Prágai Tamás meséi

Vadállatok a kabátzsebben
(részlet)

1

Csoma Gábor eloltja a villanyt és mesélni kezd

Egy este Csoma Gábor, miután lekapcsolta az állólámpát, mesélni kezdett fiának, Csoma Csombornak. A lámpában amúgy is takarékos izzó pislákolt, villanyoltás után szinte sötétben maradt a szoba. Csak a paraffinmécses fénylidérce ágaskodott, hosszú árnyékok táncoltak a falon, a könyvespolcon és a faliszőnyegen.
Csoma Gábor kutatómérnököt barátai és ismerősei gyerekkora óta Pepitának hívják. Egy jellegzetes mintázatú pantalló, vagyis hosszúnadrág miatt ragadt rajta ez a név. Igazság szerint most már jobban is kedveli ezt a nevet, mint azt, hogy „Csoma Gábor”.
Pepita és Csombor szerette a fejből mondott, a világról és róluk magukról szóló meséket.
Mondhatni, elsősorban a saját magukról szóló meséket szerették, olyasmit, hogy „Pepita és Csombor lemegy Túró Rudolfot vásárolni a kisboltba, és út közben találkozik a Zöld Disznóval”, és más effélét.
Csakhogy ez a mese nem így kezdődött. Nem Pepitáról és Csomborról szólt – hanem egy bizonyos Inciről és az anyukájáról. Ez a név jutott Csoma Gábor eszébe. Talán ő sem tudta volna megmondani, hogy miért éppen ez. De Csombor kíváncsi volt erre a mesére is.
– Aznap este – kezdte az új mesét Pepita –, amikor a „mitörténtaznap” után Inci mamája eloltotta az elefántmintás állólámpát, Inci úgy érezte, hogy nincs egyedül a szobában. Ha nyitva tartotta a szemét, a szobasarokban, a leeresztett redőny rácsai mögött különös árnyak kezdtek megelevenedni. Mintha a rácsok mögött vadállatok lapultak volna.
– Igazi vadállatok? – kérdezte Csombor.
– Persze. Legalábbis Inci úgy hitte.
– Mondd tovább, apa.
– Inci előtt pontosan kirajzolódott az állatok körvonala. A sötétben, a vízszintes árnyéksávok mögött vonultak az állatok.
– Milyen állatok voltak?
– Először nem látta pontosan. De mintha egy oroszlán ment volna elöl. Egy félelmetes oroszlán.
– Szeretem az oroszlánokat. És még?
– Két víziló következett, de ami azt illeti, volt bennük valami furcsa…. Nem látszottak pontosan, hiszen, mint mondtam, a szobában sötét volt.
– Igen, mondtad, hogy sötét volt. De mi volt furcsa?
– A két víziló, már amennyire látni lehetett, rózsaszínű volt.
– Ez nem furcsa. A víziló a valóságban is majdnem rózsaszín. A bőre barnás rózsaszín, az orrlyuka pedig egészen rózsaszín. Belül.
– Honnan tudod, hogy milyen egy víziló orrlyuka belül?
– Belenéztem. Az állatkertben.
– Aha. Szóval, Inci először úgy látta, hogy hárman vannak.
– Nem hárman voltak?
– Még nem tudom, hogy hányan vannak, Inci mindenesetre hármat látott. Illetve… mintha néhány egészen lapos krokodil is kúszott volna a vízilovak után. Feltűnően lapos laposkúszásban. És… bocsánat! Valakiről csaknem megfeledkeztem! Leghátul egy elefánt cammogott. Csaknem eltűnt a játékos doboz mögött a sarokban.
Különleges, kékszemű elefánt volt.
– Honnan tudjuk, hogy kékszemű volt? Abban a sötétben?
– Hm…. jó kérdés. Egyszerűen tudjuk.
– Nem lehetett valami nagy elefánt. Ha elfért egy játékos dobozban.
– Igazad van, egészen apró termetű állatok voltak. Az elefánt aligha lehetett macskaarasznál hosszabb.
– Az mekkora?
– Nem nagy. Az orra hegyétől a farka végégi tizenkét centiméter, a farka végétől az orra hegyéig megint tizenkét centiméter, tehát összesen huszonnégy centiméter.
– És mit is mondtál, mit csináltak?
– Észrevétlenül lapulak.
– Nem sikerült nekik.
