Galuska László Pál meséi

A Titkok Birodalma
Mesejáték
(részlet)
1. SZÍN: A GYERMEKSZOBÁBAN
1. jelenet
(Brumi és Lóránt)
(A színen megjelenik egy ütött kopott játékmackó.)
Brumi: Csuprom, csuprom, mondd meg nékem, hol tűntél el, a fenében? Juj, ez nagyon csúnya volt. Mondjuk szebben, hátha meglesz az a fránya csupor. Csuprom, csuprom, mondd meg bátran, hol tűntél el, a csodában? Csuprom, csuprom… (megtalálja) azért mondom! (beleszagol) Hmmmm! Ó, de pompás illata van! (fölemeli a csuprot, és beledugja fejét, hallani, ahogy csámcsogva falja a mézet) Pompás… csamm, csamm!… nagyon jó… nyamm, nyamm, nem is tudom, mikor ettem… hamm, hamm, ilyen pompás mézet… csamm, nyamm, utoljára… No, ez elfogyott… Az utolsó cseppig. (megpróbálja a fejét kihúzni a csuporból, de beszorult) Hoppá! (újra próbálkozik) Ejnye! Csak nem?.. Hűha! Jajjaj! Jajjajjaj! Beszorultam! Beszorúúúúltam! Mi lesz most velem, brum, brum! Soha többet nem találom meg a szegény bozontos mackó-fejemet! (irgalmatlan ordítás hallatszik) Mi volt ez? (ismét ordítás, de már közelebbről) Jaj nekem! (reszketni kezd) Hová bújjak? Hová legyek? (Bejön Lóránt, a játékoroszlán. Brumi elbújik.)
Lóránt: Vuáá! Van itt valaki?! Válaszoljon!
Brumi: Nincs itt senki!
Lóránt: Akkor jó… Hohó! Várjunk csak! Valakinek mégiscsak kell itt lennie!
Brumi: Pedig hidd el, tényleg senki sincs itt!
Lóránt: Akkor ki beszél? Vuááá!
Brumi: Se.. se.. senki!
Lóránt: Akkor gyere elő, te senki, mert különben felfallak!
(Keresgélnek, végül összefutnak és megijednek egymástól, Brumi fején az ütközés miatt összetörik a csupor.)
Lóránt: Te vagy az Brumi?!
Brumi: Lóránt! Mi a baj? Segíthetek?
Lóránt: Mi tagadás, elkélne egy kis segítség… Igazából azért ordítok, mert rettenetesen fáj a fogam.
Brumi: No, nézzük csak, hol itt a baj, brum, brum.
Lóránt: Jaaaaj! Vuáááá!!!
(Brumi elrohan egy fa mögé. Óvatosan kikandikál mögüle.)
Brumi: Mit ordítasz? Hiszen még hozzá sem értem!
Lóránt: Annyira fáj, hogy ha csak megközelítik, sajogni kezd!
Brumi: Akkor ki kell húzni.
Lóránt: Jahahahaj! Hát az még jobban fájhat!!!
Brumi: Ne legyél már ennyire gyáva!
Lóránt: MI vagyok én?!
Brumi: Semmi! Izé… a szavannák királya.
Lóránt: Azért! Jaaaj! Buááá! Vuááá!
Brumi: Akkor is ki kellene húzni. Mert utána nem fájna.
Lóránt: Biztos?
Brumi: Holt biztos. Ezt a cérnaszálat szépen rákötjük a fájós fogadra…
Lóránt: Jaaaaj! Jaaaaj! Buááá! Vuáááá!

2. jelenet
(Brumi, Lóránt, majd Apa hangja és Julcsi)
Apa hangja: Julcsi! Mit művelsz, kislányom! Hagyd abba ezt az éktelen üvöltést! Játsszál valami normálisat! Anyának pihennie kell, és megijeszted a testvéredet a pocakjában!
(Most derül ki, hogy ki is játszotta ezt a bábjátékot, mert előbukkan egy kócos kislány feje a két báb között.)
Julcsi: De apa! Lórántnak fáj a foga!
Apa hangja: Csöndben fájjon! Elég volt a kiabálásból.
Julcsi: Julcsi! Megijeszted a testvéredet! Julcsi, ezt ne csináld! Julcsi, azt ne csináld! Julcsi! Veveveve! Még meg sem született az az undok kis béka, és már nem is csinálhatok semmit! Kinek kellett ez a kis hülye!
Brumi: Nono! Ilyet azért mégsem szabad mondani! Hiszen ő a testvéred, brumm.
Julcsi: Testvérem… szép kis testvér, no hiszen! Már nem is játszhatok miatta. És anyu régen mindig eljött értem az óvodába, és együtt jöttünk haza! És most már nem jön, mert nem szabad sokat gyalogolni neki a kistestvér miatt! És apa jön értem, aki fordítva adta rám a kabátot, és a Tóth Kata kiröhögött!
Lóránt: Úgy kell neked! Miért nem vetted fel egyedül?
