Mesemustra karácsony – Zágoni Balázs: Szovátai mese

Tudjátok, miért híres Szováta? A Medve-tó miatt. Nem azért ez a neve, mert medvék úszkálnak benne, hanem azért, mert olyan az alakja, mint egy kinyúlt, alvó medvének. Ez a Medve-tó majdnem varázstó. Képzeljétek el, hogy gyógyító ereje van! Messze földről jönnek ide az emberek, hogy megfürödhessenek a vizében. Vásárhelyről, Kolozsvárról, sőt, még Budapestről is! De hogy kerül a Medve-tó ebbe a téli mesébe? Hiszen olyan hideg van kint, hogy a vadlibák sem akarnak úszkálni benne! Hát így:
– Megyünk a Medve-tóhoz! – jelentette ki Apa.
– Most? – kérdezte Dorka, és meglepődésében elfelejtette tovább húzni a nadrágot.
– És mit csinálunk ott? – kérdezte Hanna.
– Fürdünk – mondta Anya, és elkezdte összeszedni a család fürdőruháit.
Barni az ablakhoz rohant.
– Anya, Apa, mínusz tizenhat fok van kint! Biztosak vagytok ebben?
Anya bólintott, és tovább szedegette a fürdőbugyikat. A három gyerek döbbenten nézett egymásra. Apa karba tett kézzel állt, és figyelte őket.
– A Medve-tóban fogunk fürödni? – kérdezte Barni.
– A tó vizében – nyomatékosított Apa, hogy minden kételyt eloszlasson.
– Apa, lehet, hogy neked is kéne egy hő… vagyis lázmérő… – szemtelenkedett Barni.         – Meg fogunk fagyni!
– Nem fogunk – mondta Apa nyugodtan, és alig észrevehető apró mosoly ült ki a szája szélére. – Na, jöttök, vagy csak Anyával kettesben megyünk?
Barni, Dorka és Hanna tanácstalanul néztek egymásra. Ekkor Hanna állt elő szigorú arccal.
– Apa, te be akarsz csapni minket!
– Mi nem vagyunk vadludak! – bátorodott fel Dorka, és összeráncolta a homlokát.
– Sem eszkimók – toldotta meg Barni.
– Nem figyeltek eléggé – mondta Apa. Nem azt mondtam, hogy a Medve-tóban fogunk fürdeni, csak azt, hogy a vizében.
– Hát azt hogy lehet?
– Meglátjátok majd – mondta titokzatosan Apa.
De nem látták meg majd, mert azonnal akarták meglátni, és addig rágták Apa fülét, meg az Anyáét is, amíg végül Apa elmondta.
– Szállodába megyünk – magyarázta Apa már az autóban. – Annak van egy medencéje. Abban benne van a Medve-tó sós vize, és abban fogunk fürödni. Hanna egyből érteni vélte a dolgot.
– Ott tartják a sós vizet télen, hogy ne fagyjon meg? És nyáron visszateszik a tóba?
– Nem. Csak egy kicsit vesznek ki belőle.
– Ennyit? – kérdezte Hanna, és felemelte az utazópoharát.
– Nem, Hanna. Sokkal többet, annyit, hogy megtelik a medence, és az neked a nyakadig ér.
– Az nem kicsi – szögezte le Hanna.
– De a tóban is maradt még rengeteg.
– Vederrel viszik a bácsik?
– Nem, pumpálják.
Ezen a pumpáláson lehetett egy kicsit gondolkodni, addig is csend volt a kocsiban. De nem sokáig.
– És abban a szállodában fogunk lakni, amelyben a medence van?
– Nem abban, egy másikban. És fürdőköpenyben fogunk átmenni.
– Júúúj, az nagyon hideg lesz.
– Nem lesz, mert egy föld alatti folyosón megyünk át.
– Föld alatti folyosón? – ámult el Barni. – De Apa, azt nem mondtad, hogy föld alatt van a medence!
– Hát nincs is. Illetve van. Na, ez bonyolult. Úgy lesz, hogy felvesszük a fürdőruhát és a fürdőköpenyt a szállodában, aztán lemegyünk a lifttel…
– Lift is lesz?
– Van. Aztán átmegyünk a folyosón.