– Nem, nem lapultak valami jól. Lehet, hogy nem is a lapulás volt a céljuk. Lehet, hogy egyenesen akarták, hogy Inci észrevegye őket. Látható módon lapultak.
– Apa, ha az oroszlánok igazán lapulni akarnak, akkor nem veszed észre őket. Amikor vadásznak, úgy elbújnak a szavannán, és senki se látja őket. Aztán… Amikor közelükbe ér a gyanútlan prédaállat… Rávetik magukat! Kizártnak tartom, hogy Inci észrevenne egy igazán lapuló oroszlánt.
– Azért, mert kislány?
– Ugyan, apa! Én sem venném észre! Egy lapuló oroszlán nagyon lapul. Hidd el. Egészen le tud lapulni. Mint egy autógumi.
– Értem.
– Egy víziló, vagy egy elefánt nem lapul olyan jól, mint egy oroszlán. Lehet, hogy Inci először őket vette észre, és csak legvégül az oroszlánt.
– Lehetséges. De aztán már nem lapultak annyira, és amikor megbizonyosodtak róla, hogy Inci anyukája már nincs a szobában, egészen az ágyig előre jöttek.
– Félt tőlük?
– Inci? Ugyan. Egyáltalán nem voltak ijesztőek.
– Persze, és nem is voltak ijesztően akkorák. Úgy mozogtak, úgy viselkedtek, mint a valódi állatok?
– Nagyjából. A mozgásuk megtévesztően hasonlított a valódi elefánt, víziló vagy oroszlán mozgásához, ámbár az, hogy nem féltek az embertől, már el kellett áruljon valamit Incinek nem mindennapi voltukról. Hiszen tudod, hogy az embertől minden állat fél.
– Nem csodálom. Az állatok a legtöbb gonoszságot az embernek köszönhetik.
– Mire gondolsz?
– Az ember kiirtja az állatokat. Sok elefántot lemészárolt, és belefaragott az agyarába. Az oroszlánnak meg ágy elé teszi a sörényét.
– Ez igaz. És arról ne is beszéljünk, hogy az ember hogy foglalja el az állatok természetes élőhelyét. Gondold csak el, hogy milyen kevés állat fér el a Hárshegyen vagy a Jánoshegyen, ahol sétálni szoktunk! A kirándulók minden négyzetmétert bejárnak, az állatoknak nem marad egy nyugodt zug.
– Ez igaz. Szarvasok vagy őzek nincsenek is arrafelé, de kisebb állatok megférhetnek a lehullott avarban. Mondjuk pockok. És madarak is. Az erdőben számos madárfaj él.
– Milyen szépen mondtad, Csombi. Az oviban mesélt erről András bácsi?
– Persze. Tudod, hogy természetfigyelő vagyok?
– Rémlik. Mit is jelent ez pontosan?
– Járok természetfigyelő szakkörbe.
– Értem. Szóval az állatok Inci szobájában…
– … összementek?
– Ó, igen. Tudod, Afrikában él egy nagyon gonosz varázsló, Ungubu.
– Ungubut eddig nem mondtad!
– Most mondom. Ungubut az állatok akadályozzák sötét tervei kovácsolásában. És sajnos nagyon nagy hatalmú varázsló.
– Varázsszerei vannak?
– Egyetlen varázsszere van. Meg tud győzni arról, hogy az igaz, amit ő gondol.
– Ezt nem értem.
– Mondok egy példát. A faluban, ahol Ungubu él – ha nem mondtam volna, ezt a falucskát Tapitának hívják –, az emberek a világ kezdete óta bambuszkunyhóban laknak és növényeket, apró állatokat, valamint halat esznek. A növények kis kertekben teremnek meg, az állatokat a vadászok ejtik el, a halat a folyó adja.
– Nem is lehet rossz.
– Nem rossz. Jól érzik magukat.
– Járványok nem tizedelik őket? Törzsi háborúk? Betegségek?
– Egy antropológus barátom azt mondta, hogy ezek lényegesen kisebb kárt okoztak a bennszülötteknek, mint amennyit a mi fehér civilizációnk okozott, amióta „felfedeztük őket”.
– Érdekes.
– Ungubu meggyőzte ezeket az embereket, hogy ne vadásszanak, hanem termeljenek kávét.
– Miért?
– Na, ez az. De tudod mit? Ezt holnap mesélem tovább, mert már félig alszol.
– Apa, mi fehér emberek vagyunk?
– Hát nem?
– Én inkább barnásfehér.
Csombor, mielőtt elaludt, elhatározta, hogy beengedi álmaiba a Kékszemű Elefántot.

