Mesemustra karácsony- Dóka Péter: Lázország

DÓKA PÉTER
Lázország

Át kell ugranom a tűzfolyót, csak így menekülhetek meg. Vörös a vize, elönt az izzadság, ahogy fölé hajolok. Át kell jutnom a túlsó partra, ott már tél van, szitál a hó, fénylő jégutak kanyarognak, és várnak rám csillogó, hideg angyalok.
Hátrálok, ameddig lehet, aztán futni kezdek, a forró gőz egyre közelebb ér, s amikor elrugaszkodom a földről, hirtelen elborít. Repülök a víz felett, de a hófehér part messze van, már zuhanok, lángol a bőröm, aztán körbevesz a nyúlós, vörös víz…
Arra riadok fel, hogy nagyapa ordít. Erre gyakran riadok fel, és anyának is megmondtam, hogy nem jó így ébredni, de ő azt felelte, el kell fogadni.
– Miért kell elfogadni? – kérdeztem.
– Mert a nagypapád alkoholista – mondta anyám.
És azóta elfogadom, hogy ő ilyen, és ha ordít, bemászom a takaró alá. Most mégis felülök az ágyon, és átüvöltök a másik szobába:
– Nagyfater! Tudom, hogy alkoholista vagy. De én beleestem a tűzfolyóba, úgyhogy ne ordítsál.
Nagyapa elhallgat, anya pedig berohan a szobába. Rémüldözik, sopánkodik, aztán vizes borogatást tesz rám. Én meg kimászom az ágyból, és azt mondom neki:
– Megyek az iskolába.
– Na, oda most nem – feleli anyám. – Mars vissza a dunyha alá.
Szót fogadok, meg se szólalok. Mert azt hogy lehet elmondani, hogy írtam egy verset karácsonyra valakinek? És ez a valaki egy lány, aki nálam fél fejjel magasabb, és biztos, hogy nem szeret, de én őt igen. Nagyon szép vers, van benne egy kis manó, aki egy magas tündérlányba szerelmes. És ha ott égek el a Julcsi előtt a láztól, én ma akkor is odaadom neki a verset. Hát ezt nem tudom anyának elmondani.
Ülünk az ágyon, nézzük egymást. És akkor anya felsóhajt.
– Jól van, indulok a gyógyszertárba. Fel ne merj kelni az ágyból!
Alig hagyja el anya a házat, máris öltözöm, aztán rohanok az ajtóhoz. Csakhogy az ajtó zárva van. Nincs más választásom, be kell menni nagypapához.
– Hé, nagyfater! – mondom. – Dobd ide a kulcsodat.
Nagypapa pizsamában ül az ágyon, és éppen iszik. Anyám hordja neki üdítős palackokban a bort, mert rosszul lesz, ha nem iszik elég alkoholt.
– Aztán minek? – kérdezi, és megtörli a száját.
Anyám szerint a nagyapám elitta az agyát, és mindent elfelejt, úgyhogy megmondom neki.
– Szerelmi ügy.
Nagyapám kimászik az ágyból, begombolja a pizsamáját, és a fejébe csapja a kalapját. Aztán megkérdi:
– Milyen színű a szeme?
– Fekete – mondom. – És a haja is.
– Az jó – feleli nagyapa. – Akkor mehetünk.
– Nem kéne legalább cipőt felvenned? – kérdezem. De nagyapa csak a fejét rázza.
Kinyitom az ajtót, és akkor látom, hogy baj van, mert a tűzfolyó már a házunk elé kanyargott, és felette remeg a forró levegő. Hiába meresztem a szemem, már nem látom a túlpartot.
– Semmi baj – mondja nagyapám, és megragadja a kezem. – Ugorjunk!
Ugrunk, elborít a forróság, megfájdul a hátam, ég a bőröm, aztán reszketni kezdek, és egyre mélyebbre süllyedek a vízbe. Szorítom nagyapa kezét, olyan rossz nézni az izzó vörösséget, hogy behunyom a szemem. Hirtelen földnek ütközik a lábam.
