meg egy felfordított sámli, a polcokon homályos üvegek sorakoztak, összevissza néhány limlom. Semmi különös nem volt itt, nagyjából így szokott kinézni egy pince. Még csupasz biciklikerék is lógott a falon. Az egyik sarokból ajtó nyílt, s Zalán arrafelé ment. Lenyomta a súlyos fémkilincset, és egy jóval hűvösebb, másik pincehelyiségben találta magát.
Amennyire beláthatta lámpása fényénél, jókora hordók sorakoztak, ameddig csak a szem ellátott. Egyiknek sem volt te- teje, és úgy tűnt, mindegyik üres. Kicsit émelyítő, édeskés il- lat lengte be a kamrát, talán abból a rózsaszínű trutyiból jöhetett, amely vastagon rászáradt a hordók oldalára. Zalán belepillantott némelyikbe, az aljukon tócsányi maradék csillogott ugyanebből a különös szagú anyagból. Semmi egyéb nem volt itt, ami érdekes lehetett egy Zalán korú fiúnak, így visszafordult.
Egyetlen más ajtó sem volt itt, mégis, visszatérvén, nem a kazánházba jutott, hanem valami műhelyféle tárult a szeme
elé. És itt ráadásul rend volt, legalábbis a Széklábtól megszokotthoz képest, még valami rendszert is fel lehetett ismerni abban, ahogy a holmikat bezsúfolták. Az ajtó mellett egy hatalmas satupad állt, rajta különféle szerszámok hevertek. Az egyik sarokban deszkákat támasztottak a falhoz, a másikba festékes vödröket halmoztak. A falakon kampók, szögek, polcok sorakoztak, egy sötét kis zugban pedig ősöreg asztal állt, rajta ceruzák, ecsetek, vonalzók, szögmérők, jó néhány sárga colstok, tintás tubusok, vízfestékes korongok.
Zalán az asztalhoz settenkedett. Az ajtót már korábban be- csukta, nehogy rányissanak. Még ha nem is tudta pontosan, honnan a csudából került elő ez a szoba, nem szerette volna, ha rátalálnak, és elszabadulnak idebent a vízimanók. Abból óriási galiba lenne, Székláb tombolna dühében, hiszen ráadásul nem is lenne szabad errefelé mászkálnia… Nagyot nyelt, elhessegette ezeket a gondolatokat, majd letette lámpását, és beletúrt az asztalon heverő rajzokba.
Gyűrött, pecsétes papírok voltak, némelyiket mintha leetették, leitták volna, másokat meg kiégettek. Talán kipottyant egy kis parázs Székláb pipájából, amikor az öreg ezeken a különös rajzokon dolgozott. Zalán sok ábrát nem tudott beazonosítani, csupán rendkívül részletesen kidolgozott ábrákat látott. Némelyiktől viszont nevethetnékje támadt: az egyik rajz például egylábú disznót ábrázolt, egy másikon uszonyos kakas búvárszemüvegben, vagy tigriscsíkos elefánt, fura toll- bokrétával a fején. Székláb ezeket rendre áthúzta, netán összefirkálta, némelyik mellé morcos halálfejeket rajzolt, olyan jegyzetekkel, hogy Teringettét, folyton elbotlik a saját lábában, vagy Neki kell támasztani a falnak, mert mindig eldől, vagy csak egyszerűen Hát ez nagyon hülyén néz ki. Zalánnak volt
egy olyan gyanúja, hogy csak azért tudja elolvasni mindezt, amiért a vízimanókat is megérti.
De nemcsak ilyen furcsa lényeket rajzolt Székláb, akadt itt kutya, bálna, tengerimalac és még brontosaurus is, körülöttük girbegurba jegyzetek: sűrűbb csirizt, mert lepottyan a feje – ez a hosszú farok kész csillaggyurma-pazarlás – kicsit fel kell pumpálni a fejét – még egy sor szögelés szükséges – a nyelvet ragasztóval rögzítsd, mindig kifittyen a szájából. Egy zsiráfot ábrázoló lapot barna festék pöttyözött be: Jusson eszembe, hogy máskor ne engedjem be a macskát, összeken itt mindent. Mindegy, ez már így marad.
Órákig el lehetett volna merülni ezekben a rajzokban, Zalán alaposan beléjük is temetkezett. Épp egy különös, bogár- formájú lényt tanulmányozott, aminek a hátából mintha egy turmixgép nőtt volna ki, amikor valami surrogó zajt hallott.
Összerezzent. Talán észrevették? Nem, nem valószínű, ennek a hangnak köze sem volt azokhoz, amelyek egy ajtó nyi- tását kísérik. És nem is a műhely elejéből jött, hanem…
Sebesen félrekapta a fejét, amikor egy apró, fényes dolog száguldott felé. Sárgásfehéren izzott, és fénycsóvát húzott maga után. Zalán már tanult erről az iskolában, földrajzórán, de most nem hitte el, amit látott.
Nem, nem lehetett üstökös. Hogy a csudába is lehetne az?
Az üstökös hatalmas: csak az űrben fér el. Ez meg mintha papírból lett volna.
Felnézett: a műhelynek nem volt mennyezete. A négy fal fö- lé a csillagos égbolt hajolt. De nem olyan volt, mint éjszaka, amikor kinézel az ablakon, és jó esetben talán még a holdat is látod, ez itt jóval feketébb volt, és jóval – gyönyörűbb.
Papírmasé csillagok hunytak ki és születtek meg, agyagból megformált bolygórendszerek száguldottak bele kasírozott Napjukba, lendkerekes meteorrajok cikáztak, kék-vörösre pingált celofángalaxisok forogtak méltóságteljesen, és milliárd és milliárd csillagrendszerből álló spirálkarjaikkal hasították a feketénél is feketébb világűrt.
Az egész univerzum ott csillogott Zalán szeme előtt.

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s