Fodor Veronika meséje

Az igazságot síró felhő

Szilmagassy Szil Bertalan messze magasodott a látóhatár fölé. 1918 őszén egy arra repülő vörösbegy hullatta a szilmagot a csalitos szélére, amiből aztán Bertalan növekedni kezdett. Teltek az évek, mire ifjú fa lett belőle, a cukorfenyők már csak a hónaljáig értek és bárányfelhők kergetőztek a dereka körül. Történt egyszer, hogy nagy vihar volt készülőben. A szürke felhők csak jöttek, enni kezdték az ég kékjét, míg fel nem falták az egészet. Az egyik felhő ekkor akadt fenn Szilmagassy Szil Bertalan koronájában. De ez egy különleges felhő volt, esőcseppek helyett igazság hullott alá belőle. Mindenféle igazság hullt onnan: boldogító, fájó, eltitkolt és néha kegyetlen is. Jöttek hát az emberek a szilfához, mindenki várta a saját lehulló igazságát, a bátrabbak a lombkoronába is felmásztak érte s megkönnyebbülten, vagy elmélázó arccal jöttek lefelé a maguk igazával. Egy nap a felhő megunta a fel-le mászkáló kíváncsiskodókat és abbahagyta az igazság sírását. Attól kezdve egyre csak nőtt a sok hiábavalóságtól, s egészen kőszínű szürke lett, aztán hirtelen összetöpörödött. Ahogy telt az idő Bertalan, akinek saját felhője volt, egyre szomorúbb lett. Először csak a levelei szürkültek el, majd az ágai s a törzse, mígnem egészen kővé vált. Nem lehetett tudni miért, Bertalan sem tudta, pedig csak kérdeznie kellett volna. A saját felhőjétől.
Mindenki szomorú volt mikor a kővé vált Bertalanra nézett, az emberek és főként a manók, akik már régóta ismerték. Nem mehet az úgy, hogy többet nem beszélhetnek vele! Piros Muharcz is töprengett, szomorkodott egész nap. Cipőit jobbra-balra bucskáztatta, könyöke kerek nyomot hagyott a térde fölött a sok gondolkodástól, piros lampion sapkája félrecsúszott a fején. Egyszer csak egy kis léprigó szállt le mellé.
– Te is Bertalan barátja vagy? – csipogta. Muharcz bólintott.
– Mit csináljunk, hogy újra zöldelljen?
– Minden a felhő miatt van – dohogott Muharcz. – Akkor szürkült el, mikor elállt az eső, és a felhő eltitkolta az igazságot az emberek elől.
– Szerintem mondjuk el a felhőnek az igazat. Hogy Bertalan a barátunk és szeretnénk, ha újra zöld lenne.
– És hogyan csináljuk? – kérdezte a manó.
– Én fel tudlak vinni, ha elég bátor vagy! Beszélj azzal a felhővel! – csippantott a léprigó, fejecskéjét oldalra fordította, gombszemével gyorsan pislogott párat.
– Várj, csak! Szólok a többieknek is! – pattant fel Muharcz és kisvártatva egy egész manócsapattal tért vissza a madárhoz.
A léprigó szépen, egyesével felvitte a manókat a felhőhöz. Piros Muharcz jelentkezett először. Felpattant a rigó hátára, még szerencse, hogy apró volt, a rigó meg nagy. Óriási lendülettel repültek felfelé, körbe keringtek egy ideig, próbálták megtalálni a felhő szemét, száját, arcát. Kis idő múlva a szürkeség megmozdult, ficergett egy kicsit és kinyitotta szemeit.
– Hát ti meg? Mit kerestek itt fent? – mormogta szürke bajsza alól az összetöpörödött felhő. – Mért nem hagytok aludni?
– Bertalan barátai vagyunk és igazán elkeserítő, hogy egyszerűen elszürkült és kővé dermedt. Ki látott már ilyet…
– Mért, ilyen felhőt láttatok már, mint én? – kérdezte a szürkeség hunyorítva.
– Hát igaz, még nem láttunk…
– Na, ugye én mindig az igazat mondom. És ti?
– Mi is az igazat mondjuk – szólt Muharcz. – Szeretnéd hallani?
– Hát, ha nem túlságosan fárasztó…mondhatjátok – szusszantotta a felhő.
Először Muharcz kezdett el beszélni. Mondta, csak mondta a sok igazságot barátjukról, Bertalanról. Elmesélte, hogy miért szeretik, mióta ismerik, és hogy mennyire hiányzik nekik. Aztán mikor végzett, a léprigó visszavitte a földre és újabb manóval tért vissza. Addig addig folytatta, míg a felhő szépen teleitta magát a sok igaz szóval, amit a meséltek neki a szilfáról. Muharcz, aki első volt a körben, most egy nagy kő tetején, lábujjhegyen pipiskedve kémlelte a felhőt, aki szép lassan átalakult. Felpüffedt, szemei kidülledtek, orra remegéséből úgy tűnt a sírás fojtogatja. Belátta, hogy igaza van a manóknak, s egyáltalán nem volt szép tőle, hogy akarata ellenére kővé változtatta a szilfát. Ahogy az első könnycsepp kigördült a szeméből, lendületet vett s elrugaszkodott. Csak úgy potyogtak a könnyei, lent a földön az aprónép lapulevél esernyője alól figyelte. Úgy mesélik, tovább úszott a szürke felhő, a nagy igazságok tudója a Bükk cukorfenyői felé, akik már amúgy is kővé dermedtek, s lehorgonyzott az egyik tetején. Azóta odajárnak az eltitkolt igazságokra kíváncsiak. Szilmagassy Szil Bertalan pedig, ahogy megszabadult az igazság terhétől, újra az ég felé tört s végre ő is megtudta a saját történetét. Igaz nem a felhőtől, hanem barátaitól, a manóktól.

