Molnár Krisztina Rita meséi és versei

HŐSLEVES

Anya, ez a leves úgy csíp! Mérget is főztél bele?
Jaj, kisfiam! Mit is gondolsz? Csupa jóval van tele.
Bizony ez a remek leves nem akármiből rotyog…
Aki ebből evett egyszer.., soha többé nem motyog!
Nem dadog, és nem hiszi azt, szörny lapul az ágy alatt,
de csak ha a tányérjában egy csepp nem sok sem maradt.
Ha egy tányérral megeszel, azt se fogod bánni már,
ha a padtársad piszkafa, s minden szünetben zrikál,
az osztályban ki a menő, s a tornasorban hol áll
az a vagány Kovács Benő, ki bárkivel szembeszáll.
Na, de Anya én azt hittem, húsleves lesz az ebéd!
Nem kisfiam, ma mást főztem, egész mást rakok eléd!
Tettem bele egy kis répát, pár szem borsót is neked,
petrezselymet egy csokrétát, hogy jobb étvággyal egyed.
Jó, hát lássuk. Hű, de csípős. Bánja kánya, megeszem.
Ha csak ezen múlik egy hős! Lábadjon könnybe szemem,
az egészet, nekilátok, egy csepp nem sok, lenyelem.
Színe arany, nem is bádog, de miből főtt…? Rejtelem.
Hősleveskockából készült, ezért van, hogy jó erős,
mint a fiú, kit tündér szült, egy olyan igazi hős.
Te is majd hős leszel tőle, valahogy úgy képzelem,
nem fáradsz el egykettőre, bírod, mint a napelem.
Mi a csuda? És miből van az a hősleveskocka?
Nyiszált-préselt hősökből van apró kockára nyomva?
A hősleveskocka hogy lesz? Ez csak maradjon titok.
Nem hőscsontból főtt a leves, ennyit elárulhatok.
Nem levágott sárkányfejből, fülcimpa, sárkánytaréj
sincsen benne, s nincsen, teknős, légypiszok vagy krumplihéj.
Előfordul néha-néha, hogy marad egy-két talány…
Nézd csak, itt egy szép szalvéta. Mint a hősök asztalán.

Maléna kertje
(részlet)
10. Egy zűrös este, amelyben feltűnik a napközi réme is, de Vivaldi mester elűzi

A nem egészen összehúzott függöny két szárnya között titokzatosan kéklett az égbolt keskeny csíkja. Máli feküdt azágyban, de nem jött álom a szemére. Kibámult az ablakon. Az ég olyan sötét volt, mint Maléna selyemruhája. Csillagok szikráztak itt-ott elszórva, és behallatszott Szibill hangolása is.
Máli azonban nem a csillagokat nézte. Az égdarabkára vetítve úgy peregtek le előtte újra az este eseményei, mintha csak filmet nézne. Látta magát, ahogy anya kulcscsörgésére fölpattan a szőnyegről, és kiszalad az előszobába. Hallotta saját hangját, ahogy izgatottan köszön neki. Izgalma azonban nem annak szólt, hogy anya végre megjött, nincs már egyedül, és elmesélheti neki, hogy mi történt aznap az iskolában. Alig győzte kivárni, hogy levegye a cipőjét, kezet mosson, és leüljön egyet szusszanni a konyhában, mielőtt elkészítené a sajtos virslit. Anya, ahogy minden alkalommal, amikor fáradtan hazaért, lehuppant a sámlira és nagyot sóhajtott:
– Pihenek egy cseppet, mielőtt nekilátok. Gyere, Máli, adj egy puszit! Milyen napod volt? Nekem nagyon hosszú.
Máli hirtelen nem is tudta, hol kezdje. Máskor elmesélte, miről tanultak aznap környezetórán, vagy hogy csak négyest kapott tornaórán hátrabukfencezésből, de mindez most annyira lényegtelennek tűnt. Számított rá, hogy anya meglepődik majd, és próbálta úgy igazítani a hangját, hogy ne érződjön rajta, mennyire izgatott, anya komolyan vegye, és megértse, mit is szeretne. Ahogy belevágott, érezte, hogy kipirul,és azt is, hogy nem tud nyugodt maradni.
– Hát, elég izgalmas napom volt! Tudod, anya ma találkoztam Janóval, és beszéltem Bicajossal is, akit te is ismersz, ő a postás. Igazából asztalos. Csak leégett a műhelye. Janót nem ismered, a nagymamája leesett a székről és kórházban van szegény, és a bátyja neveli, és sokat van egyedül, de nem utcagyerek, csak nincs, aki vigyázzon rá.
