Kertész Edina meséi

A rejtélyes kulcs
Pötyi és Pepita nyomoz 1.
(részlet)

2. fejezet
amelyben egy körhinta lova hirtelen elrepül
Guriga bácsi megvizsgálta a kulcsot, aztán benyúlt a pénztárgép alatti fiókba, és egy hasonlót húzott elő. Az övé a sok használattól fényesebb volt, mint a lányoké, és felirat sem volt a szárán.
– Itt az én szekrénykém kulcsa, kislányok. Ez a másik nem az enyém – adta vissza Pötyinek a talált kulcsot, majd a sajátjával kinyitotta a kredencet. Pötyi és Pepita tágra nyílt szemmel bámulták a polcokon sorakozó hasas üvegeket, amelyek színpompás pillecukorral és fényes papírba csomagolt töltött cukorkával voltak tele. Guriga bácsi kinyitotta az egyik üveget, és kivett belőle négy lila-rózsaszín csíkos, nagy pillecukrot.
– Egy kis kóstoló – mondta, és átnyújtott kettőt-kettőt a kislányoknak.
Míg a cukrot majszolták, Guriga bácsi elmélázva sóhajtott fel.
– Tudjátok ti még egyáltalán, mi az a medvecukor? Kisfiú koromban édesapám készített olyat, hogy árulhassa a vurstliban… És azt tudjátok, mi az a vurstli?
Pötyi vállat vont, Pepita megrázta a fejét.
– Kisfiú koromban a vidámparkot hívták így – mondta Guriga bácsi. – Bizony, csuda dolgok történtek ott! Amikor a városba érkezett, egy póni vontatta kis kocsi járta körbe az utcákat. Egy kisfiú ült a bakon, a vállán pici majommal, és a következőt harsogta a tölcsérébe: „Hölgyeim és uraim! Kedves gyerekek! A világhírű Fábián Vándorvurstli érkezett meg a városukba! Tekintsék meg mutatványosainkat, próbálják ki szórakoztató körhintáinkat és céllövöldénket!” A kismajom piros csákót viselt. Időnként levette, és integetett vele a járókelőknek. Az emberek összesereglettek, és nevetgélve nézték. A téren, ahol a mutatványosok felállították bódéikat, már zsibongott a tömeg. Én a céllövöldét kedveltem leginkább. Ügyesen lőttem: a hosszú puskával háromból kétszer eltaláltam a süvegcukrot tartó pálcikát.
Guriga bácsi mosolyogva mesélt. A lányok letelepedtek egy-egy székre, és önfeledten hallgatták.
– Mi, fiúk, naphosszat a csúszkapályán csúszkáltunk. Kishúgom, Stefi sorscédulát húzatott magának egy sárga-kék tollú papagájjal. A papagáj bedugta a csőrét egy fadobozba, és kihúzott egy cetlit, rajta rövid üzenettel: „Vágyad könnyen valóra válik, ha kimondod, hogy nyeregkárpit!” Ezen jót nevettünk. Süvegcukrot nyalogatva, céltalanul lézengtünk a bódék között. Egyszer csak megpillantottunk egy körhintát. Lovak álltak rajta peckesen felemelt patával. Mondanom sem kell, kisfiú koromban rajongtam a lovakért. Az volt az álmom, hogy ha megnövök, egy cirkuszban leszek lovas akrobata. Szívesen felültem volna a körhintára, de nem működött. Az egyik ló nyakában tábla lógott, rajta girbegurba kézírással felirat: „Müszaki ogból kifojólag zárva”.
De azért kipróbálhatjuk. Abból nem lehet baj – gondoltam, és már fent is ültem az egyik fekete sörényű ló díszes nyergében. Gyere már! – sürgettem a kishúgomat.
Stefike körülnézett, és amikor látta, hogy senki sincs a közelben, felkapaszkodott egy aranysörényű ló hátára. Lábát beakasztotta a kengyelbe, majd felkiáltott:
„Nyeregkárpit!”