Ármin és a csillagdoboz
I. rész

Horpadt hangú szentjánosbogarak ütemesen koppantak a befőttesüveg falának. Talán baracklekvár lehetett benne, esetleg eper. Most Ármin világít vele. Kicsit megrázza, ha halványul a fénye, és magasra emeli a lámpását. Már látja is a keskeny holdkaréj fényében az ismerős, ernyős virágokat. Bodza bácsi volt az.
– Jó estét Bodza bácsi! Megjöttem! – köszöntötte az öreget.
– Szervusz Ármin! Már vártalak, olyan sötét van… A Hold még csak egyetlen ecsetvonásnyi vonal az ég sötétjében.
Ármin, a Holdmanó, apránként nézte át a füvet, nehezen látta meg, amit keresett. Éppen csak látszott egy világos folt, nem messze a farakástól Bodza bácsi mellett. Félregördítette a titkot őrző követ, lámpását pedig letette a földre. Apró kezeivel tapogatta ki dobozát, kivette és felpattintotta a tetejét. A legfelső rekesz egy ecsetet és egy kis szelencét rejtett. A szelencében finom por volt, olyan meghatározhatatlan színű, mint a pillangók szárnyának pora. Egyetlen porszemben a világmindenség összes színe. Az ecset hegyét óvatosan belemártotta, behunyta a szemét…és magában mormolni kezdett:

Fogyó Holdam növekedjél,
Teliholddá kerekedjél.
Világítsd be a mindenséget,
Vizek kövessenek téged.

