Kalas Zsuzsa meséi

A szeretettolvajok

Történet a novemberi esőről, Andrisról a kisfiúról, Sándorról (a pizzafutárról) és Kláriról (a konyhalányról), a repülő fekete motorosokról, de főként és elsősorban a macskákról és Giliszta Kázmérról.

1. fejezet
Az eső

Azon a napon, amikor leszállt az este, az utca titokzatosan a kék árnyalataiba burkolózott, és az addig fekete ablakokban most egymás után gyulladtak ki a narancssárgás meleg fények, Andris már lefekvéshez készülődött a nagy bérház harmadik emeletén a gyerekszobában. Elfészkelődött a puha párnákon és a biztonságot adó meleg takaró alatt. A gyerekszobában még égett egy kislámpa, aranysárga sugara rácsorogott a szőnyegre, a konyhából és a felnőttek szobájából pedig megnyugtató zörgések szivárogtak be a kis szobába: edények csörögtek a mosogatóban, ahogy egymáshoz koccantak és a víz zubogása hallatszott. Egy bácsi hangja szűrődött be halkan, amint a tévében egy repülőgép balesetről számolt be, aztán egy nénié, aki arról beszélt, hogy másnap késő őszi időjárásra számíthatunk sok esővel, hűvös széllel, és hogy senki se felejtse otthon az esernyőjét, aki nem akar megázni.
Andris elmélázva bámulta az ablakon át a sötét háztetőket. Ezekre a neszekre nem nagyon figyelt, minden estéhez hozzátartoztak, és megszokta, hogy a zajoknak ebben a zümmögésében merül észrevétlen álomba. Most éppen azon gondolkozott, hogy vajon esténként, amikor mindenki elalszik, szoktak-e repülő motorosok megjelenni az égen. Természetesen tudta, mint minden rendes ötéves kisgyerek, hogy a motorosok nem tudnak repülni, hanem lent az aszfalton gurulnak és megállnak a piros lámpánál, azonban éjszaka olyan különös dolgok is megtörténhetnek, amik nappal nem. Kivételes szerencsének tartotta, hogy a harmadik emeleten lakik, és mivel az ő házuk picit magasabb volt a szemközti háznál, ezért az ablakból nemcsak a másik ház falát és a tetején ágaskodó antennákat, hanem az égből is egy jó nagy darabot láthatott. Most is, mint minden este, ezt az égdarabot vizsgálta, hátha észrevesz valami szokatlant vagy érdekeset, ami bizonyítja a motorosok létezését. Mondjuk egy ottfelejtett bukósisakot, egy keréknyomot vagy valami ilyesmit, de csak egy bátor macska sétált ügyesen az eső áztatta cserepeken, kerülgetve az antennákat és drótokat, amelyek sokaságától a háztető úgy nézett ki mint egy szedett-vedett tűpárna. Andris a macska ügyességén és bátorságán elgondolkozva lassan álomba merült, anya pedig, mikor látta, hogy elaludt, egy meleg puszit nyomott az arcára, betakarta és lekapcsolta a kislámpát.
*
Ugyanezen az estén a Tömő utca 38. számú ház helyén tátongó üres telek egyik földbuckája alatt Gilisztáné Gizella éppen a vacsoraasztalt szedte le, Giliszta Géza újságot olvasott a fotelben és csak fél füllel hallgatta a tévéhíradóból szivárgó híreket. Giliszta Gabi, Giliszta Gellér és Giliszta Gusztáv párnacsatát vívtak gilisztagyerekekhez méltó hatalmas hangzavarral, Giliszta Kázmér, a legkisebb gilisztagyerek azonban nem vett részt a többiek játékában. Az ágyában feküdt és a puha vánkosba bújva a gyerekszoba fölső sarkára meresztette a szemét. Álmodozott. Ebben a sarokban volt egy egészen picike rés, amit Giliszta Géza még nem vett észre és nem foltozott meg, ezért egy egészen picurkát látni lehetett a 38. számú ház fölött elterülő sötét eget. Igaz, ezen a résen egy egészen picurkát az eső is beszivárgott, de Giliszta Kázmér nem szólt erről a szüleinek, mert tudta, hogy akkor apa azonnal betömné a lukat és ő soha többet nem bámulhatná az eget az ágyából. Most éppen azon morfondírozott, vajon mi a csudát csinálnak ezek az óriás kétlábú teremtmények, akik itt ezekben a hatalmas házakban laknak. És egyáltalán. Milyen érzés, ha valakinek lába van. Sokszor elképzelte, milyen lehet ezekben az óriási fekete épületekben lakni és lábakon közlekedni.
Egyszer elmerészkedett egészen a telek széléig, ahol már aszfalt van, és ott látta, hogy nemcsak kétlábú, hanem négykerekű lények is léteznek. Sőt, kétkerekűek is. Van a sarkon egy titokzatos fény, ami mindenkinek parancsol, mert ha pirosra vált, minden négykerekű és kétkerekű azonnal megáll, ha pedig zöldre, akkor minden négykerekű meg kétkerekű elindul. Tovább is ment volna a telek széléről, mert nagyon érdekelték ezek a különös lények, azonban Giliszta Gellér, a bátyja épp ekkor csípte meg. Az idősebb testvér jogán hazacibálta és otthon aztán iszonyatos szidást kapott a szüleitől. Anyukája még sírva is fakadt, úgy megijedt, hogy ilyen messzire elkóborolt. Szigorúan megtiltották neki, hogy még egyszer elmásszon a telek széléig. „Nagyon-nagyon veszélyes.” Ezzel zárták le a vitát, anélkül hogy bármit is mondtak volna ezekről az érdekes lényekről. Az eset után, büntetésképpen egy teljes hétig bucka fogságban volt, vagyis nem hagyhatta el a békés és biztonságos családi otthont, utána pedig be kellett érnie a telek közelebbi dombocskáival.
