Németh Eszter meseregénye

Vaskóvári Krónikák – Alig-Pötty
4. rész 1.fejezet

A nagy találkozás

Alig-Pöttynek határozottan és végérvényesen elege volt. Bosszúsan, nem is, kedveszegetten rugdosta a porszemeket, amik számára kavicsoknak hatottak.
A porszemek azonban ügyet sem vetettek rá.
– Nemhogy porfelhőt nem tudok támasztani, de mégcsak nem is haladok, a kutyafülét, még csigaháton is gyorsabb lennék. Elegem van – nyögte, azzal egyszerűen leült egy fűszál tövébe és dühében sírva fakadt.
Alig-Pötty nem volt nagy jellem, mert hamarosan fel is pattant és dühödten rugdosni kezdte a fűszálat, aprócska arca viaszszínre sápadt, a kiugró arccsontjaira piros dührózsák ültek, könnytől fényes zöld szeme haragtól szikrázott s villámokat szórt.
A fűcsomóból kibújt egy bogár, már-már ledorongolta volna a dühös kis mitugrászt, aki képes volt megzavarni a délutáni sziesztáját, amikor rájött, hogy az előadás lényegesen jobbnak ígérkezik, mint az alvás. Így lezuttyant a szomszéd fűcsomó tövébe, a szárnya alá nyúlt az uzsonnájáért, és komótosan falatozni kezdett.
– Né, biomozi! – rikkantott a tücsök is, azzal előkapta a hegedűjét s finoman pengetni kezdte a húrokat, gondosan ügyelt, hogy a rúgások közti időben tegye, méghozzá ritmusra.
Mire a többi bogár a helyszínre érkezett, csalogatta őket a furcsa ritmusú tücsökciripelés, no meg a különös, sose hallott szitkozódás, addigra Alig-Pötty belefáradt a tombolásba. Egyszerűen hanyatt vágta magát a földön. A föld azonban kemény volt, hetek óta nem esett, így a feje jó nagyot koppant.
– Hát ez K.O. – cippentett egy utolsót a tücsök.
– Rá kéne számolni!
– Talán feláll még!
– Hívjunk mentőt!
– Mentsük meg! – kontrázott a hőscincér.
– Ne kontrázz, még hangszered sincs, te szoknyapincér! – csapta fejbe a vonóval a tücsök.
– De igenis vettem magamnak egy gitárt.
– No hiszen, az ágyipoloskától, mi?
A cincér meg a tücsök úgy belemelegedett a vitába, hogy az egész csődület figyelmét magára vonta. Egyesek már bogárbunyót emlegettek.
Senki sem vette észre, hogy közben Alig-Pötty feleszmélt, hasra hengeredett, a két kezébe támasztva az állát kíváncsian figyelte a bogárnépet. Hamarosan azonban elterelődött figyelme a mondvacsinált és meglehetősen bejáratottnak ható vitától, az út túloldalán lévő fűcsomó közül ugyanis egy tejkaramella színű szempár meredt rá.
Alig-Pötty visszabámult. Eleinte dacosan, amolyan: “Hát te meg ki a macskafarka vagy és mit bámulsz rám, tökfej” – nézéssel, de a szempár állta a tekintetét, továbbra is nyugodtan és kíváncsian. Igaz, szelidnek nem volt épp mondható, inkább úgy vizsgálódott, mint amikor valami különleges, furcsa dologra bukkan az ember, amiről első látásra nem tudja eldönteni, hogy ezt szeretni vagy utálni fogja, esetleg mégsem olyan érdekes, mint ahogy elsőre látszott.
Alig-Pöttyre hatott a másik nyugalma, ő is egyre higgadtabban nézett vissza, de mert a töprengő elmélkedés sose volt erős oldala, némi bámulás után araszolni kezdett, csak úgy, könyéken, amolyan laposkúszásban a szempár felé.
Valahol a koponyája leghátsó zugában, ahol a gondolatok, meg az agysejtek próbálták hadrendbe állítani magukat, de legalábbis nem folyton elúszkálni a zsizsgő agyvizeken, felmerült egy pillanatra a felismerés, hogy ez egy róka, de a nagy áramlásban rögvest alá is bukott a gondolatfolyam iszapos alja felé.
A fűcsomó nem volt messze, a szempár nem mozdult, bár némi gúnyfény villant fel benne, így az önmagát egyelőre kígyónak képzelő Alig-Pötty hamar odaért.
– Hát, te ki vagy? – szegezte neki tétovázás nélkül a kérdést. – Szépnek szép a szemed.
– Talán köszönnél!
– Jó napot!
– Üdvözöllek!
– Szóval, ki vagy?
– Nem volt gyerekszobád? Mindenkit letegezel?
– Most nem ezért vagy azért, de te is tegeződsz.
– Igaz.
– Szóval? Na, jó, én Alig-Pötty vagyok.
– Cérna, nagyon örvendek.
– Képzelem!
– Képzelheted is. Te nem vagy idevalósi – állapította meg a szempárhoz tartozó kellemes hang. – Mit keresel?
– Barátokat keresek. Asszem. Te idevalósi vagy?
– Á, dehogyis! Épp csak erre tévedtem, érdekelt a zajongás.
– Nem jössz ki a bokorból?
– Kijöhetek éppen – azzal a fűcsomóból kilépett egy róka, a szokottnál is soványabb, kecsesebb kis alak. Épp mint egy cérnaszál. Csak a mandulavágású szemei voltak hatalmasak, a nem is annyira ravaszdi, inkább cuki képén.
– Nahát, te egy róka vagy! Mondd csak, meg vagy szelídítve? – kérdezte gyanakodva Alig-Pötty.
– Mit jelent az, hogy megszelídíteni?
– Tudsz olvasni?
– Róka vagyok, honnan kéne tudnom? – nézett rá szemrehányóan és kicsit szégyenkezve Cérna-Róka. – Na jó, verébfej- és tyúklábírást igen.
– Hm.. – Alig-Pötty egyszeriben csupa kíváncsiság lett. – Szereted a meséket?
– Tyúkokról szólnak?
– Van benne tyúk is.
– Akkor szeretem.
– Na, figyu – Alig-Pötty lezuttyant Cérna-Róka mellé, de azért tisztes távolságra tőle, és mesélni kezdett: “Hatéves koromban egy könyvben…”

Advertisements

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s