Mester Györgyi meséi

Megszelídítve

Rét. Hatalmas, tágas. Beborítva százféle fűvel, gyommal, giz-gazzal, vadvirággal, bogánccsal, s közöttük rejtekezve számos rovarfaj, bogár.
Gyermekem, mint afféle karámból szabadult kiscsikó, össze-vissza szaladgál rajta. Rúgja a labdát, helyette néha csak egy fűcsomót, zsombékot talál el, kedve mégsem lohad. Fáradhatatlanul vágtázik, hányja, veti magát, a két kővel jelzett kapuba saját magának rúg gólt, de nem bánja.
Már otthon sem bírt magával. Amióta beköszöntött a tavasz, alig lehet becsalni az udvarról. Kényszerű fogságát a lakásban azzal oldja, hogy ott is rohangál, mintha megkergült volna. Szobából ki, konyhába be, cikázik, az ajtókat csapkodja. Hiába szólok rá. Tudom, azt akarja elérni, legyen elegem az élénkségéből, és menjünk ki a rétre.
Elnézem kipirosodott arcocskáját, izzadtságtól csatakos göndör hajtincseit, egész boldog kis lényét. Nincs szívem rászólni. Legalább idekinn tombolhassa ki magát. Bővebben…