– Ez a föld alatti, ugye? – csillant fel Barni szeme, mint aki kezdi érteni a dolgot.
– Nem, ez a föld feletti.
A gyerekek összenéztek: ez az Apa összevissza beszél. De Apa folytatta.
– Aztán átérünk egy másik szállodába, ott megint lemegyünk négy emeletet a lifttel, a föld alá, ott átmegyünk a föld alatti folyosón, és már ott is vagyunk a medencéknél!
– Medencéknél?
– Igen, van több sós- és édesvizű is, és vannak ilyen bugyborékoló és spriccelő vicces izék.
A három gyerek reménykedve pillantott Anyára, hátha ő mond valami érthetőt. De Anya csak nevetett. Kisvártatva megérkeztek. Akkor meglátták, hogy valami mégiscsak igaz a dologból, legalább az, hogy két szálloda össze van kötve a levegőben egy üvegezett folyosóval, és emberek járnak ott, fürdőköpenyben. Meg gyerekek is, de ők inkább rohangálnak. Barniék a hegy felőli szálloda legfelső emeletén kaptak szobát. Apa azt mondta, hogy ezt még a kommunizmusban építették, Anya meg azt, hogy „jó lesz ez nekünk, né, a szőnyeget és az ágyat is kicserélték, és újrafestették a szobákat”. Barni a hideg ellenére kilépett az erkélyre. Olyan magasan voltak, hogy innen még a Medve-tó is kicsinek látszott. És a hegyeket is lehetett látni, meg lent a nagy szállodát, amelynek a mélyében azok az érdekes medencék vannak. Már ha Apa igazat mondott. Miután kicsomagoltak, egyből felvették a fürdőruhát. A liftben más szülők is voltak gyerekekkel, de Barni csak az emeleteket számolta. A Bükk szállóban laktak, és hat emeletet mentek le a földszintig. De az utcáról nézve az is emelet volt, ott kezdődött a föld feletti folyosó,
amely alatt buszok is elfértek. A föld feletti folyosó másik végén a Fenyő szálló volt, ott megint le kellett liftezni a föld alá, ott kezdődött a föld alatti folyosó, ami idővel valóban kibukkant a földből, merthogy ezek a szállodák mind hegyre épültek. Így ami egyik oldalon a föld alatt volt, a másikon már föld felett, ami pedig a hegy felől földszint volt, az a másik oldalon már emelet. Ekkor végre a Duna szállóba értek, ahol tényleg voltak medencék, de még itt is lehetett lefelé menni a lépcsőkön, és ott újabb medencék voltak. Szóval óriási volt!
– Itt jól el lehetne tévedni… – jegyezte meg Dorka, majd gyorsan hozzátetette – de nem szeretnék!
Apa a szaunáért volt oda, Anya a sós vizű medencéért, Barni, Dorka és Hanna viszont az édesvizűért. Igaz, hogy a sósban leért a lábuk, de ott nem lehetett pancsolni, csak ülni szépen a víz alatti padon, mint valami buszban. Vagy inkább mint egy tengerfenékre süllyedt hajóban. No, de az édesvizű medence izgalmas volt! Volt benne kis vízesés, buborékos ágy és víz alatti spriccelők, amiket Dorka gyorsan elnevezett láthatatlan bálnáknak.
Igen ám, de a vízeséshez vagy a buborékos ágyhoz nehéz volt hozzáférni. Ugyanis mindenki azokat szerette volna kipróbálni, és soha nem lehetett tudni, mikor melyik fog elindulni. Amikor a vízesés kezdett zuhogni, az élelmes gyerekek gyorsan odaúsztak és beálltak alá,
hogy a víz masszírozza a hátukat. De volt úgy, hogy a felnőttek voltak gyorsabbak és megelőzték őket. Mert ugyebár nekik állandóan fáj a hátuk. Olyan is volt, hogy két-három felnőtt is lökdösődött egyszerre a vízesés alatt. Ahogy valaki megunta, rögtön újabbak foglalták el a helyét. Amikor a vízesés elapadt, mindenki azt figyelte, hogy a víziágy vagy a víz alatti spriccelők indulnak meg hamarabb. Előre nem lehetett tudni. Valaki vagy valami, egy titokzatos gép irányította messziről, és soha nem lehetett kiszámítani, mi következik. De amint a víz valamiből elkezdett bugyborékolni, zubogni vagy csobogni, a gyerekek cápaként kezdtek úszni arrafelé, hogy elfoglalják a legjobb helyeket. S a felnőttek még inkább. Apa is, Anya is ügyeskedett, hogy Dorka és Hanna ki tudják próbálni
ezeket a vízicsodákat, de nem sok sikerrel. Barni élelmesebb volt, ő rövid időre bejutott a vízesés alá, viszont egy nagyobb fiú meglökte, így nem a hátára, hanem szájába-orrába ment a víz. Prüszkölve mászott ki a partra. Barni bosszankodott, Dorka elpityeredett.