Valami megreccsent, majd, uramatyám, halk keringő csendült fel a körhinta kupolájából, és megmozdultak alattunk a lovak! Lassan forogni kezdtek, mi pedig szorosan átöleltük a nyakukat. Szörnyen megijedtünk. Hát még akkor, amikor éreztük, hogy a lovak egyre gyorsabban forognak! És az egyik mintha még fel is nyerített volna! Stefi lova dobbantott egyet a hátsó lábával, és a levegőbe emelkedett. Szűz Mária, ne hagyj el! – fohászkodtam magamban, és jó erősen megkapaszkodtam. A lovam a Stefié után ugrott, fel a levegőbe, a bódék fölé! Odalent mit sem sejtve lődözött, hajóhintázott és zsibongott tovább a sokaság. Szédültünk, ahogy lenéztünk. Aztán, mintha mi sem volna természetesebb, a lovak feljebb ugrattak, és szelíd ügetésbe kezdtek. Hűs szellő simogatta az arcunkat. Stefi kacagott örömében. Mivel egy kicsit tudtam lovagolni, egy idő után bátorságot kaptam, és a sarkammal megnoszogattam a lovamat. Erre az a Stefié elé ugratott, és friss ügetésbe kezdett odafönt a levegőben. A város felett ügettünk.
– Nézd, ott a házunk! – mondta Stefi lefelé mutatva. Lepillantottam, és tényleg ott volt a házunk: felismertem a házmesterről, aki éppen a kapu előtt sepergetett. A lovam ebben a pillanatban felnyerített. A házmester felkapta a fejét, és a vakító napfényben hunyorogva fürkészte az eget.
Ismét megnoszogattam paripámat, mire az vágtába kezdett. Stefi lova utánairamodott. A folyó ezüst szalagja fölé értünk. Pára szitált az arcunkba. Egy kirándulóhajó felett vágtattunk. Látnotok kellett volna a vasárnapi kirándulók döbbent arcát, kislányok! – Guriga bácsi harsogva nevetett. – Nagy kanyarban visszafordítottam a lovamat, és elvágtattunk a város közepén emelkedő zöld domb felett. Odalent egy kisfiú sárkányt röptetett, de a sárkány sehogy sem akart a magasba emelkedni. Leereszkedtem mellé a lovammal, megragadtam a sárkányt, aztán uzsgyi, megint fölfelé.
A sárkány olyan szépen repült, hogy öröm volt nézni. A kisfiú kacagott örömében. No, de ideje volt már visszatérni, hiszen édesanya várt bennünket ebédre. Messziről ragyogott a körhinta aranydíszítése. Meghúztam a lovam kantárját, és ereszkedni kezdtünk. A lovak patája már a körhinta tetejét súrolta, amikor egy vékonydongájú, fekete szakállú embert pillantottam meg, aki felénk közeledett. A torkomban dobogott a szívem. Hogyan jutunk így vissza? – törtem a fejem. Késő bármit is tenni. Nem tudom, mi történt ezután, csak egy reccsenést hallottam, és nagyot zökkentünk a nyeregben. Az égimeszelő észrevett bennünket.
– Hát ti meg mit műveltek? – mennydörögte.
Lepattantunk a lóról, és rohantunk, mintha az életünkért futnánk. A mai napig nem tudom, észrevett-e valamit az égimeszelő.
– És a varázsige azután is hatott? – kérdezte Pötyi.
– Bizony ám! De ez már egy másik történet – mondta Guriga bácsi. – Stefike sokat mesélhetne róla.
A toronyóra méltóságteljesen ötöt bongott. Pepita ijedten rezzent össze.
– Mennem kell! – kiáltotta. – A papa már biztosan felébredt! – Azzal nekiiramodott a szomszéd kapualj felé.
– Holnap folytatjuk a keresést, jó? – szólt utána Pötyi, de kérdésére már csak Pepita szandáljának csattogása felelt. – Repülő lovak, no persze – csóválta a fejét, és szökdécselve hazaindult.

A mesekönyv idén jelent meg a Naphegy Kiadó gondozásában Horváth Mónika illusztrációival.

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s