Itt Máli nagy levegőt vett, és alig mert anya arcára nézni, aki már így is furcsán pillantott rá, pedig még csak most jött a neheze.
– Janó meg Bicajos segítenének nekem építeni egy házikót az öreg hársfára, ha apával megengednétek. Persze kellenének lécek, szögek meg ilyesmik hozzá. De nem akarok idegeneket engedni a lakásba, ne ijedj meg! Arra gondoltam, hogy meghívhatnánk őket jövő hét végére, egy névnapi ünnepségre, süthetnénk kuglófot, és akkor te meg apa megismernétek a barátaimat. És Szibillt.
Itt Máli egy pillanatra újra elakadt, érezte, hogy anyának minden képzelőerejére szüksége lesz, hogy elhiggye azt, amit most fog mondani. Anya azonban egyelőre csak felhúzta a szemöldökét, és csupán egy döbbent kérdés erejéig szólalt meg.
– Szibillt?
– Igen – mondta Máli, és anya lába elé kuporodott a kis csíkos konyhai szőnyegre. Egyik kezét anya térdére tette, úgy magyarázta tovább.
– Szibill egy tücsök. Illetve régen ember volt, de már iszonyú öreg, mint a szobraid, tudod, és hát tücsök lett belőle, és a mi kertünkben él. Sokat szoktunk beszélgetni, rettentő okos, még Kati néninél is sokkal okosabb. Azt is tudta, hogy Bicajos asztalos volt.
Máli felpillantott, remélte, hogy az, hogy valaki még a tanító néninél is sokkal okosabb, meggyőzi anyát Szibill rendkívüli képességeiről. De anya csak összeráncolt homlokkal hallgatott. Máli folytatta.
– Gyönyörűen hegedül, a Parasztkantáta a kedvencem, már el is tudom énekelni, mert megtanított rá. Mindig meghallgatja a zongoragyakorlást is, ebben elég szigorú, tavaly…
Itt Máli hirtelen elharapta a szót, nem tudta, elmondhatja-e anyának, hogy Szibill ott volt a karácsonyi zongoravizsgán is. Ám anya ekkor hirtelen felállt a sámliról, és kétségbeesett hangon megszólalt.
– Tavaly? Te jó ég, Máli! – nagyot sóhajtott, és aggódó arccal nézett lányára. – Szegénykém, mióta szövögeted magadban ezt a mesét? Istenem, azt hittem, nem lesz baj, hogy délutánonként egyedül vagy itthon! Azt hittem, elég nagy meg önálló vagy már, és a különórák úgyis elfoglalnak, de úgy látszik, tévedtem. Egy képzeletbeli tücsökkel beszélgetsz! Ki tudja, miféle alakokkal barátkozol! Ha ők léteznek egyáltalán! Hallgatnom kellett volna apára és Kati nénire! Sokkal jobb lett volna neked a napköziben maradni délutánonként! Most mit csináljak? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha azonnal felhívom apát, holnap reggel pedig, még tanítás előtt, beszélek Kati nénivel!
Anya a telefonhoz lépett, de Máli villámgyorsan elépenderült.
– Anya! Miért nem hiszel nekem? – kiáltotta. – Szibill létezik! És Janó is! Bicajost már te is láthattad, legfeljebb nem tudod a nevét! Ő hozta nagymamáék levelét is! Nem szeretnék napközis lenni! Van, aki szeret ott lenni egész délután, de én nem! Mindig időben hazaérek, és nem vesztettem el a kulcsomat sem, és az ebédemet is meg tudom melegíteni! Én egyedül szeretek leckét írni és gyakorolni! És…
Máliból kitört a sírás. Anya elképedve állt egyik kezében az elárvult hangon búgó telefonkagylóval, aztán másik karjával átölelte a zokogó kislányt, és tétován ezt mondogatta:
– A legjobb lesz a napközi. Igen, a napközi…
Ekkor azonban a nyitott konyhaajtón át a kertből érkező puha esti hangok közé halk hegedűszó úszott. Máli figyelt fel rá előbb, és azonnal abbahagyta a szipogást. A hirtelen beállt csendben anya is az ajtó felé fordult, és szoborrá dermedve bámult az apró fekete hegedűsre, aki Vivaldi hegedűversenyéből, a Négy évszakból a Tél című tételt játszotta teljes átéléssel. Máli anyával ellentétben nem ismerte ugyan a darab címét, de öreg
barátja váratlan megjelenésétől elkerekedett a szeme, és kezét szája elé kapta. Fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Szibill még soha nem jelent meg a felnőttek között. A beszélő tücsök titok volt, az ő titka. Bicajosnak persze mesélt már róla, de Máli hagyta, hogy a postás azt higgye, hogy Szibill talán csak a képzelet szüleménye. Janó volt az első, akinek először beszélt róla komolyan, akinek meg is merte mutatni. És most itt áll, hegedül, anya pedig…, jaj, szegény anya! Máli próbált a tücsök szemébe nézni, de Szibill csukott szemmel, csápjait kedvesen behajlítva anya felé fordította a fejét, akinek kezéből kihullott a kissé megsértődve, szaggatottan búgó telefonkagyló. Máli óvatosan visszatette a helyére, és mivel úgy tűnt, anyának egy kis bátorításra van szüksége, megfogta a kezét.