– Soha nem fogjuk tudni kipróbálni!
– Várjatok, másképp csináljuk – szólalt meg Apa. Melyiket szeretnétek kipróbálni?
– A buborékos ágyat! – mondták kórusban a lányok.
A buborékos ágy kicsit a víz alatt volt, az ember odafekhetett, és ha szerencséje volt, az ágy aljából sok kicsi lyukon át buborékolt fel a levegő. Most senki nem volt a buborékos ágyaknál, mert éppen a vízesés működött, és mindenki ott tolongott. Egy bácsi és egy néni körözött csak az ágyak körül, de mikor odaúszott az egész család, belátták a vereséget és odébb álltak. Dorka és Hanna befeküdtek az egyik ágyba, Barni a másikba, és várták, hogy meginduljon a buborékolás. Anya és Apa közben körbe úszkáltak, őrizték a gyerekeket az idegen „cápáktól”. Telt az idő, de a buborékos ágy csak nem akart buborékolni. Közben leállt a vízesés és a „láthatatlan bálnák” indultak be.
– Ezután biztos mi következünk – reménykedett Barni.
De nem ők következtek. Megint a vízesés indult. Barni bosszankodva kikecmergett a víziágyból.
– Legalább akkor ússzak egy kicsit!
És megpróbált evickélni a nagy tömegben. Kisvártatva Dorka és Hanna is kikívánkozott, így a család elhagyta a két buborékos ágyat.
– Mit próbáljunk ki?
– A vízesést! – mondták a lányok, ismét kórusban.
A vízesés még mindig zubogott, de sokan tolongtak körülötte. Elkezdtek úszni arrafelé, hátha odaférnek. Ebben a pillanatban viszont felgurgulázott a buborékos ágy. Mire odanéztek, már az a bácsi és néni feküdt benne, akiket ők korábban „elűztek”.
– Nem igazságos! – csattant fel Barni, kimászott a vízből, és sírásra görbült szájjal, összefont karral megállt a zuhanyozók előtt. – Én felmegyek a szobába!
– Gyere vissza, Barni, legalább úszkáljunk együtt egy kicsit. Játsszunk valamit, jó?
Barni több unszolásra visszamászott a vízbe, és az egyik sarokban kaptak annyi helyet, hogy egy kicsit tudtak a vízben fogócskázni. De hol egy labda, hol egy nagyon pancsoló gyerek, hol egy figyelmetlen felnőtt zavarta meg őket, úgyhogy elég hamar elegük lett a lubickolásból. Lezuhanyoztak, felmentek a szobába – föld alatti folyosó, liftezés, föld
feletti folyosó, megint liftezés –, és ott jól felöltöztek. Ebéd után pedig körbejárták a Medve-tót, a medve összes lábát és mancsát, hógolyóztak egy nagyot, majd a Kicsi Gombában – amely nem igazi gomba volt, csak egy gomba alakú vendéglő a tó partján – mindenki kapott forró csokit és egy diós-mézes Marlenkát. Szóval nem telt rosszul a délután, de az ebéd előtti fürdéstől senkinek nem volt igazán jó kedve. Lefekvéskor
aztán Apa mesét mondott egy elvarázsolt kastélyról, amelyben lakott egy királyfi – Barni – és két királylány – Dorka és Hanna –, és a kastély minden éjjel hatalmas uszodává változott, ahol mindazokat az érdekességeket ki lehetett próbálni, amelyeket ebéd előtt a valóságban nem sikerült. Így aludt el Barni, Dorka és Hanna.
Aztán valamikor az éjszaka vége felé Anya simogatására ébredtek.