Julcsi: De anya mindig rám adta! És mindig jól adta rám! És azt akarom, hogy anya jöjjön értem az oviba! És játsszon velem! És megint ő fürdessen, ne apa! Apa állandóan siet! És nem engedi, hogy a Sápi kacsával játsszak a kádban! Anya mindig megengedte!
Brumi: Pedig apa is szeret téged.
Julcsi: Tudom… én is szeretem, de azt szeretem, ha apa… apás dolgokat csinál. És nekem akkor sem kell az a hülye kistesó! Engem különben sem kérdezett meg senki, hogy egyáltalán hiányzik-e ide nekem a szobámba egy idegen gyerek!
Brumi: Nem is lesz idegen! Hiszen a testvéred lesz! Tudsz majd kivel játszani.
Julcsi: Én nagyon jól eljátszom veletek is.
Brumi: Örülök, hogy ezt mondod, Julcsi. De te már nagylány vagy. Öt éves elmúltál. Jövőre nagycsoportos leszel. Két év múlva iskolába mész. Nem játszhatsz mindig velünk.
Lóránt: Nem bizony. Éppen jól jön az a kistesó! Legalább nem kell majd porosodnunk a polcon!
Julcsi: Azt már nem! Titeket VÉGKÉPP nem foglak odaadni neki! Biztos ügyetlen lesz! Elront majd benneteket! Neked, Brumi, elszakítja a nadrágodat!
Brumi: Ajjaj!
Julcsi: Neked, Lóránt, letépi majd a farkadat!
Lóránt: Azt már nem! Mindent azért nem tűrök el! Elvégre a szavannák királya vagyok!
Brumi: Játék vagy. Játékoroszlán. Ráadásul eléggé kopott.
Lóránt: MI vagyok én?!
Brumi: Semmi… izé… a pampák királya…
Lóránt: A SZAVANNÁK királya!
Brumi: Igen, igen, persze.
Julcsi: Ne veszekedjetek! Éppen elég bajom van e nélkül is! Nemsokára idejön egy kétbalkezes, béna, undok valaki, aki elveszi majd a játékaimat!!
Brumi: És mondd csak, Julcsi… biztos… egész biztos, hogy ügyetlen lesz? Lehet, hogy nagyon is fog ránk vigyázni.
Julcsi: Hát ez az… legalább tudnám, hogy milyen lesz? Kényeskedik majd? Nyafka lesz? Árulkodós? Pukkancs? Vagy jó fej? Hiszen még azt sem tudom, fiú lesz-e vagy lány! Ha lány, akkor talán szót lehetne érteni vele. De mit csináljak egy buta fiúval?
Lóránt: Verd meg! Amíg tudod. Mert aztán erősebb lesz! Vagy legalább próbálj meg beszélni a fejével!
Brumi: Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen még meg sem született!
Julcsi: Ez az, Brumikám! Micsoda ötlet! Zseni vagy!
Brumi: Ezt ööö… mindig is tudtam, bár nem egészen értem, mivel érdemeltem ki…
Julcsi: Találkozni kell a tesóval! Még mielőtt megszületik! Rá kéne beszélni, hogy ne szülessen meg!
Lóránt: Jó vicc! És hogyan gondoltad?
Julcsi: Be kellene kerülnöm anya hasába. Apa azt mondta, ott van most a tesóm. Csak azt nem tudom pontosan, hogyan jutok oda.
Brumi: Ez egyszerű! Csak le kell húzni az Anya hasán a cipzárt, és hipp-hopp, már ott is vagy.
Lóránt: Nem mindenkinek van ám cipzár a hasán, mint neked! Inkább egy lyukat kell fúrni anyába, és hudrum-budrum, bent lehetsz. Ha kimásztál, majd befoltozod a lyukat, hogy ki ne folyjék a fűrészpor.
Brumi: Tudom, kedves Lóránt, hogy neked nemrég foltozták az oldaladat, de közlöm veled, hogy anyában nem fűrészpor van.
Lóránt: Nem? Hát akkor mi? Tán fagyapot, mint tebenned?
Julcsi: Elég legyen ebből! Így nem jutunk előre!.. Különben, mindegy. Hiszen úgysem lehet csak úgy bebújni egy emberbe. Hagyjuk az egészet.
3. jelenet
(Brumi, Lóránt, Julcsi majd Tulli professzor)
(Ekkor a sátor oldalain, tetején csodás fényjáték, varázslatos képek jelennek meg. Csilingelő zene hallatszik és a fények, meg a kis képecskék lágyan keringeni, kavarogni kezdenek. Julcsi, Brumi és Lóránt ámulva nézik a jelenséget. Az egyik fényecske nőni kezd, alakot ölt, lassan egy pocakos, cilinderes kis figura formáját veszi föl. Majd a színen a valóságban is megjelenik egy gömbölyded emberke, kürtőkalapban.)
Tulli prof: Jó estét, jó estét, tisztelt Nagyérdemű! A nevem Antonio Luigi Sebastiano Augusto Tulli, manóvarázsló, a fehér mágia professzora, felfedező és illuzionista, legalázatosabb szolgálatotokra! De ha túl hosszúnak találjátok a nevemet, hívjatok egyszerűen csak Tulli professzornak.
