Nyulász Viktória meséi

Trilla nyomában
Zenehallgatós mese

(részlet)

1.

Parlando mester magába roskadva gubbasztott ódon diófa íróasztala mellett.
Már ezredszer pergette át ujjai közt a halomban álló kottalapokat, de semmi eredmény. Trilla kisasszony nyomtalanul eltűnt. Szabályosan felszívódott a majdnem kész versenymű végéről! Márpedig az olasz városka életében nem mindennapi esemény közeledett. A világhírű hegedűs, Emil Detaché végre elfogadta a felkérést és leszerződött egy koncertre a városi hangversenyterembe – ám csak egy feltétellel: kizárólag akkor hajlandó a közönség elé állni, ha az itt élő, messze földön híres – és általa is nagyra becsült zeneszerző, Parlando ír neki egy hegedűversenyt. Így tehát a mester éjt-nappallá téve dolgozott új művén, és érezte, ez élete legnagyobb lehetősége. Valósággal szárnyakat kapott a feladattól, s olyannyira belefeledkezett a komponálásba, hogy még enni is elfelejtett. Ám az utolsó pillanatban nem várt dolog történt. Trilla, az érzékeny lelkű kottalakó – aki mindig oly készséggel és magától értetődően perdült a darabok végére – nyomtalanul eltűnt. Márpedig Trilla nélkül nincs kadencia! Kadencia nélkül pedig egyszerűen nincs vége a műnek!
– Ez maga a vég! – kapkodott Parlando kétségbeesetten. – Azazhogy a végtelenség, és ez képtelenség!
A mester kétségbeesése percről-percre nőttön-nőtt, hisz a határidő vészesen közelgett. Mit közelgett? Őrülten rohant. Feltartóztathatatlanul dübörgött és semmire sem volt tekintettel. Pláne a mester magánügyeire nem. Mert ezt fogja mondani az a szívtelen impresszárió: „Ez kérem magánügy! Oldja meg, ahogy tudja! Vegye tudomásul, hogy az állásával játszik!”
– Oldjam meg, oldjam meg. . . de hogyan? – fogta a fejét Parlando, s irigyen nézte a szekreter tetején végigterpeszkedő Neumát. A dundi macskát természetesen hidegen hagyták a mester gondjai, és semmi nem tudta kizökkenteni délutáni szendergéséből. Míg Parlando keze alatt csak úgy füstölögtek a papírok, ahogy lázasan keresgélt, ő békésen durmolt egy kottakupacon, még a bajuszát sem rezdítette.
Parlando az órájára pillantott, 2 óra elmúlt. Az ajtó ebben a pillanatban megnyikordult, s a mester szíve felderült: a szobába kedves unokája libbent be, repkedtek körülötte a copfjai. Lehuppantotta a sarokba az iskolatáskáját, és az idős komponista nyakába penderült.
– Szervusz, Nagyapó!
– Szervusz, Arietta!
– Nézd, mit találtam a folyosón!
Kezében egy apró betűs levélkét lobogtatott a lányka. A mester tágra nyílt szemmel meredt a papír fecnire. Ismerősek voltak neki ezek a kis cirádás betűk. Gyöngyözni kezdett a homloka, ahogyan olvasni kezdte a szöveget, s az arca egyre jobban elkomorult.
– Sejthettem volna – dünnyögött maga elé.
– Mi a baj, Nagyapó?
– Trilla örökre elhagyott! Ez az ő búcsúlevele.
– Ugyan már, Nagyapó! Meglásd, visszajön! Nem ez az első eset, hogy merő szeszélyből faképnél hagy.
Parlando szomorúan ingatta a fejét.
– Ez most igazán komoly. Olvasd csak!
A kislány betűzni kezdte a cirkalmas sorokat.

„Drága Mesterem!
Tudom, hogy nagy csalódást és kavarodást fog okozni eltűnésem, de egyszerűen nem bírom tovább! Minden éjjel telesírok egy tucat kottapapírt. Az embereket már alig érdekli a muzsika, egyszerűen csak legyintenek, hogy ez “szomorúzene”. Senki nem kíváncsi itt rám! Ezért mire felébredsz, már nem leszek ott a kadenciád végén. Hogy hová megyek, még magam sem tudom. Keresek egy helyet, ahol még jó szívvel meghallgatnak.
Talán egyszer még megváltozik a helyzet és találkozhatunk.
Addig is, kedves Mester, minden jót kívánok és kérlek, ne haragudj rám!
Trilla”

– Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy így szorít a határidő, még ezt a megbántott primadonnát is nekem kellene előkerítenem. Ennyire rossz lenne a helyzet, kislányom? Az emberek tényleg nem szeretik a muzsikát? De mi vele a baj? Az hogy nem – öööö, hogyan is mondjátok ti ezt – . . . nem kúl?
Arietta szomorúan nézett a megtört öregre.
– Az az igazság, Nagyapó, hogy a többiek az osztályban tényleg ezt mondják.
– De te? Te szereted a klasszikus zenét, nem? Hiszen szinte minden délután meghallgatunk valamit közösen! Vagy – habozott Parlando – szerinted sem „kúl”?
– Tudod Nagyapó, hogy nagyon szeretem! Hiszen ismerek rengeteg klassz művet. És a többiek is csak egymás előtt szájalnak! Neked megsúgok valamit. Az egyikük, aki a múltkor leghangosabban méltatlankodott, meg „szomorúzenézett”, az óra után, határozottan hallottam, hogy ezt dúdolta:

zene: Mozart balettzene az Idomeneo-ból, Gavotte, K. 367

Arietta nevetve táncra perdült.
– De hiszen ez Mozart! – csapta össze tenyerét Parlando, s ellágyult tekintettel figyelte unokáját. Ám épphogy csak belefeledkezett, az ajtócsengő modortalanul belezörömbölt az idilli pillanatba. Az öreg mester mégsem neheztelt. Éppen ellenkezőleg: még inkább felvidult.
– Megérkezett Inventio és Brockhaus úr a délutáni kávéra! – mondta, s korát meghazudtoló fürgeséggel iramodott ajtót nyitni két kedves barátjának.

Advertisements

Hogy tetszett?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s