…majd még egy ujjnyit növesztett a Hold pocakján. Gondosan visszatette a rekeszbe az ecsetet és a szelencét, és egy újabb dobozt vett elő, tetején egy világító csillaggal. Az Esthajnal csillag nyújtózkodott benne, Ármin ráfújt egyet, mire a csillag ásítva elfoglalta a helyét az égbolton. Őt követte az egész csillagkaraván, ami addig a dobozban lapult. Esthajnal mosolyogva terelgette a többi csillagot. Ármin figyelte, a fénylő pontocskákból hogyan válik láthatóvá a Göncöl szekér, a Nagymedve és szépen sorban a többi csillagkép Az új csillagokat gondoskodón a helyükre terelgette.
– Nagyon szeretem nézni a táncukat – érzékenyült el Bodza bácsi. Virágáról a lehulló por egy kis virág orrára hullott.
– Ha-ha-hapciii! – tüsszentett Üvegszárú Nenyúljhozzám, a legkényesebb kis virág a Csányi kertben.
– Bodza bácsi, ne tessék így rázogatni a fejét, mert minden por a fejemre hullik!- durcáskodott.
– De érzékeny ma valaki… Inkább gyönyörködj te is a csillagfényben – szólt Bodza bácsi.
– Ezerszer láttam már, kicsit unom is – húzta fel az orrát Nenyúljhozzám, és fejecskéjét levelei alá rejtette.
Ármin még ott maradt az öreggel. Hanyatt feküdt a fűben egészen pirkadatig, amikor mindent szépen visszavarázsolt a csillagdobozba. Azért még megvárta, hogy a Nap elinduljon az útjára.
Délután a kertet birtokba vették a gyerekek, labdáztak, játszottak, nevettek. Szofi egészen estig kint maradt, Bodza bácsi ágai alatt üldögélt és magába szívta a bodzavirágok mézes illatát. Egyszer csak valami furcsára lett figyelmes…
– Hukk…- valami hukkant.
– Hüpp… – valami hüppent.
– Ki lehet az? – csodálkozott Szofi és körülnézett. Egy barna cipőpertli lógott ki egy terméskő mögül.
– Tiéd ez a pertli? – kukucskált a kő mögé a kislány.
– Igen… – törölte meg szemeit a manó.
– Kötelességem, hogy figyelmeztesselek, amint felkelsz, orra fogsz bukni benne…
– Nem bánom, így is úgyis nagy bajban vagyok…
– Mi történt? – guggolt le Szofi a manó mellé és takaros masnit kötött a barna pertliből.
– Eltűnt a dobozom. Vagyis inkább valaki elvitte, mert legalább száz éve tartom itt és eddig mindig meg volt.
– Mi volt benne?
– Varázslat…
Szofi kikerekedett szemmel bámult a manóra.
– Igen – felelte Ármin hüppögve és elmesélte Szofinak, hogy hogyan varázsol csillagfényes éjszakát.
– Akkor te egy Holdmanó vagy?
– Igen, napkeltekor mindig integetek a Naptündérnek, aki a Napot ébresztgeti, költögeti, hogy mire a Hold aludni megy, újra világosság legyen.
– Mi lesz, ha nem találjuk meg a dobozt?
– Ha jól sejtem felborul az éjszakák és nappalok rendje. Nem tudni mi fog történni…lassan festenem kellene.
– Bodza bácsi nem látott semmit? – kérdezte Ármin.
– Nem fiam, legalábbis nem igazán emlékszem a dologra. – rázta meg ismét a virágait. – Pedig itt ülök közel a dobozodhoz. Nem is értem.
– Akkor ki kell találnunk valamit. A Nap már lement…- törte a fejét Szofi. – Valahogyan rá kellene jönnünk, hogy ki vihette el a dobozodat. Szerintem csakis olyasvalaki lehetett, aki nem szereti a Napot. Nem gondolod?
– Lehetséges…, de ki lehetett az? A Napot mindenki szereti.
– Én tudok valakit – szólt Bodza bácsi -, bár róla nem tudom elképzelni, hogy bármit is ellopna.
– Ki az? – kérdezte Szofi.
– Éji Liliom. Csak éjszaka nyílik és ontja bódító illatát. Sokan teljesen megszédülnek tőle. Nézzétek, ott van az Öreg Tölgy mellett.
Szofi és Ármin felkeltek, leporolták a ruhájukat, egészen aprókat lépve elindultak.. Csak a szentjánosbogarak világítottak Ármin üvegében. Nem kellett sokat keresgélniük, mentek egyenesen az orruk után. Már-már beleszédültek az émelyítő illatba, mikor meglátták. Éji Liliom az Öreg Tölgy mellett állt, még a sötétben is ragyogott a szentjánosbogarak táncától. Egész kis csapat vette körül és némán bámulták. Mérges Ádáz, Csattanó Maszlag és Henye Boroszlán ültek a legközelebb. Ringatózva szívták be a liliom illatát, arcukon elégedett mosoly tükröződött. Csend volt, még Koppka, a harkály is csőrtátva figyelt a tölgy legalsó ágán. Szofi és Ármin leültek Boroszlán mellé, és az illattól bódultan csatlakoztak a ringó tömeghez. Nem tudni mennyi idő telt el így, Szofi arra eszmélt, hogy valaki oldalba bökte. Ármin volt az.
– Kérdezd meg, hogy tud-e valamit a dobozomról!……….