Julcsi: És megkérdezhetem, hogy mit keresel a szobámban?
Tulli prof: Nos, ha nem tévedek, fiacskám, az elébb fölmerült egy kis problémád, amit nem tudsz megoldani. Ezért vettem a bátorságot ahhoz, hogy személyesen fölkeresselek. Tudniillik, azonfelül, hogy manóvarázsló, mágiatanár, kutató és bűvész vagyok, mellékállásban lehetetlenség-kezeléssel is foglalkozom.
Julcsi: És az mit is jelent?
Tulli prof: Mi sem egyszerűbb, fiacskám. Olyan dolgokat oldok meg, amelyek lehetetlennek tűnnek. Itt vannak az ajánlóleveleim, e voila, tessék. Csobánka Orsolya fagylaltot kívánt enni minden étkezéskor… megkapta. Persze, a következmény heveny vanilitisz és puncs-undor lett. Pilicsek Csaba, a Holdra akart utazni… megtörtént. Pósfai Sugárka a nagymamájával szeretett volna beszélgetni, aki tavaly meghalt… elintézve. Te pedig, fiacskám, ha nem tévedek, a születendő kistestvéreddel kívánnál eltársalogni, az édesanyádon belül.
Julcsi: Így van. Nagyon szeretném! Feltétlenül meg kell tudnom, milyen lesz a testvérem!
Tulli prof: Mi sem egyszerűbb, fiacskám! E voila! Tessék!
(A kabátja zsebéből egy üvegfiolát vesz elő, és színpadiasan Julcsi felé nyújtja.)
Julcsi: Igazán szép kis üveg. Valami rózsaszín lötty is van benne. Mi ez?
Tulli prof: Ez, fiacskám, ez, amit te LÖTTYNEK neveztél, az én legnagyobb, mondhatnám korszakos találmányom. A neve HÖRPINTŐ TÖRPINTŐ! Aki ebből a csodálatos szerből iszik, az olyan aprócskává változik, hogy bárhová befér, nemhogy egy anyukába.
Julcsi: Hááát… nem tudom… és ha méreg? Anyu azt mondta, hogy sose igyak olyanból, amit nem ismerek!
Tulli prof: No, de kérlek, fiacskám! Hiszen én személyesen garantálom! Mi több! Kezeskedem róla, hogy…
Julcsi: Sok mindent láttam én már! Apu is azt mondta anyunak, hogy kezeskedik róla, miután megszerelte a fűnyírót, azután meg senki sem bírta megállítani, és ide-oda rohangált az utcában, amíg ki nem fogyott belőle a benzin!
Tulli prof: Nos, akkor figyelj, és ámulj, fiacskám! (Hirtelen mozdulattal elkapja Brumit, és a szájába önt egy kortyot a csodaszerből. Brumi zsugorodni kezd.) E voila, tessék!
Brumi: (vékony hangon): Segítség! Julcsi, ments meg! Óriások! Óriások!
Julcsi: Nahát! Ez tényleg fantasztikus! Egészen aprócska lett.
Lóránt: höhö! Ez nagyon jó! (Brumihoz) Mi van, picikém? Bekapjalak? Höhöhö!
Brumi: (ide-oda futkos): Hova bújjak? Hova bújjak? Segítség! Julcsi! Segíts!
Julcsi: Ne félj, Brumikám! Mi vagyunk, nem óriások! Te lettél nagyon kicsi!
Lóránt: Höhö! Bruhahaha! Te töpszli! Kis vakarék! Hehehe!
Tulli prof: Igeen? Kinevetjük a kisebbet? Nesze! (Gyors mozdulattal a hahotázó Lóránt szájába önt egy kis csodaszert.) E voila, tessék!
(Lóránt krákog és ciákol, majd ő is összemegy, még kisebbre, mint Brumi.)
Brumi: Hahahaha, brum! Töpszli?! Vakarék?! Akkor te mi vagy? Nokedli! Vagdalék!
Lóránt: Miii?! No, megállj! (Nekimegy Bruminak, aki elmenekül. Körbe kergetik egymást.)
Julcsi: (kiabál): Elég legyen! (Azok ijedten megállnak.) Ez csodálatos, Professzor! De hogy jutunk anya hasába? Megvan! Anyának van egy pumpás gyógyszere! Elbújunk az üvegben, s anya a gyógyszerrel befúj majd a száján át, és belélegez minket! Már az első pumpálással, szupergyors léghajtással juthatunk be anya testébe!
Brumi: Ez… ez nem valami jó ötlet…
Tulli prof: Nagyszerű! Kolosszális! Sőt, mi több, még sikerülhet is! Nos, menjünk. Csodálatos kalandok várnak rátok!
Julcsi, Lóránt: Hurrá! Kalandra fel!
Brumi: Ettől féltem.
Tulli prof: De vigyázat! A Hörpintő Törpintő hatása csak egy ideig tart! Amint nőni kezdtek, azonnal vissza kell, hogy térjetek a külvilágba!