Aztán csak álltak, hallgatták a gyönyörű dallamot. A Tél utolsó hangjai azonban lassan elfoszlottak.
Szibill szólalt meg először.
– Jó estét kívánok! Engedje meg, asszonyom, hogy bemutatkozzam! Szibill vagyok. A tücsökzenekar karmestere. Gratulálok a lányához, Málihoz! Igen derék kislány. A zongorához pedig kifejezetten érzéke van.
Anya, mint aki álomból ocsúdik, kezét a homlokára szorítva feljajdult, és a konyhaszékre rogyott. Kis idő múlva azonban hirtelen mozdulattal előrehajolt, és a tücsök szemébe nézett. Aztán szigorú hangon a lehető legmeglepőbb kérdést tette fel:
– Honnan tudta, hogy a Tél a kedvencem?
Máli megrökönyödve nézett anyára. Nem számított arra, hogy anya ilyen hamar beszédbe elegyedik Szibill-lel. Arra
meg aztán végképp nem, hogy ha mégis beszél vele, az udvarias bemutatkozást egyáltalán nem viszonozza. Azt sem értette, miért a kedvenc évszakáról kezd beszélni épp ebben a pillanatban. De úgy tűnt, Szibillt mindez nem zavarja.
– Gyakran megérzem, ki mire vágyik. Előfordul az ilyesmi.
Talán a kor teszi – felelte barátságosan. – Örülök, hogy sikerült eltalálnom – tette hozzá.
– „A tűz körül szelíd napok peregnek, ha kinn az ég esőt borít a földre…” – motyogta válaszul anya. – Ismeri az eredeti partitúrát? – kérdezte.
glossza
A partitúra olyan kotta, amelyben a zeneszerző a különböző hangszerszólamokat egymás alá írja. Vivaldi a Négy évszak partitúrájába még egy-egy verset is beleírt az évszakokról.Vagyis nem csak zenét tudott szerezni! (Bár a rossz nyelvek szerint valójában nem biztos, hogy ő írta ezeket aszonetteket.) Anya a Tél című versből motyogott el két sort. (A teljes szöveg a Mellékletben olvasható.)
Máli végképp nem értett semmit. „Úgy látszik, anya teljesen megzavarodott. Miről beszél? Minek is vágtam az egészbe!” – gondolta reményvesztetten. Aztán eszébe jutott Maléna, és összeszedte magát. Úgy döntött, egyelőre nem is próbálja megérteni anya és Szibill rejtélyes beszélgetését, hanem készít egy kancsó limonádét, hátha attól anya is jobban lesz. Szibill mindeközben derűsen így szólt:
– Ó, igen, módomban állt belepillantani annak idején. A mester volt olyan szíves…
– A mester? – vágott közbe tőle szokatlanul éles hangon anya.
– Vivaldi mester, természetesen őrá gondoltam.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy személyesen… Hogy személyesen találkozott Antonio Vivaldival?! De hiszen ő több mint kétszázhetven éve nem él már! Ez lehetetlen! – Semmivel sem kevésbé lehetetlen – mondta Szibill mosolyogva –, mint az, hogy ön egy öreg tücsökkel beszélget a konyhájában.
Anya erre már egyáltalán nem tudott mit válaszolni, magába roskadva ült a széken. Szibill óvatosan közelebb sétált hozzá.
– Azért ez egyáltalán nem olyan nagy baj! – kicsit hallgatott, aztán komoly hangon folytatta. – Az például sokkal nagyobb baj, ha valaki nem hiszi el, hogy ez előfordulhat. Vagy ha nem tudja elképzelni, milyen jó egy forró nyári nap délutánján a hársfa ágai közé épített házikóban üldögélni, és bodzaszörpöt kortyolgatni. Szibill megköszörülte a torkát, és Málira sandított. Ezt az utóbbi mondatot valójában már neki szánta. Úgy vélte, nem lenne helyes, ha ő mondaná el azt is, amit Málinak kellene.