II. rész

Szofi közelebb csúszott Boroszlánhoz.
– Szia, Szofi vagyok. Ármin dobozát keressük. Nem tudsz róla valamit véletlenül?
– Hát nem gyönyörű? – vigyorgott Boroszlán.
– De az. Nem tudsz valamit Ármin dobozáról?
Boroszlán fülig pirult.
– Miféle dobozról?
Erre Szofi szépen elmesélte, hogy mi történt aznap délután. Boroszlán zavartan pislogott, látszólag érdektelenül nézegette a füvet, leveleit vonogatta. Szofi felhúzta szemöldökét.
– Szóval nem mondasz semmit. És ha már mindig éjszaka lesz ezután?
– Az éjszaka jó. – mondta Boroszlán, Ádáz helyeslően bólogatott. – Különben is, unjuk Ármin fontoskodását. Felőlünk maradhat sötét, akkor legalább nem ugra-bugrálnak itt össze-vissza a gyerekek, meg nem bicikliznek, a labdázásról nem is beszélve. Mert mindig vigyázni kell az ágacskákra, pártákra és szárakra. Éjszaka viszont csend van és nyugalom, nem kell vigyázni. Erről jut eszembe, te mit keresel itt? Mért nem mész szépen haza?!
– Ó, igazán kedves vagy… Árminnak segítek megtalálni a dobozát.
– Pszt..pszt…pssszt… – hallatszott a távolból. Az Öreg Tölgy mellől egy manó integetett Szofinak, aki körülnézett és elindult felé.
– Ezekkel a jómadarakkal nem fogsz sokra jutni. Teljesen megbabonázódtak, és ha jól sejtem vaj van a fülük … ööö … a pártájuk mögött. Felhőfújó Badamér vagyok, a Szélmanó.
Ármin is elindult Szofi után, Bolondító Beléndek egy termetes fűcsomó mögül kémlelt utána…
– Gyere Ármin, Badamér segít nekünk.
– Ha tudok – mondta halkan és fújt egy aprót szájával, már csak a megszokás miatt. – Hallottam amit Boroszlánnak mondtál, szerintem Bolondító Beléndek is benne volt a dologban. Semmi jót nem nézek ki belőle. – mondta Badamér és Beléndek felé nézett, aki elkapta a tekintetét és visszabújt a fűcsomó rejtekébe.
– Szerintem először nézzünk körül a környéken, ahol a dobozt tartottad. Nem hiszem, hogy senki nem látott semmit. – szólt Badamér és maga előtt terelgette a többieket. Órákig bolyongtak a kertben, de nem találtak semmi nyomot, a Naptündér ott hintázott egy nyárfa ágán és lekiáltott Árminnak.
– Te, Ármin. Valami nincs rendben…Még mindig nem kelt fel a Nap. Már régóta itt hintázgatok, várom, hogy jöjjön, de nem történik semmi. Koppka azt mondta ellopták a dobozodat. Igaz ez?
– Sajnos igen.
– Akkor amiatt lehet… Hmmm, valamit tennünk kell. Nem maradhat éjszaka, bár úgy látom a többiek egész jól szórakoznak. Éji Liliomot bámulják. – mutatott a tündér a tölgy felé.
És valóban, az egész kis csapat úgy ringott ott, mint két nappal azelőtt. De valami szokatlan volt rajtuk. Ármin figyelt fel rá először.
– Te, Badamér, nem találsz valami furcsát a többieken?
– Nem is tudom, közelebb megyek. Hű ha, pfff – fújt Badamér – elég rossz bőrben vannak. Mérges Ádáz csak úgy kókadozik, és Henye Boroszlán tekintete sem ragyog úgy, mint három nappal ezelőtt. Csattanó Maszlag felpuffadt, Bolondító Beléndek kiszáradt szájjal és lehorgasztott fejjel szédelgett.
– Szerintem megártott nekik a sötét – mondta a tündér.
– Ők akarták – fújt Badamér a kimerült csapat felé, meglobogtatva levélkéiket.
– Az lehet, de a többiekre is gondolnunk kell. Nézd, Bodza bácsi is milyen rossz színben van, magában motyog egész nap.
– Egyszerűen nem értem mi történhetett…hiszen látnom kellett volna, de hiába gondolkozom. Nem értem…Olyan, mintha valaki bűbájt szórt volna rám. Csak az lehet, semmi más, ez lehet a megoldás – derült fel az arca egyik pillanatról a másikra és Ármin felé fordult. – Ármin! Gyere csak! Kérdezzétek meg Beléndeket! Ő ért a bűbáj-szóráshoz, dolog-felejtéshez, elég, ha csak egy kis port szór a gyanútlan nézelődőre és annyi. Volt emlék, nincs emlék.
– Ha csak ennyi a baj, azon én is segíthetek – szólt Badamér és közelebb húzódott az öreghez. Jól megnézte fátyolos szemeit aztán egy jó nagyon fújt Bodza bácsira. Virágai csak lobogtak hátrafelé, aprón hulló virágpor szállt megint Nenyúljhozzám feje búbjára.
– Ccc, nem hiszem el, muszáj ezt mindig? – kérdezte felháborodva és egy nagyot tüsszentett.