Brumi: Én inkább el sem mennék belőle!

A három béka-hercegkisasszony

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mocsár. De nem ám afféle kis folyóparti szittyós rétecske, hanem egy egész nagy mocsárvidék, telis-tele ezüstös tavacskákkal, amelyek úgy nyíltak az ég felé, mint az ablakszemek, zöld nádrengetegekkel, zsombékos ösvényekkel és smaragdzöld hínármezőkkel, amelyek lágyan hintáztak, amikor rájuk lépett valaki, majd hirtelen alattomosan, hangtalanul szétnyíltak, és halk böffenéssel elnyelték a vakmerő idegent.
Ennek a nagy lápvidéknek a szélén éldegélt három békalány. Az első volt a legnagyobb hármójuk közül; sikkes, zöld színben pompázott, a hátán elegáns, fekete csíkokkal, nagy aranycirádás szeme volt, és hegyes orra. Hosszú lábaival nagyokat ugrott, és ha jött valaki, egy gyönyörű fejessel eltűnt a vízben. A második béka valamivel kisebb az előbbinél, iszapszín fekete a háta, de a hasán élénk karmazsin színű foltok voltak, amelyeket csak akkor lehetett látni, amikor megijedt, mert ilyenkor megmutatta őket. Inkább a vizet, mint a szárazat kedvelte, és naphosszat széttárt lábakkal lebegett a napsütötte, békalencsés felszínen. A harmadik béka volt a legkisebb, még szinte poronty. Gyönyörű élénkzöld állatka, a hasa elefántcsont-sárga, a szemei még szebb aranyszínben tündököltek, mint a legnagyobb békalánynak. Az ujjain nagy korongok, ezekkel kapaszkodott meg a nádszálakon, vagy a bokrok ágain, de csak akkor, ha szép volt az idő. Énekelgetett is a három béka, a legnagyobbnak volt a legcifrább nótája; „koáx, koáx, brekekekekeke!” – kiáltozta, ha szépen akart énekelni. A második béka ebben is lustább volt, ha rákezdte, egész nap csak csöndben kuruttyolt: „unk, unk, unk, unk, unk, unk!” – egyébbel nem fárasztotta magát. A legkisebb béka jó magasra mászott, ha dalolgatni akart, egész a legmagasabb ágakig, ott fölfújta a pofazacskóit, mint valami kis léggömböket, és csengő hangon így kiabált: „rege, rege, rege, rege!” Néha, amikor elunta, még ekképpen is: „csek, csek, csek!”
Így éldegéltek, szép, egyszerű békességben, mígnem egy nap a mocsár széléhez érkezett egy királyfi. Valódi, hamisítatlan királyfi volt, gazdagon fölszerszámozott, hófehér paripán ült, drága selyem és bársonyruhában pompázott, a fején színes kalpag, akkora strucctollakkal, hogy a háta közepénél lengedezett a végük.
De vajon mit kereshetett ilyen előkelő vendég a mocsárvidéken? Nos, feleséget. Igen, lehet, hogy furcsán hangzik, de bizony feleséget. Otthon, atyja palotájában naphosszat a könyveket bújta, és valamelyik régi, poros kódexben olvasott arról, hogy a mocsarakban olykor elátkozott királylányokra bukkanhat az ember, akik módfelett gyönyörűek és hálásak, ha megszabadítják őket az átoktól. Gonosz varázslók bűvölték át őket rút alakba, leggyakrabban békaformába, s egy csókkal lehet őket megváltani az átoktól, de előtte sárkányvért kell inni a szabadítónak. A sárkányok persze mogorva állatok, makacsul ragaszkodnak a vérükhöz, ráadásul sebezhetetlenek és nagyon sokáig élnek, ezért sárkányvért szerezni nem éppen egyszerű. De az udvari mágusnak véletlenül a birtokában volt egy kupicával ebből a drága anyagból; a királyfi ükapja, Kegyetlen Kunibert csapolta még egy általa legyőzött sárkányból, így a királyfi mégis megízlelhette ezt a különlegességet, édes borral és mézzel keverve, persze, mert amúgy nem túlzottan jóízű. Immáron csak az elátkozott királylány hiányzott a házassághoz, s a királyfi egészen a mocsárvidékig lovagolt, hogy megtalálja.
Lóháton nem könnyű békára lelni, ezt bárki megtapasztalhatja. Királyfink leszállott hát a derék hátasról, és gyalogosan indult neki a keresgélésnek. Brekegés iránt haladt, bokrok, csalitok közé törte be magát, s bizony az ágak csúnyán megszaggatták a szép ruháját, megtépték a strucctollait, meg egyre büdösebb mocsárszag is volt, meg millió szúnyog – a királyfi már arra gondolt, hogy visszafordul – de ekkor az orra előtti ágon megpillantotta a legkisebb békalányt. Egy pillanatig habozott – nem könnyű rászánni magát az embernek, hogy megcsókoljon egy békát, még ha mégoly csinos is az – majd ajkához hajlította az ágat, és fintorogva egy puszit nyomott a zöld békalány fejére. Halk pukkanás hallatszott – amolyan varázspukkanás – zöld füst szállt föl, és a béka helyén egy picike kislány termett, gesztenyeszín hajjal, mézbarna szemekkel.