– Itt már nem kell félned – hallom nagyapa hangját.
Kinyitom a szemem, és rögtön fulladozni kezdek, alig kapok levegőt. Letéptem magamról a kabátot, aztán mindent, már csak a kisgatyám van rajtam, akkor végre könnyebben lélegezem. A verset kiveszem a kabátzsebemből, és a markomba szorítom. Nagyapám is egy szál alsónadrágban áll mellettem. Csodálkozva látom, hogy milyen magas. És az arca is megváltozott. Mielőtt jobban megnézhetném, egy nála is nagyobb alak lép elénk. Izzik tetőtől talpig, és lángoló szárny van a vállán.
– Tiétek a lázaknak országa – mondja az idegen. – Mert tiszta a szívetek.
– Te meg ki vagy? – kérdezem.
– Tűzangyal vagyok. Én foglak kísérni benneteket Lázországban.
– Engem ugyan nem – mondom. – Nekem vissza kell térnem odafentre. Ott vár rám valaki az iskolában.
Az angyal megvakarja a szárnyát.
– Oda nem mehetsz fel többet.
Kiszárad a torkom, alig kapok levegőt.
– És az anyukám? És a többiek? Az iskola, a gyerekek…
Az angyal a fejét rázza. A nagyapára nézek, és elönt a kétségbeesés.
– Nagyfater! – kiáltom. – Miért hoztál ide? Egy hülye alkoholista vagy! Mindent elrontasz, anya is sír miattad, végigbőgi az éjszakát. Hát most elbántál velem is! Utállak! – És dühömben lökök rajta egyet.
Nagyapa lehajtja a fejét, és nem szól semmit. Az angyal a szárnyával verdes, aztán lehajol hozzám.
– A jóságos Pír herceg karácsonykor mindig teljesíti egyetlen jövevény kívánságát. Te szép vagy és fiatal, talán fogadni fog. De csupán egyetlen kívánságod lehet. És a visszatérést nem kérheted.
– Vezess minket a herceghez – mondom.
Szökkenünk, szinte szállunk, olyan könnyűek vagyunk. Azt kívánom, bárcsak bele tudnék kapaszkodni a szélbe, és az felvinne engem oda, ahonnan érkeztem.
Az út szélén lázrózsák nyílnak, a hatalmas fákból süt a meleg. Amikor beérünk a házak közé, végre emberekkel találkozunk, vörösen lobog a hajuk, és alig viselnek ruhát.
– Milyen szép nénik – mondom az angyalnak. – Mint a strandon.
Nagyapa lehajtott fejjel ballag mögöttünk, néha lopva ránézek, de nem szólok hozzá.
Ahogy beljebb érünk a városba, csodálkozva látom, hogy errefelé a karácsonyfát kiteszik a ház elé, és fehéren izzó girlandokkal aggatják tele. Az utcákon árusok kínálják a gőzölgő bejglit, mindent betölt a forró csoki és a kakaó illata. Mézeskalácsot is árulnak, a Jézuska van ráfeste: kövér, piros hajú, és lángol az arca.
Hirtelen vörös füves focipályát pillantok meg a házak mögött, égő hajú gyerekek játszanak rajta, egy lánggömböt rugdosnak lelkesen. Nem bírom megállni, már szaladok is hozzájuk, és belerúgok a lánggömbbe, amely szikrázva gurul. Hatalmas gólt rúgok, a gyerekek hozzám futnak, ölelgetnek, és annyira forróak, hogy égetik a bőröm, mégis jólesik, mintha egyetlen boldog tűzgolyóvá változtunk volna.
– A herceg találkozni akar veled! – kiabálja felém az angyal a pálya széléről. – Nem illik megváratnod.
Pír herceg egy lángoló sátor előtt ül, füstölgő trónszéken, és egyáltalán nem látszik hercegnek. Kicsi és pocakos, rőt szakálla a mellét verdesi. Nagyapámmal egyszerre járulunk elé.
– Kedves Pír herceg! – mondom neki illendően. – Én fentről jöttem, és találkoznom kell valakivel, aki ott fenn lakik. Ez most nagyon fontos.