– Nem muszáj, csak ha segíteni tudok vele – mondta Badamér – különben meg te is egészen rosszul nézel ki, pedig úgy hallottam a környék legszebb kis virágja vagy, de ahogy így elnézlek… – járta körül a virágot zsebre tett kézzel.
– Akkor fújkáld csak Badamér, nem szeretnék teljesen elkókadni! – helyeselt Nenyúljhozzám, és egy pocsolya fölé hajolt, hogy szemügyre vegye magán a változásokat, de olyan sötét volt, mint egy zsákban, semmit nem látott.
Így Badamér még egy utolsót fújt Bodza bácsira, aki mintha egy álomból ébredt volna. Köhintett, nyújtózkodott és a szemöldökét tornáztatta le s fel, kicsit megmozgatta a vállait, torkot köszörült és így szólt:
– Tudtam, hogy magamtól nem felejtenék el mindent, szóval mégis Beléndek volt…Ármin, ez a minden lében kanál Boroszlán és Ádáz vették rá, hogy fújjon felejtőport rám, hogy ellophassák a dobozodat, és folyvást bámulhassák azt az öntelt Éji Liliomot. De ha jól látom már ő sem olyan szép, mint eddig – kuncogott magában.
– Jó, jó, de hol van a doboz? – kérdezte Ármin türelmetlenül.
– A patak felé indultak vele, de sajnos innen nem láttam jól, már nem nagyon merészkedem messze a helyemtől.
– Akkor menjünk – szólt Szofi, a manók követték, de túl nagyokat lépett és túlságosan gyorsan. Néha felbuktak egy fűcsomóban, belesüppedtek egy óriási lábnyomba, de csak mentek hajthatatlanul Szofi után. A patak sem volt a régi, a vízinövények kókadtan hevertek a parton, a halak fáradtan pislogtak, mintha valakit várnának. A sötét vízben felfúvódtak, mint a léggömbök. Egészen hasonlóak lettek azokhoz a színes üvegfigurákhoz, amiket a mesterek fújnak gömbölyűre.
– Csakhogy megjöttetek! – tátogtak. – Mutatunk valamit!
És a halak akkor táncolni kezdtek, körbe-körbe a patakmeder alján, minden erejüket összeszedve táncoltak. Apró áramlatot keltve a mederben felkavarták a csillámló port. A kis csapat tagjai egymásra néztek, majd újra a vízre. Ármin egészen közel hajolt, hogy a szentjánosbogarak fénye bevilágítsa a vizet. Valami határozottan kezdett előbukkanni, egy kicsit kék volt, és néhol sárga, igen, a doboz volt az!
– Itt vagy hát! – derült fel a Holdmanó arca. – Köszönöm, hogy megmutattátok!
– Szívesen tettük, de most neked kell segítened rajtunk! – tátogták miközben kisegítették a dobozt a partra. – Nem bírjuk már sokáig a sötétben, kerekek vagyunk, mint egy zacskó üveggolyó.
– Segítünk, nektek és a többieknek is, most, hogy végre nálam a doboz – szólt Ármin elgondolkodva miközben ruhaujjával letörölte a doboz tetejét és kinyitotta. – Hacsak…kotorászott egyre hangosabban a dobozkában.
– Hacsak? – kérdezte Badamér kíváncsian.
– Hacsak nem hiányzik belőle valami – ült le a manó a patakpartra.
– Mi hiányzik? – kérdezte Szofi.
– Az ecset, pedig az nagyon fontos – keseredett el Ármin.
– Ne aggódj! – tátogtak a halak – Mi tudjuk hol van! Nemrég járt erre Boroszlán és Ádáz, magukkal vitték az ecsetet, elég gondterheltek voltak. Nézd meg az Öreg Tölgynél!
– Sietnünk kell, gyerünk a tölgyhöz! – pattant fel Badamér.
És azzal már indultak is, siettek, ahogy a sötétség engedte, és a csöppnyi fény, ami a befőttesüvegből áradt. A tisztáson, a tölgy mellett elkeserítő látvány tárult a szemük elé. Elfáradt, elbágyadt növények csoportja hevert a földön, Éji Liliom mellett. Csak ő állt rendíthetetlenül, Ármin hamarosan azt is meglátta, hogy miért.
– Szóval ezért kellett az ecset. Kitámasztották vele Liliomot!
Odamentek a többiekhez, Közben Szofi kihúzta az ecsetet a liliom mellől, aki kókadtan borult a földre.
– Most már minden rendben lesz! – szólt Ármin és kinyitotta a dobozát. A csillagok álmosan pislákoltak.
– Az a baj – szólt Ármin – hogy nem tudom most mi következik… – Olyan sok idő telt el így a sötétben, nem tudom, hogy nappal van-e most vagy éjszaka.
– Szerintem bízzuk Esthajnalra a dolgot! – szólt Szofi.
– Drága Ármin, – nyújtózott Esthajnal – felúszom az éjjeli égboltra, hogy tudja a világ, hogy éjszaka van és tudja a Hold is, hogy ez itt az ő ideje. Utána felköltheti a Naptündér a Napot, és megébredhet a világ ebből a zsáknyi sötétségből. – mondta Esthajnal és fellebegett a feneketlen égboltra.