„Hát ez nagyon fiatal még feleségnek!” – szomorodott el a királyfi. De mit volt mit tenni – jólelkű ifjú lévén nem akarta sorsára hagyni a gyermeket – kézen fogta hát, bár az eleinte sivalkodott és rúgkapált – szegény nem volt elvarázsolt királylány, valódi béka volt, s annak előtte soha sem látott emberi lényt. A sírdogáló kislányt maga után vonszolva csörtetett tovább a királyfi, sajnos, nagyon csúnyán összemaszatolta magát, és egy szederinda félig letépte róla az inget, de nagyobb békára szeretett volna lelni, hátha mégis feleségnek való lánnyal térhetne haza.
És ki is fáradt, és a gyermek rángatta magát, és a királyfi feje zúgott a visításától, mi tagadás, átfutott az agyán, hogy otthagyja, ahol van, visszafordul a lovához, és hazamegy. Elképzelte, hogy egyedül lovagol csöndben és békességben, és otthon forró fürdőt és tiszta ruhát vesz, és nőtlen marad egész életében… És ekkor derékig belecuppant a nyúlós, büdös sárba, a kislány pedig kitépte magát a kezéből, és ugrándozva elszaladt. A királyfi bizony káromkodott egy keserveset. Nagy nehezen kikászálódott a pocsolyából, olyan látványt nyújtott, mintha deréktól lefelé olvadásnak indult volna, és egy kis lelki tusa után a gyermek után vetődött. Nehezen érte utol, elkapta a karját, még mielőtt az egy fára fölmászott volna, és a leányka beleharapott a kezébe. A királyfi némán kiráncigálta a kezét a kis fehér fogak közül, és a derékszíjával megkötözte, majd a vállára vetette a gyermeket. Ekkor érezte meg, hogy valami mozog az ingében. Az a valami hideg volt és síkos, és igen fürge, de a királyfi végül kihalászta. A nagyobbik béka volt, a vörös hasú, fekete hátú, akkor kerülhetett az ingbe, mikor a királyfi az iszapba süllyedve küszködött. A királyfi haladéktalanul a szájához emelte, és megcsókolta. Ismét pukkanás hallatszott, zöld füst szállt föl, és a béka leánnyá változott. Nagyobb volt, mint az első, de bizony ez is gyermek, kilenc éves lehetett, barna hajú és kék szemű, és azonnal megpróbált elszaladni.
„Ez is kicsi menyasszonynak.” –gondolta mélabúsan a királyfi, majd a fűre fektette a megkötözött kislányt, és a másik után ugrott. Az még keményebben küzdött, mint az első, rúgott, karmolt és harapott, a királyfi csak nehezen gyűrte le, és – öve már nem lévén – csíkokra hasogatott ingével kötözte meg. Már két gyermeket kellett cipelnie, izzadt, támolygott, és nyílegyenesen a lova felé törtetett, mert elege lett a mocsárból.
Hosszas menetelés után érte el a hátasát. Zöld tisztáson legelészett a paripa, tiszta vizű tavacska mellett. A királyfi a fűre fektette a kislányokat, és a tóhoz ment, hogy megtisztálkodjék egy kissé. Éppen a víz fölé hajolt, amikor az orra előtt, egy vízitök széles, zöld levelén megpillantotta a legnagyobbik békát. Mit gondolt, mit nem, de villámgyorsan elkapta a rúgkapáló állatkát, még mielőtt az a vízbe vethette volna magát. Rövid habozás után a szájához emelte a síkos jószágot, és megcsókolta. Pukkanás, zöld füst, egy újabb leányka termett a királyfi előtt, tizenegy év körüli, szőke, kék szemű – bizony ez is kicsi volt királynénak. A királyfi elszomorodott, de már nem volt mit tenni – meglehetős gyakorlatra tett szert a vad kislányok elfogásában – azonnal megragadta a leánykát, és jobb híján köpönyege maradványaival kötözte meg, mielőtt még az megharaphatta, vagy megugorhatott volna.
Hosszú, keserves út várt rá hazáig, gyalogolnia kellett, a három kislány a nyeregben ült, fázott a királyfi, hiszen csak egy szál nadrágja maradt, még úti pokrócát sem teríthette magára, a kislányok köré kellett csavarnia, tudniillik a békák nem viselnek emberi öltözéket, így a kislányoknak sem volt ruhájuk.