– Emlékeztek még Apa esti meséjére?
Barni és Dorka hallották ugyan, amit Anya mondott, de nem volt erejük a fejüket megmozdítani. Egyedül Hanna volt az, aki félálomban bólogatott, majd elkezdte dörzsölni a szemét. Végül Barni kinyögött annyit, hogy:
– Miért?
– Akarjátok a saját szemetekkel is látni? És kipróbálni?
Egyszerre három álmos szempár nyílt résre. Anya már felvette a fürdőköpenyt. Sőt, Apa is! Akkor ez nem vicc. Barni felült az ágyban. – Ígérjétek meg, hogy nincs átverés!
– Ígérjétek meg! – szólt Hanna is.
– Miért, a Medve-tó vize átverés volt? – kérdezte Apa.
– Nem… – ismerte el Barni.
– Ki akarjátok próbálni a buborékos ágyat? A vízesést? A „láthatatlan bálnákat”?
– Igen!
– Igen!
– Igen!
– Úgy, hogy csak a tietek legyen, senki másé?
– Igen! Igen! Igen!
– Akkor gyorsan öltözködjetek!
Két perc múlva az egész család fürdőköpenyben, vállán narancssárga törölközővel osont ki a szállodai szobából. Aztán liftezés, föld feletti folyosó, liftezés, föld alatti folyosó, és hopp, az ajtó. De az ajtó zárva volt. Apa előkotorta a mobilját, megnézte az órát.
– Még egy perc!
Egy perc türelmetlen várakozás után, pontban hét órakor, megjött a fürdőmester, kinyitotta az ajtót, és ámulva nézte a kis csapatot.
– Ez igen! Aki korán kel, aranyat lel! – tette hozzá.
Hát arany nem volt az „elvarázsolt” medencében, de más pancsolni vágyó felnőtt vagy gyerek sem rajtuk kívül. Az édesvizű medence vize olyan volt, mint egy tükör, és szép zene szólt valahonnan, mely bizonyára tegnap is szólt, de a nagy zsivajban nem lehetett hallani. A tetőn ablakok voltak, derengett a hajnal, és nagy pelyhekben hullott a hó. De bent jó meleg volt. Apa, Anya, Barni, Hanna és Dorka ledobták magukról a fürdőköpenyt, lezuhanyoztak, és be a vízbe! Most lehetett úszkálni keresztbe-kasul vagy körbe-körbe, nem zavarta őket senki. Csak épp… a csodaherkentyűk nem működtek. Barni bosszankodott. Hanna megkérdezte:
– Apa, még alszik a buborékos ágy? Meg a vízesés?
– Meg a „láthatatlan bálnák”? – toldotta meg Dorka.
Apa Anyára nézett, Anya meg vissza Apára, tanácstalanul. Most ők vonták meg a vállukat. Lehet, hogy túl korán jöttek? De ekkor, mint egy varázsütésre, felbuborékoltak a „láthatatlan bálnák”. Majd megindult a vízesés. S végül a buborékos ágy is kezdett
buborékolni! Azt sem tudták, melyiket próbálják ki hamarabb! Barni és Hanna az ágyhoz úsztak, Dorka az egyik „láthatatlan bálnát” kezdte meglovagolni, Anya és Apa pedig a hátukat masszíroztatták a vízesés alatt.
– S ez most csak és csak a miénk! – kiáltott Barni nagy örömmel. Aztán szép sorban, kapkodás nélkül, mindenki mindegyiket kipróbálta. Még a sós medencébe is bementek úgy, hogy senki más nem volt ott, sőt, Apa és Anya szaunázott is. Mire az első álmos fürdőzők megérkeztek, Barniék már beteltek vízzel, ággyal, vízeséssel és bálnával egyaránt. Korgott a hasuk, úgyhogy lezuhanyoztak, felmentek a szobába – föld alatti folyosó, liftezés, föld feletti folyosó, megint  liftezés –, öltözés, majd irány a reggeli!
Így lett Barninak, Dorkának, Hannának, no meg Apának és Anyának saját elvarázsolt medencéje vizes csodaherkentyűkkel reggel héttől kilencig.

(Megjelent a Barniék tele című mesekönyvben)

Reklámok

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s