Kóty

Nagyon a begyemben van már az Ádám család.
Egy ilyen kis sárgadinnyemagnak, mint én, igazán nem esik jól, ha a földre pottyantják.
Nem elég, hogy apuka egy éles késsel feldarabolta a házamat: pedig igazán jól éreztük magunkat abban a dinnyehéjban.
Minket pedig, dinnyelakókat csak úgy kikapargattak egy nagy evőkanállal a tányérszélre!
Megértem én persze, hogy Ádámék is szeretik a sárgadinnyét. Hogyne szeretnék! Csakhogy nekem ez a dinnye az otthonom volt.
Persze, persze, csak zsörtölődöm. Azt, hogy a begyemben van, csak úgy mondtam. Mindenki tudja, hogy egy dinnyemagnak nincs begye.
De ez a Peti is mit csinál! Szürcsölgeti a dinnyehéjat. Ez hallatlan. Ádám apuka miért nem tanítja jó modorra? És Lilla? Villával pöckölgeti a magokat! Megállj! Megállj! Nézzenek oda! Szétlődözgeti a magokat a kertben!
Tesó! Tesó! Várj!
Tessék. Sejtettem, hogy ez fog történni. Már nem is hallom őket. Mi, sárgadinnyemagocskák, egész jól megértjük egymást. De csak akkor, ha közel vagyunk egymáshoz. Ha eltávolodunk, megszűnik közöttünk a kapcsolat.
Magamra maradtam.
Itt heverek a hideg kövön, és ki fogok száradni.
Nem így képzeltem el a jövőt.
Sem rövid, sem hosszútávon.
Peti! Vigyázz! Na tessék. Még rám lépnek.
Most persze szedelődzködnek, mint a ki jól végezte dolgát.
Bemennek majd a házba.
Összeszedik a tányérokat, és a maradékot… Jó ég! Az én házam romjait pedig a szemétbe dobják!
Lilla! Megállj! Hova viszed azt a vödröt? Mi az, hogy komposzt? Ezt a szót emlegeti anyuka, hogy „komposzt”. Szegény sorstársaim, mi fog veletek történni ezen a rettenetes hangzású helyen?
Brrr. Mindjárt sötét és hideg lesz. Én pedig itt maradok egyedül.
És ez? Hát te ki vagy?
De különös….
Milyen fürgén ugrabugrálsz… Hé…! Vigyázz! Óvatosan, barátom, nagyon éles a csőröd! Ne vigyél el, nekem tériszonyom van, mi, dinnyelakók, nem szeretünk repülni!
Ennek aztán hiába beszélek. Jó ég, máris kóvályog alattam a világ. Inkább nem is nézek le, legalább száz… vagy mit mondjak… legalább ezer méter magasan vagyunk! Azt hiszem, sárgadinnyemag ilyen magasra még soha sem ért el… Bajnok vagyok, tesók! Én tartom a madárcsőrben való felemelkedés világrekordját…
Vigyázz! Jaj! Neeeeee…!
Hú, ez nagyon meredek volt.
Hogy lehet egy madár ennyire ügyetlen.
Nem tudott jobban vigyázni?
Engem elejteni, csak úgy, a rettenetes magasból!
Igaz, megijedt attól a hegyescsőrűtől.
Én is megijedtem volna a helyében, ahogy az lecsapott… Az a vijjogó hang… Igazán nem panaszkodhatom. Ami ma történt velem, másnak egész életre elég …
Azért ez nem is volt akkora utazás. Csodálkoznék, ha néhány kacsnál messzebb kerültem volna a szülőföldemtől.
Lássuk, hova pottyantam?
Könnyű mondani, de amikor teljesen sötét van…
Finom, nedves talaj, nagyon kellemes fekvés esik benne… Mind tapintása, mind nedvességtartama kiváló…. Azt hiszem, minden szempontból megfelelő helyre kerültem… Egy kicsit helyezkedni kell, de egész kényelmesen belesüppedhet az ember… Csak ez a hideg, brrr… Ez a hideg bánt… És még a szél is fúj… Igazán betakarhatna valamivel… Igen! Ez az! Köszönöm! Éppen ilyesmire számítottam! Finom, puha levéltakaró… Itt aztán igazán kellemesen lehet szunyókálni… Alighanem hamarosan elszenderedem, éppen elég mára, ami történt… Alszom egy kicsit, amíg elmúlik ez a nagy hideg… Nem szeretem a hideget… Alszom egy jót, ez a leghelyesebb, aztán, ha majd jobbra fordul az idő, meglátjuk…. Addig is, jó éjt!

***

– Nézd, apa, milyen növény ez?
– Ez a szőrös levelű? Valami tökféle lehet, Peti… Esetleg dinnye… Elhullott egy mag, és most, hogy beköszöntött a tavasz, kihajtott… Mondtam, hogy ne szórjátok szét a kertben a magokat, de neked és a nővérednek hiába beszélek… Ha mezítláb kimegyek a gyepre, egyfolytában cseresznye- és szilvamagba lépek…
– Én nem pöckölgetem a magokat, a magokat Lilla pöckölgeti. Azt szokta játszani, hogy a mag vadászpilóta, és katapultál.
– Aha. Biztos voltam benne, hogy te, Peti, te véletlenül sem tennél ilyet. Mit gondolsz, hagyjuk megnőni?
– Mindenképpen! Csinálok köré egy kis kerítést ágakból, nehogy letiporjuk.
– Itt a ribizli mögött nem zavar senkit… Meglátjuk, mi lesz belőle.
– Apa, ez nem tök lesz. A tök nagyon közönséges növény. A tök nem ilyen. Sárgadinnyének sokkal jobban örülnék!

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s