Hazaérve szomorú hír várta; idős atyja, a király meghalt. A királyfi trónra lépett hát, IV. Anzelm néven, s népe jó szíve miatt a „Jámbor” előnevet ragasztotta rá. Jámbor Anzelm derék király volt. Belefáradva az elátkozott királylányok utáni kutatásba, csinos udvarhölgyet vett feleségül, s a három mocsári gyermeket sajátjaként neveltette. Hercegkisasszonyok lettek, a legnagyobbik Janka a középső Anna, a legkisebbik Csilla néven, és haladéktalanul szép ruhákba öltöztették, és elkezdték a jó modorra tanítani őket. Elébb persze beszélni, majd írni és olvasni kellett megtanítani a gyerekeket, utána táncolni, hímezni és illendően étkezni, majd még sok egyébre, amire egy hercegkisasszonynak szüksége lehet.
Janka, Anna és Csilla hercegkisasszonyok eleinte nagyon szomorúak és szerencsétlenek voltak. A szép ruhák dörzsölték és égették a bőrüket (hiszen korábban nem kellett ilyesmit viselniük), a szobákat, de még a termeket is szűknek és sötétnek érezték a végtelen égbolt után, ami korábban a fejük fölé borult, nagyon nehezükre esett, hogy ne kapkodjanak a bogarak felé, amelyek eléjük kerültek (jól nevelt hercegkisasszony tudniillik nem ehet olyasmiket, mint egy béka), ehelyett be kellett érniük szamócás fürjpástétommal, mézes, borsos nyúlgerinccel, tejszínes szarvasbecsinálttal és effélékkel. De a legnehezebb a tanulás volt, meg a bálok, meg a fogadások, amikor Anzelm király és Frida királyné trónusa mellett kellett álldogálniuk az udvaroncok és udvarhölgyek között, és mosolyogva bólintani és bókolni, ha valamely előkelő külföldi követet bemutattak az udvarnak. A három hercegkisasszony nagyon vágyódott korábbi életük nyugalma, békéje és szabadsága után.
De immáron emberek voltak, s az ember hosszútűrő és hajlítható. Megszokták, hogy hercegkisasszonyok, utóbb már tetszeni kezdtek a ruhák, íze lett az ételeknek, a mocsár távoli, szép emlékké halványult, mint az elveszett gyermekkor a tűz mellett üldögélő apókáknak és anyókáknak. És nőttek, növögettek, már tizenhat esztendős múlt a legfiatalabb, tizennyolc a középső, és húszéves, gyönyörű hajadonná serdült a legidősebbik. Messze földön híre ment Anzelm király leányai szépségének, az udvarban nyüzsögtek a királyfiak, a nemes urak, a hős lovagok, és mind azon fáradoztak, hogy a három leány közül valamelyiknek magukra vonják a figyelmét. A három hercegkisasszonynak meg persze nagyon tetszett a dolog, egymás között kuncogva beszélgettek a daliásabb kérőkről, és Anzelm király nagyon boldog volt, mert látta, hogy a három békából lett hercegkisasszony is boldog végre valahára.
Minden szépen és jól alakult, és a három hercegkisasszony születésnapi báljára készült. (Egyszerre rendezték, azon a napon, amikor Anzelm király rájuk bukkant a mocsárban.) Janka, Anna és Csilla hercegkisasszonyt egész délután szépítgették, öltöztették és illatosították a cselédek, és estefelé, a bál előtt egy időre kiszöktek a palotából, hogy a közeli kis erdő mellett sétáljanak egyet. Csillagos, teliholdas este volt, langyos szellő lengedezett, és a távoli mocsár felől a békák brekegését és kuruttyolását hozta magával. A három hercegkisasszonynak hirtelen megsajdult a szíve, és a mocsárvidék felé tekintettek.
„Milyen szép este van, fenséges hercegkisasszonyok!” – szólalt meg mellettük valaki, csúf, érdes hangon. Összerezzentek, és a beszélő felé fordultak. Alacsony, görbelábú idegen állott mellettük, a szeme villogott, mint a parázs. „Milyen szép az este!” – fűzte a szót az idegen. „A hold fénye visszatükröződik a vízen, a nádasban lágy szél fúj, a vízitök levelei úgy ringatóznak, mint maguk a hullámok, most nyílik a tavirózsa… Csupa szépség ilyenkor még a láp is. Nem hiszitek? Nézzétek meg magatok!” „Nem lehet!” – rebbent meg a három hercegkisasszony. „Mindjárt kezdődik a bál. Nem mehetünk el sehová.” „Hiszen nincs az olyan messze!” – válaszolta az idegen. „Csak néhány békaugrás, ha értitek, mire gondolok. Ismerek egy rövid utat. Odavezetlek, ha akarjátok.” A lányok egy kissé elcsöndesedtek. Végül elfogadták az idegen ajánlatát, és követni kezdték. Az hihetetlen gyorsasággal haladt, fütyült a szél a fülük mellett, és a hercegkisasszonyok csodálkozva észlelték, hogy könnyedén tartják vele a lépést.