Giliszta Kázmér, ahogy felidézte ezt a veszekedést, sóhajtva merült mély álomba, mert titokban nagyon vágyott rá, hogy kipróbálja, milyen lehet lábakon vagy esetleg gurulva közlekedni.
*
– Ez az utolsó rendelés – csapta oda az átadó pultra a még gőzölgő illatos papírdobozt Klári. – Sajtos-sonkás – tette még hozzá, és fáradtan lesimította a kötényét, a haját lekötő pánt alól kikandikáló sötétbarna tincset pedig megpróbálta visszagyömöszölni a fehér pánt alá. Sándor megnézte a doboz tetejére tűzött papírfecnit, ezen szerepelt a megrendelő neve és címe. Tudta, hogy erre bőven volna alkalma mikor már a motorján ül, de húzni akarta az időt. Klári, a konyhalány nagyon tetszett neki, de nem tudta, hogyan kezdjen el beszélgetni a mindig rosszkedvű és sápadt fiatal lánnyal.
– Hosszú nap volt – mormolta végül és félszegen elmosolyodott.
– Aha – szipogott Klári, és már fordult is vissza a konyhába, hogy végre megszabaduljon a pizza illattól átitatott kötényétől, fölvegye a kabátját és hazainduljon. Fogalma sem volt, mihez kezdjen ebben a nagyvárosban egyedül. Nem erre számított, mikor nagy reményekkel, de haragos szívvel elhagyta a szülői házat és a városba érkezett. Most napi tizenkét órát dolgozik ebben a vacak pizzériában, éjszaka ér haza, alszik, reggel pedig épphogy beér a munkahelyére. Tényleg nagyon fáradt volt. Lehámozta magáról a kötényt, begyűrte a retiküljébe – majd otthon kimossa –, bebújt utcai cipőjébe meg a kabátjába és kilépett az utcára. „A csuda vigye el, esik!”, gondolta bosszúsan. „Legalább esernyőt hozhattam volna.” De nem hozott, így csak a gallérját hajtotta fel, legalábbis amennyire tudta, aztán sietve elindult hazafelé az eső áztatta éjszakai utcán.
*
Sándor sóhajtva fogta hóna alá a pizzás dobozt. A motorja felé ballagva arra gondolt, ennek a lánynak egyszerűen nem tetszik, jobb lesz, ha letesz róla. „Esik”, állapította meg, ahogy az utcára lépett. Fejére húzta a bukósisakját, bőrkabátját felcipzározta, felpattant a motorra és a járműnek szelíd sebességet engedve nekiindult. Egyáltalán nem félt az esőtől, tudta, hogy ebben a felszerelésben semmi baja sem történhet.
*
Giliszta Géza szeretettel ölelte át a feleségét, Gilisztáné Gizellát. Most, mikor már mind a négy gilisztagyerek békés szuszogása hallatszott, nyugodt és csendes volt a családi otthon. A szülők a bucka teraszán álldogáltak és Giliszta Géza elégedetten nézte az esőt.
– Végre esik drágám! – mondta, felesége pedig buzgón bólogatott.
– Ez az eső, ez végre felpuhítja a talajt, és a gyerekek kedvükre játszhatnak ezen a gyönyörű vidéken – és szeretettel nézett végig a két ház között elterülő elhanyagolt telek dimbes-dombos fűcsomóin és szemétkupacain. – Ennél jobb helyet keresve sem találhatnánk magunknak – tette még hozzá és férjéhez bújt.
– Bizony, nem drágám – helyeselt Giliszta Géza, majd elgondolkozva hozzátette. – Viszont aggaszt engem ez a Kázmér gyerek. Olyan… – keresgélte a szavakat – … olyan más mint a többi. Nem vérszegény? Eszik rendesen?
Neje gondterhelten helyeselt:
– Én is aggódom miatta. Enni eszik, de sosem tudom, mi jár a fejében. Csak bámészkodik szótlanul, meg álmodozik. Aztán néha, ha elkezd mesélni, megijeszt. Kétlábú lényekről meg kerekeken guruló csodákról beszél. Múltkor is, amikor Gellér hazahozta, azt mondta, egészen a utcáig merészkedett. Még csak meg sem ijedt… még csak meg sem ijedt – csóválta a fejét. – A lelkemet kibeszélem, hogy nekünk gilisztáknak ez a hely maga a paradicsom, és mégis mindig rajtakapom, hogy állandóan a telekhatár felé tekintget. Úgy félek, valami baja esik egyszer. Nem furkálja az alagutat mint a többiek, és a puha göröngyöket sem gyűjtögeti. Állandóan csak az utca felé néz meg az eget bámulja.
Giliszta Géza a szemöldökét ráncolta.
– Nem helyes az, rendes giliszta ne vágyódjon az emberek közé. Holnap beszélek a fejével – felesége bólogatott.
– Igen, beszélj vele, az lesz a legjobb. Hátha az apai szóra majd hallgat és megérti végre, hogy itt a buckák közt van a legjobb dolga. Csak a horgászokról meg a markológépekről ne mondj még semmit. Ráérnek megtudni később.
– Igazad van, attól csak megijednének. No, menjünk mi is aludni drágám.
Azzal visszabújtak a hálószobájukba és békésen elaludtak.

Advertisements

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s