Fogyó Holdam növekedjél
Teliholddá kerekedjél
Világítsd be a mindenséget
Vizek kövessenek téged.

Suttogta Ármin és festeni kezdte a Holdat, az éjszaka kezdett egészen olyan lenni, mint korábban, teliholdas, csillagfényes, szentjánosbogarakkal pislogó.
– Most mennem kell. – mondta Szofi. Remélem még nem keresett senki.
Nagyokat pislogott, eddig fel sem tűnt neki, milyen régóta van talpon. Otthon a szülei mélyen aludtak, de a biztonság kedvéért rájuk fújt egy csipetnyit Beléndek felejtő-porából, amit titokban a zsebébe rejtett. Aztán bebújt az ágyba. Másnap a felkelő Nap sugaraira ébredt és megnyugodhatott, helyreállt a rend.
A Csányi kert lakói is egyre jobban lettek, de reggel lett, mire tagjaikból teljesen elmúlt az éjjel érzéketlensége, pontosan olyan növények lettek, mint a 3 napon át tartó sötétség előtt. Csak egy valami változott: szépen megígérték Árminnak, hogy senki kedvéért nem lopják el többé a csillagdobozt, legyen az akármilyen szép. Így, ezen a szép délutánon, Ármin egy fűszállal a szájában heverészett Bodza bácsi mellett.
– Mindenesetre tényleg szép! – bökött Éji Liliom felé a manó. Bodza bácsi alig észrevehetően elmosolyodott.

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s