Már szinte előttük volt a láp, a kuruttyolás, brekegés fölerősödött, megérezték a víz és az iszap szagát, remegő szívvel várták, hogy megpillantsák a nádast, amikor süllyedni kezdtek. „Mi történik velünk?” – kiáltották. Az idegen erre károgó hangon fölkacagott, és eltűnt. A lányok pedig minél jobban kapálóztak, annál gyorsabban süllyedtek, végül egy nagy barlangszerű teremben találták magukat. Sötét, félelmetes hely volt, a közepén hatalmas vaskályha állott, amelyben zúgott és bömbölt a tűz. Folyosók és további termek ágaztak el innen, halmokban álltak a drágaságok, egymást érték az értékes, ritka bútorok. Janka, Anna és Csilla csodálkozva és ijedten bámultak, ekkor megjelent mellettük az előbbi idegen. Alaposan megváltozott, csak parázsló tekintetéről lehetett ráismerni. Alacsony volt, görbe lábú, de egyik lába hártyás lúdtalpban, másik durva lópatában végződött. Jókora púp volt a hátán, farából sziszegő kígyók tekergőztek elő, idomtalan fején nagy, ívelt kecskeszarvak éktelenkedtek, amelyek hátul szinte a földig hajlottak. A három lány borzadva látta, hogy ez maga az ördög. „Mit művelsz velünk?!” – kiáltott rá Anna, mert ő volt a legbátrabb. „Hercegkisasszonyok vagyunk! Azonnal engedj vissza bennünket atyánk, a király udvarába!” „Dehogyis vagytok ti hercegkisasszonyok!” – kacarászott az ördög. „Még emberi lények sem vagytok! Vagy tán azt hiszitek, hogy az emberi forma, meg a cifra ruha már emberré is tesz benneteket? Az embereknek lelke van, nektek pedig olyan nincsen, picikéim! Ti még most is csak három béka vagytok a mocsárból, csak hozzászoktatok a jómódhoz! De mostantól vége a dőzsölésnek, meg a kényelemnek! A cselédeim lesztek, éppen ilyenekre van szükségem, mint ti. Engedelmeskedni fogtok, mert megbánjátok!”
És szomorú idők jöttek. A lányok látástól vakulásig dolgoztak az ördög házában; takarították a termeket, tisztították a csecsebecséket, dísztárgyakat, fényezték a bútorokat, táplálták a tüzet a kemencében. Az ördög minden reggel elkotródott a házból, este jött haza, a hóna alatt egy üvegfélét cipelve, amit gondosan bebugyolált, hogy a lányok ne lássák, mi van benne. Az üveggel egy kopott deszkaajtón osont be, majd nagy vaspántokkal zárta le az ajtót, és egy óriási rézlakattal rögzítette a pántokat. A béka-hercegkisasszonyból lett szolgálókat egyre jobban érdekelte, mi lehet a szobában, de az ördög nagyon vigyázott a lakat kulcsára, mindig a nyakában hordta egy láncon.
A legkisebbik leány, Csilla volt a legkíváncsibb, ő mindig mindenhová bedugta az orrát, mindent megnézett, kipróbált, amit csak talált a házban. Néha csaknem rajtaveszített: egyszer felnyitott egy szelencét, amelyből kígyók és skorpiók rajzottak elő, alig tudták őket nagy nehezen agyonverni és eltakarítani, mire az ördög hazatért, másszor a kezébe vett egy gyönyörű ékszert, ami izzó parázzsá vált, és csúnyán megégette. Történt pedig, hogy egy távoli, félreeső kamrában rálelt egy tégelyre, amelynek a fedelén egy gyémántból való szem ragyogott. Csilla majd meghalt a kíváncsiságtól, mi lehet a tégelyben, de okulva korábbi rossz tapasztalatain, sokáig nem merte felnyitni. Egy napon végül nem bírta tovább, és belenézett a dobozkába. Hűvös, fehér kenőcsöt talált benne, és amikor az ujját beledugta, annyira kellemes érzés volt, hogy bekente az egyik kezét. A kenőcs hűvössége szétáradt az egész testében, és ez olyan jólesett neki, hogy újra bele akart nyúlni a tégelybe kenőcsért, de ekkor ijedten észlelte, hogy nincs meg az egyik keze. Nagyon elkeseredett a legkisebb lányka, sírva fakadt keserűségében, de észrevette, hogy elveszettnek hitt kezével törölgeti a könnyeit; rájött, hogy a kéz megvan, csak láthatatlanná vált. Boldogan vitte a tégelyt nővéreihez, mostmár megvolt az eszközük arra, hogy bejussanak a titkos terembe.
