Mesemustra karácsony – Majoros Nóra: Képesbolt

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.
A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve.

Igazi kis eldugott zug, a legrövidebb út a belváros felé. Olyan közel húzódnak egymáshoz a falak, hogy ha kitárom a két kezem, elérem őket. A kedvenc helyem, de most utáltam ezt is. Lucskos volt és gusztustalan. Az egyik falon évek óta zárva állt egy telefirkált vasajtó. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet mögötte. Most résnyire nyílt, fény szűrődött ki mögüle. Tábla is lógott rajta: Képesbolt. Még sosem láttam a feliratot. Az órámra néztem. Na jó, inkább bent, mint a hidegben. Olyan keskeny volt a köz, hogy alig tudtam kinyitni az ajtót. Naná, hogy pont itt nem takarították el rendesen a havat. Csak annyira tudtam kinyitni, hogy éppen beférjek.
− Jó napot – biccentettem a néninek, aki egy karosszékben ült.
Fura látvány fogadott. A falakat hullámzó, sötét függönyök borították, és gombostűvel tele voltak tűzdelve képeslapokkal, megszámlálhatatlanul sokkal, meg régi fényképekkel és lejárt kártyanaptárakkal. Képek lógtak a plafonról is, sőt, a padlón, öreg fiókokban és fadobozokban is képeslapok sorakoztak.
− Vedd le a kabátod, és ülj le, irinyókám – mutatott a néni a másik karosszékre.
− Csak körülnézek, köszönöm. Sietek a buszhoz.
− Mindjárt kész a tea, kedveském, akarom mondani, a frászt sietsz – mondta a néni.
Micsoda modortalanság!
− Az a kakukkos óra pont akkor fog fityfirittyelni, amikor el kell indulnod, és kényelmesen eléred a buszt. Felesleges rohannod, libabőrös teljességgel.
Majdnem tiltakoztam megint, de megéreztem a tea illatát. Ánizs, menta, és valami édes, mámorító, ismeretlen virág.
− Hamamida kelyhe – a néni mintha olvasott volna a gondolataimban. − Így hívják, ha jól emlékszem, de néha csal a vén trükkös – és megkocogtatta a fejét.
Az illat leültetett a karosszékre. Amíg a néni a teával szöszmötölt, a kezembe vettem egy fadobozt, és elkezdtem lapozgatni a benne sorakozó képeslapokat. Mindegyik régi volt, mindegyik meg volt írva. Általában nyaralós üzenetekkel voltak tele, amolyan szép-az-idő-szép-minden-csak-ti-hiányoztok szövegekkel, aztán szülinapi gratulációkkal, karácsonyi és újévi üdvözlettel. Születés, házasság, diplomaosztó, betegség, látogatás, köszönet.
− Ezeket már nem lehet elküldeni – mutattam a néninek a képeslapokra, miközben átvettem a teát.
− El vagy havazva meg rohangászol, ciculim, mint a hálószövő pókocska, mi? – kuncogott. – Akkor szokott az ember ilyen dolgokon fennakadni. Túlságosan rohan az agya, hogy észrevegye, mi mire való.
− Miért, ezek nem képeslapok?
− Tudom én, milyen az, ha az ember nem jut innen oda meg onnan emide, akarom mondani, de mennyire, hogy tudom – motyogta.
A tea isteni volt. Lassan kortyolgattam. Elmerültem benne. A harmadik kortynál vettem észre, hogy a néni még mindig beszél.
− …Aztán jött a kancellár, hogy a boszorkány-törvényt is elő kell készíteni, mert azt olyan papírra kell írni, hogyishívjákolva, amin nem fog a szemmel verés. Az ám. De miért most, amikor tegnap voltam a sárkánybarlangban hullott pikkelyért, kedves jó kancellárom? Miért nem mondta, hogy sárkányfülzsír is kell? Hát hoztam volna, de ha most vissza kell mennem, nem lesz kész a magától táncoló aranycipellő a királykisasszonynak, és az esti bálon már viselnie kell a kis szívemszottya drágámnak, ha már annyira kétballábas. Akkor aztán berontott a királyné, hogy ordít a kis trónörökös, kitört a bölcső lába, meg az asztalosmesteré is, és csináljak valamit, mert sajog a feje, no de erre már az enyém is megsajdult. Mondom én, hogy sok lesz ez, az ilyen vénséges öregasszonynak nem való ez a mesterség, istenuccse, nem való az már a kilencszázadik esztendőn túl, túl az Óperencián, túl az üveghegyen…
Mintha hullámoztak volna a függönyök a falon. Meglebbentek a képeslapok, mint a galambszárnyak. A néni elhúzta a függönyöket, és ömlött be a tavasz a hatalmas üvegablakokon. Kirepültek a madarak a kertbe, ahol emberek nyüzsögtek, emelvényeket állítottak, asztalokat díszítettek, fáklyákat szúrtak a földbe. Ünnepség készülődött, sült az ökör meg a kürtős kalács valahol a bokrok mögött, belibegett az édes és sós illat. Üvöltött egy csecsemő, ordított a lábát tört asztalos, hangolt egy zenekar.
− Minden meglesz, kancellár úr, minden meglesz, ha én mondom. Csak egy olyan hogyishívjákolva kis inast küldjön be nekem, hogy a postát elvigye, annyival is előrébb legyek, a többit meg elintézem valahogy.
A néni kitessékelt mindenkit a szobából. Elővett egy képeslapot. Gyermeteg, karácsonyi rajz volt, szánkózó meg karácsonyfát díszítő gyerekekkel, és apró, hóborította faházakkal a háttérben. A néni zsugorodni kezdett, és belépett a képeslapon álló házak egyikébe. A képeslap az asztalra repült, egy kupac megcímzett boríték tetejére. Aztán jött egy inas, felmarkolta a leveleket, és elvitte a postára. A képeslap utazott hintón, léghajón, tengeralattjárón, helikopteren, metrón, vonaton és lóháton, majd egy galamb vitte a csőrében, ledobta a Káptalan-dombon. Görgette a szél a Lépcső közbe, meg-megpattant a falakon, végül a havas latyak felragasztotta a vasajtóra. Lassan kinőtt belőle a néni, egy rozsdás kulccsal kinyitotta az ajtót, és annyit mondott:
− Kakukk-kakukk-kakukk-kakukk.
− Indulnod kell, aranyam-bogaram – rázta meg a vállamat.
Kidörzsöltem a látomást a szememből. Jól átmelegedett mindenem. A kakukkos óra csivitelt a falon.
− Jó ég, mennyi az idő? Jól elaludtam…
− Még rengeteg időd van. Ezt tedd el, ajándék kis kacatocska – mondta, és a kezembe nyomott egy papírzacskót.
− Viszont látásra – köszöntem, felkaptam a kabátom, és kifordultam az ajtón.
Az órámra néztem. Nem akartam elhinni. Mindössze húsz percet töltöttem a boltban. A néninek igaza volt. Még rengeteg időm volt, kényelmesen odaértem. Kibontottam a papírzacskót. Egy kis csomag teafű volt benne, meg egy képeslap. A teafű jellegzetes illata elárulta, hogy Hamamida kelyhéből készült. A kép a boltot ábrázolta belülről, látszottak rajta a hullámzó függönyök, meg a sok kis kép. Megfordítottam a lapot. Meg volt címezve, az üveghegyen túlra. Visszafordultam, hogy megköszönjem a néninek az ajándékot, de a vasajtó zárva volt.

(Megjelent az Író cimborák oldalon)

Advertisements

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s