Sopotnik Zoltán meséje

Részlet Sopotnik Zoltán készülő mesekönyvéből, melynek címe: FAHÉJAS KERT. Illusztrátora: EGRI Mónika.
A könyv, a Kolibri kiadó gondozásában, a Könyvhétre fog megjelenni.

A Hecc macskák

Nocsak, nézzétek csak, mit látok?
Egy macskafület.
Még egy macskafület.
Fú, ott is egy!
Meg ott is!
Hûha, különbözõ színû fülek.
Nézzük csak meg jobban, azt hiszem, ezek a Hecc macskák!
Ezek a szemtelen cirmosok a Fahéjas kert tréfamesterei, nyávogni nem nyávognak, inkább vékony hangon ordibálják, hogy:
– Hecc, cöcöcöcö!
Valaki ráncigálja a zakóm szélét. Sára az.
– Tessék, kislányom, mit szeretnél? Nem értem, mondanád hangosabban? Hû, elszaladt, de hová szaladhatott?
– Hórukk!
Sára szinte berobbant a kastélyba, ahol Nagyapa és Lassú Báró a virágoskertet fésülték át nagy mohón.
– Virágfésû, most találtam fel, hát nem nagyszerû? – fordult a Báró átszellemülve a Nagyapához éppen. Szinte világított az örömtõl.
– Nagyapa, Báró!- lihegett Sára. – Baj van, baj van, gyorsan tenni kell valamit- lohogott -, a macskák, a macskák, már megint…
– Tessék, mi a csotrogány csótány történt már megint? – kérdezte kissé morcosan Nagyapa, mert közben a Karmos Levendula a szakálla végébe kapaszkodott.
– A Hecc macskák, ööö… ellopták Gigerli mágus házi készítésû puffancsboróka – pálinkáját, és most randalíroznak, kukákat borogatnak, még egy tolókocsis nénit is kiröhögtek a mihasznák! Az egész város tele van velük!- süvöltötte Sári felháborodva. – Balázs apukája szerint ki kellene hívni a katasztrófavédelmet!
– És lehányták Csendes doktor cipõje orrát! – dugta ki a fejét az egyik Alvó Szömörce mögül Lujza, a szakácsnõ.
– És felmásztak a Lassú Zakó szoborra is – mondta a komornyik, akinek mindig elfelejtik a nevét, talán Dezsõ, de ki tudja.
– És majdnem felborították a villamost a fõúton! – szaladt ki az orosz inas, akit mindig más néven szólítanak valamiért, most éppen Vladimirnak.
– Részeg Heccek, az kész katasztrófa, möszijõk, mádmázel – szólt a Báró.
– Ráadásul a pálinkától valószínûleg hullik a szõrük – dörmögte Nagyapa-, pár óra múlva színes szõrtakaró borítja majd a kertet.
– Igyekezzünk, möszijõ!- sípolt Lassú Báró. – Útközben kigondoljuk, hogyan tudjuk leszerelni õkelmüket.
– Hová, hová, urak? – bújt elõ valahonnan egy ismerõsen bársonyos hang.
– Á, Amália, meg tetszett már gyógyulni? – fékezett le a két öreg.
– Már rég elmúlt a nátha, el is felejtettem – válaszolta a színsárkány.
– Sietnünk kell, a Hecc macskák sajnálatos módon berúgtak, és mosta városban tört rájuk a huncutság – szólt kapkodva Nagyapa.
– Valahogy össze kéne terelni õket – cincogta Sára a távolból, kissé lemaradva.
– Hát, a színcsapda lehet, hogy segítene – mélázott el Amália.
A két öreg megpördült a tengelye körül, egyszer, meg még egyszer, aztán a nagy lendülettõl harmadszorra is.
– Miiiiiiiiazzzzzzzzzz? – harapták a levegõbe a kérdést.
– Nem tudok sokat a Hecc macskákról, de azt igen, hogy állandóan változik a szõrük színe- mondta Amália -, és talán éppen ezért nem szeretik a fehéret.
– Ha jól emlékszem, bele is ragadhatnak – töprengett tovább a színsárkány. – Szóval, fehérre fújom a várost, olyan lesz, mintha esne a hó, olyan lesz, akár a betûk nélküli papírlap. Cirmosainkon nem fog a fehér, de a talpuknak olyan, mint a csiriz – vázolta a haditervet.
A városra hihetetlen felfordulás könyökölt, olyan volt, akár egy félrecsúszott festmény Lassú Báró szobája falán.
A Hecc macskák elleptek mindent. Meghúzgálták a buszmegállóban álló bácsik, nénik haját. (Auuu! Hess, te ronda dög!). Megették Luigi fodrász díjnyertes parókáit az üzlet kirakatából. (Tönkretettek ezek a mihasznák!
Rendõrség, mindenki hívja a rendõrséget!). Belenyávogtak a nagy testû kutyák fülébe, és röhögtek, röhögtek, csak úgy zengett a hecc-hecc, cöcö, hu-hu-hi-hi-hu mindenhonnan. Felcsimpaszkodtak a Rugalmas Templom kupolájára, és elkezdték húzni a föld felé, amitõl úgy meghajlott az épület gerince, mint a fûzfaíj.
Szömörce tiszteletes kétségbeesetten ordított. (Az isten szerelmére, leesik az óra! Hallgassatok a jó szóra!)
Az expedíció, amikor ezt meglátta, teljesen megdermedt. Elõször Amália, a színsárkány tért magához.
– Most elkaplak benneteket, megálljatok csak! – csattogta tettre készen. Táskájából elõkapta a tubákosszelencéjét, beleszippantott kettõt, majd hármat, plusz négyet. A színei csodásan fölerõsödtek, olyan lett, mintha szivárványokat pakoltak volna rá, legalább tízet. Majd elkezdte kifújni, kiviharoztatni orrlyukaiból a fehéret. A fehér hatalmas tigrissé állt össze, a színsárkányra kacsintott, és hopp, a városra ugrott.
– Híjj! – rikkantotta a Lassú Báró, és zavartan megtömte ezüstpipáját.
Akár karácsonykor, olyan lett minden. Még az ünnepi lámpák is kigyulladtak. Hórihorgas, a pék, azt hitte, ajándékot
kapott az égbõl: több tonna lisztet! Már látta is a rengeteg kakaós csigát, lekváros táskát, túrós lepényt, cipót masírozni a fõutcán.
– Így ni – szólt Amália.
A Hecc macskák szinte világítottak, akár a karácsonyfaizzók.
– Legalább kétszáz cicus – mondta elképedve Sára.
– Kétezerhárom pontosan – szólt Nagyapa hûvösen.
Amália kecsesen a levegõbe emelkedett, begyûjtötte mind a kétezerhármat, és virágos táskájába pakolta õket. Azután a tigris beleugrott a szelencébe, és a város újból a régi lett.
– Heccc, höcc, ssszzzzzz, cöcöcöcöcö! – rugdosott a táska.
– Vigyük õket Csendes doktorhoz – szólt Nagyapa határozottan -, õ majd ráncba szedi a bajuszukat, meglátjátok!

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s