Amikor az ördög hazaért, a három lány úgy tett, mintha mi sem történt volna. Buzgalmat színlelve ide-oda szaladgáltak, hogy gazdájuk azt higgye, dolgoznak. Kint aztán megkenték egész testüket a kenőccsel, és láthatatlanná váltak. Az ördög mögé lopóztak, s mikor az kinyitotta a lakatot, utána mentek a rejtett helyiségbe. Még nagyobb terembe jutottak, mint ahol az ördög vaskemencéje állt. Hatalmas polcok magasodtak mindenfelé, rajtuk beviaszolt üvegedények véghetetlen sokaságával. Mindegyik edény belsejéből gyenge fény világolt. Az ördög elővette a legújabb üvegtartályt, kigöngyölte a rongyból, ami rejtette, és föltette az egyik polcra, majd kiment. A lányok hallották, amint bezárja az ajtót. „Most mi lesz velünk?” – kérdezte ijedten Janka és Anna. „Nem tudom.” – válaszolt Csilla. „De bárhogyan is, én megnézem, mi van ezekben az edényekben.” Kezébe vette az egyik tartályt, majd letörte róla a viaszdugót. Az üvegből fénylő lángocska szökkent elő. „Köszönöm, hogy megszabadítottál!” – kiáltotta. „Megyek haza az én atyámhoz!” „Ki vagy te?” – kérdezte Csilla. „És ki a te atyád?” „Lélek vagyok!” – felelte a láng. „Életemben nagyon szerettem a finom ételeket, no meg a jóféle itókákat, és nem vigyáztam eléggé a magamra. Ezért az ördög elragadott, és ebbe az üvegbe zárt. Az én atyám pedig az égi országban vár rám. Köszönöm, hogy megszabadítottál!” Azzal elrepült. „Úgy látszik, itt minden üvegben lelkek vannak.” – mondta Anna, a középső lány. „Szabadítsuk ki mindet! Ha már nekünk nincs lelkünk, és örökre rabok maradunk, legalább ezek a szegény lelkek ne szenvedjenek!” – mondta Janka, a legnagyobb hercegkisasszony.
Így is tettek. Hogy gyorsabban haladjanak, egyszerűen fölborogatták a polcokat, ezerszámra zuhogtak és törtek az üvegek, rajzottak elő a boldog lelkek, nem sok idő múlva egyetlen üveg sem volt ép, és lelkecskék sokasága kavargott a teremben szabadon. „Köszönjük, hogy megszabadítottatok minket!” – kiabálták. „Megyünk haza a mi atyánkhoz.” „Menjetek csak!” – felelték nekik a lányok. „De kérjétek meg, hogy adjon nekünk lelket, hátha egyszer mi is megszabadulunk az ördögtől.” „Nem addig van az!” – zsivajogtak a lelkecskék. „Nem hagyunk itt benneteket! Fölviszünk a földre!” Azzal körbefogták a lányokat, és repülni kezdtek velük.
Ekkor szörnyű üvöltés hallatszott. Az ördög észrevette, hogy becsapták, és a lányok után eredt. Sötét volt az arca, mint az éjszaka, hatalmas bőrszárnyakat terjesztett ki, amelyekkel úgy csapkodott, mint a forgószél. A lányok nagyon megijedtek. „Ne féljetek!” – nevettek a lelkecskék. „Mindjárt elérjük a birodalma határát. Akkor már nem árthat nekünk.”
Közben emelkedtek és emelkedtek, elsüllyedtek alattuk a szobák és a termek, a sok drágaság rozsdás törmelékké hullott, a bútorok elkorhadtak, a finomságokból sár lett. Fény ölelte körül őket, egyszerre kint voltak a levegőn, alattuk suhant a lápvidék, mögöttük az ördög repült, hatalmas szárnyai szelétől hajlongott, nyögött a nádas, tajtékosra korbácsolódott a víz, kavargott a sár… egyre közelebb és közelebb jutott, karmos mancsait a lányok felé nyújtogatta, már-már megragadta a lányokat, amikor elérték az ország határát, s az ördög ijesztőt sikoltott, és kővé vált. A lelkek ekkor megálltak, és gyengéden a földre tették a lányokat. „Mostmár biztonságban vagytok.” – mondották. „Mi hasznunk belőle” – felelték a lányok – „ha nincs lelkünk. Nem vagyunk sem emberek, sem békák többé.” „Aki mással is törődik, nem csupán magával, annak van lelke.” – válaszoltak a lelkecskék. „De vigyáznotok kell, mert a lelket el is lehet veszíteni! Ám ha vigyáztok a lelketekre, egyszer majd találkozunk a mi atyánk előtt.”
Ezzel egy nagy kört írtak le a lányok feje fölött, mint valami galambraj, és fölrepültek a fényes napkorong felé. A lányok pedig elindultak Anzelm király palotájába. Nem tudták, mennyi időt töltöttek az ördögnél, ott nem múltak az évek, Csilla még mindig tizenhat éves volt, Anna tizennyolc, és Janka húszesztendős. De bizony Anzelm király időközben nagyon megöregedett. Alig hitt a szemének, amikor a lányokat megpillantotta, úgy zokogott örömében, mint a gyermek. A lányok most először érezték, hogy hazajöttek, érezték, hogy mennyire szeretik a jó öreg Anzelm királyt, hogy mennyire hálásak neki, mert emberi élettel ajándékozta meg őket annak idején. És tudták, hogy ez azért van, mert már nekik is van lelkük, és annyira örültek ennek, hogy ezentúl mindig nagyon vigyáztak, nehogy elveszítsék.
De azért lehet, hogy néhanapján később is megkívántak egy-egy szaftos kövér dongót, vagy cserebogarat.

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s