A herceg végignéz rajtunk.
– Milyen szépek vagytok! Nálunk Lázországban a tisztaság szépséggé változik.
– Én nem akarok szép lenni – mondom. – Én csak találkozni akarok valakivel.
Pír herceg a szemembe fúrja égető tekintetét.
– Mit adnál azért, hogy találkozhass vele? – kérdezi. – Nekem adnád a könnyeid? Én már nem tudok sírni, a láz felitta minden könnyemet.
– Persze – mondom, és még örülök is, hogy többé nem fogok sírni. Mire kimondom, már ott folynak a könnyeim a herceg arcán. Boldogan törölgeti őket egy lángoló zsebkendővel.
– És még mit adnál nekem? Talán a fiatal hangodat?
Julcsira gondolok, és bólintok. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak – de már néma vagyok, és Pír herceg szól az én hangomon.
– Jól van. Tetszik a hangod, mert erős és fiatal. De egy szív is kell nekem. Egy jó ember szíve, mert csak akkor lehetek újra szép.
Rémülten nézek a hercegre. Ha a szívem is odaadom, akkor hogyan fogok szeretni?
– Vedd az enyémet – mondja nagyapám, és mire kimondja, már el is sápad az arca. Odaugrom hozzá, de hirtelen olyan nehéz lesz a teste, hogy nem tudom megtartani. Furcsa mosollyal fekszik ott, és már újra a régi nagyapám: apró termetű, borostás, beesett arcú, borszagú. Hiába akarok ordítani, néma vagyok, és sírni se tudok, mert nincsenek könnyeim. Csak a szívem fáj.
– Gyere velem – mondja az angyal, és én követem. Pír herceg sátra mögött Julcsi vár rám. Még szebb, mint emlékeztem, a haját fújja a szél, az arca vörösen izzik. Könyörögve nézek rá, és felé nyújtom a papirost. Ő elveszi, és csodálkozva forgatja a kezében.
– Mi ez? – kérdezi végül. – Valami koszos papír?
Akkor látom csak, hogy szétolvadtak a betűk a hőségtől, és olvashatatlanná vált az írás. Tátogni kezdek, meresztem a szemem, és a papirosra mutogatok. Julcsi az izzadt homlokát törölgeti, aztán hátat fordít, és elindul az utcán. Nézem, ahogy lassan felszívja őt a forróság. Keserűséget érezek. Mozgatom a szám, de nincs hangom.
– Anya… Azt kellett volna kérnem a hercegtől, hogy találkozhassam anyukámmal. Hogy még láthassam őt utoljára. Anyuci… Édesanya…
Rohanok a lángoló karácsonyi forgatagban, némán tátogok, hiba próbálok sírni. A lábaim már alig bírnak el, érzem, hogy lassan szétéget a láz, tetőtől talpig megsüt a forróság.

Káprázik a szemem, színes foltokat látok mindenütt. Aztán a sarokban megpillantom az apró fenyőt, anya ül előtte egy széken, és bóbiskol. A kezében könyvet tart. Kinyitom a szám, aztán becsukom. Kimászom az ágyból, odaállok anya elé, és megsimogatom a vállát. Erre felriad, felugrik a székből, és boldogan magához ölel.
– Lázországban jártam – mondom neki, és megijedek a saját hangomtól. Más, mint régen, rekedtebb és mélyebb. De van legalább.
– Tudom, kicsikém – feleli, és megsimogatja a fejem.
– Nagyapa is ott volt – mondom. – És elvette a szívét a herceg… És én vagyok a hibás.
Akkor ordítást hallok az ajtó mögül. Elengedem anyámat, és átrohanok a másik szobába, ahol nagyapa fekszik, és átölelem, össze-vissza puszilom, összekenem a könnyeimmel. Borszaga van, szúrnak a borostái. Aztán hirtelen csönd lesz, és érzem, hogy nagyapa remegő kezével simogatja a hajam. Felemelem a fejem, és először mondom ki:
– Nem haragszom rád.
És ő nem felel semmit, csak bólint.