A kislány megértette a tücsök célzását. Meglepődve vette észre magán, hogy egészen megnyugodott. Limonádét töltött anya kedvenc kék poharába, átnyújtotta neki, aztán odahúzta elé a sámlit, rátelepedett, és halkan, mintha egy beteghez szólna, beszélni kezdett.
– Tudod, anya, annyi mindent szeretnék elmondani neked! Szeretném, ha nem lennél ideges, fáradt, és ha megértenéd. Az egész a névnapi ajándékom, a mobil miatt alakult így. Komolyan, eszembe sem jutott. Én azt szeretném, ha apával beszélgethetnék, és gitározna, mint régen. És hogy te korábban gyere haza. A szobrok kőből vannak, és nem lesz semmi bajuk másnapig, ha olyan sok évet kibírtak, de én mindig annyira várlak. Ha már megírtam a leckét, hazaértem zongoráról, és már Szibill-lel is beszélgettem és a levélkéidet is mind megnézegettem, akkor csak ülök és várlak. És akkor hiába próbálok olvasni, mert nem is fogom fel, csak arra gondolok, hogy mikor jössz már. És apa… Ő még később jön, és már nem is vacsorázunk mindig együtt, mert sosem ér rá. Bicajos, a postás, akiről már beszéltem, a barátom, tudod, néha szoktam neki segíteni bedobálni az újságokat. Ő tényleg szívesen segítene a házikóépítésben, de azt mondta, hogy előbb beszéljem meg veletek. Annyira jó lenne! Akkor nem kellene elutazni nyáron, itthon lennénk együtt, és annyi mindent csinálhatnánk! Nagymamáék is eljöhetnének, és ha nagypapa elhozná a távcsövét, akkor az ágak közül figyelhetnénk a madarakat. Olyan közelről, mintha mi is a fészkükben ülnénk! És Janó is eljöhetne, de előbb őt is meg kéne ismernetek. Anya, ugye, megengeded, hogy eljöjjenek hozzánk jövő vasárnap délután? Addigra nagymama levele is megjön a kuglóf receptjével, és akkor süthetünk. Szibill szívesen hegedülne a vendégeknek. Ha azt is megengeded, hogy Janó megtanítson bodzaszörpöt készíteni, akkor tudna vinni a nagymamájának a kórházba – Máli elhallgatott. Anya merőn nézte, mint aki nem hisz a szemének. Olyan sokáig nem szólalt meg, hogy Málinak egészen elzsibbadt a nagylábujja a várakozásban. Végül nagyot sóhajtott, és röviden ennyit mondott. – Jól van, Máli. Megértettem. De ezt az egészet… mindent, ami itt ma este történt, még apával is meg kell beszélnünk. Ekkor Szibill, aki eddig nem akarta megzavarni a beszélgetést, udvariasan megszólalt.
– Khm, khm. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzam. Későre jár. Nem szeretnék alkalmatlankodni. Máli marasztalni próbálta.
– Jaj, ne, Szibill, maradj még egy kicsit!
Anyára nézett.
– Ugye, nem bánod, ha Szibill még nem megy el?
Majd gyorsan visszafordult a tücsökhöz.
– Mi lenne, ha még eljátszanád a Parasztkantátát? Én pedig énekelném! Jó? Szibill, aki jól ismerte az illemet, anyára pillantott.
– Ha Hanga asszonynak nincs ellene kifogása…
A Hanga asszonytól anya egészen elgyöngült, még soha senki nem szólította így. Finoman intett a fejével. Szibill apró álla alá igazította hangszerét, és a bevezető ütemek után kis bólintással jelezte, mikor lépjen be Máli az énekszólammal. Aztán Máli szépen csengő hangján megszólalt az Üüdv rád és házaad népére, te jó száántóveető, és abban a pillanatban, amikor odaért, hogy Tee mindig szíveesen fogadsz, miként aa nyáriidő, apa lépett be a konyhába.
Eddig tudta Máli az este eseményeit felidézni a lengedező függönyszárnyak közti égbolton. Ekkor ugyanis – Janó nagymamájának homokórájával a kezében – mély álomba merült.

A könyv a Naphegy Kiadó gondozásában látott napvilágot idén, Simonyi Cecília illusztrációival.

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s