Fodor Veronika meséje

Az igazságot síró felhő

Szilmagassy Szil Bertalan messze magasodott a látóhatár fölé. 1918 őszén egy arra repülő vörösbegy hullatta a szilmagot a csalitos szélére, amiből aztán Bertalan növekedni kezdett. Teltek az évek, mire ifjú fa lett belőle, a cukorfenyők már csak a hónaljáig értek és bárányfelhők kergetőztek a dereka körül. Történt egyszer, hogy nagy vihar volt készülőben. A szürke felhők csak jöttek, enni kezdték az ég kékjét, míg fel nem falták az egészet. Az egyik felhő ekkor akadt fenn Szilmagassy Szil Bertalan koronájában. De ez egy különleges felhő volt, esőcseppek helyett igazság hullott alá belőle. Mindenféle igazság hullt onnan: boldogító, fájó, eltitkolt és néha kegyetlen is. Jöttek hát az emberek a szilfához, mindenki várta a saját lehulló igazságát, a bátrabbak a lombkoronába is felmásztak érte s megkönnyebbülten, vagy elmélázó arccal jöttek lefelé a maguk igazával. Egy nap a felhő megunta a fel-le mászkáló kíváncsiskodókat és abbahagyta az igazság sírását. Attól kezdve egyre csak nőtt a sok hiábavalóságtól, s egészen kőszínű szürke lett, aztán hirtelen összetöpörödött. Ahogy telt az idő Bertalan, akinek saját felhője volt, egyre szomorúbb lett. Először csak a levelei szürkültek el, majd az ágai s a törzse, mígnem egészen kővé vált. Nem lehetett tudni miért, Bertalan sem tudta, pedig csak kérdeznie kellett volna. A saját felhőjétől. Bővebben…