Nyulász Viktória meséi

Trilla nyomában
Zenehallgatós mese

(részlet)

1.

Parlando mester magába roskadva gubbasztott ódon diófa íróasztala mellett.
Már ezredszer pergette át ujjai közt a halomban álló kottalapokat, de semmi eredmény. Trilla kisasszony nyomtalanul eltűnt. Szabályosan felszívódott a majdnem kész versenymű végéről! Márpedig az olasz városka életében nem mindennapi esemény közeledett. A világhírű hegedűs, Emil Detaché végre elfogadta a felkérést és leszerződött egy koncertre a városi hangversenyterembe – ám csak egy feltétellel: kizárólag akkor hajlandó a közönség elé állni, ha az itt élő, messze földön híres – és általa is nagyra becsült zeneszerző, Parlando ír neki egy hegedűversenyt. Így tehát a mester éjt-nappallá téve dolgozott új művén, és érezte, ez élete legnagyobb lehetősége. Valósággal szárnyakat kapott a feladattól, s olyannyira belefeledkezett a komponálásba, hogy még enni is elfelejtett.

Kalas Zsuzsa meséi

A szeretettolvajok

Történet a novemberi esőről, Andrisról a kisfiúról, Sándorról (a pizzafutárról) és Kláriról (a konyhalányról), a repülő fekete motorosokról, de főként és elsősorban a macskákról és Giliszta Kázmérról.

1. fejezet
Az eső

Azon a napon, amikor leszállt az este, az utca titokzatosan a kék árnyalataiba burkolózott, és az addig fekete ablakokban most egymás után gyulladtak ki a narancssárgás meleg fények, Andris már lefekvéshez készülődött a nagy bérház harmadik emeletén a gyerekszobában. Elfészkelődött a puha párnákon és a biztonságot adó meleg takaró alatt. A gyerekszobában még égett egy kislámpa, aranysárga sugara rácsorogott a szőnyegre, a konyhából és a felnőttek szobájából pedig megnyugtató zörgések szivárogtak be a kis szobába: edények csörögtek a mosogatóban, ahogy egymáshoz koccantak és a víz zubogása hallatszott. Egy bácsi hangja szűrődött be halkan, amint a tévében egy repülőgép balesetről számolt be, aztán egy nénié, aki arról beszélt, hogy másnap késő őszi időjárásra számíthatunk sok esővel, hűvös széllel, és hogy senki se felejtse otthon az esernyőjét, aki nem akar megázni.
Andris elmélázva bámulta az ablakon át a sötét háztetőket.

Németh Eszter meseregénye

Vaskóvári Krónikák – Alig-Pötty
4. rész 1.fejezet

A nagy találkozás

Alig-Pöttynek határozottan és végérvényesen elege volt. Bosszúsan, nem is, kedveszegetten rugdosta a porszemeket, amik számára kavicsoknak hatottak.
A porszemek azonban ügyet sem vetettek rá.
– Nemhogy porfelhőt nem tudok támasztani, de mégcsak nem is haladok, a kutyafülét, még csigaháton is gyorsabb lennék. Elegem van – nyögte, azzal egyszerűen leült egy fűszál tövébe és dühében sírva fakadt.
Alig-Pötty nem volt nagy jellem, mert hamarosan fel is pattant és dühödten rugdosni kezdte a fűszálat, aprócska arca viaszszínre sápadt, a kiugró arccsontjaira piros dührózsák ültek, könnytől fényes zöld szeme haragtól szikrázott s villámokat szórt.
A fűcsomóból kibújt egy bogár, már-már ledorongolta volna a dühös kis mitugrászt, aki képes volt megzavarni a délutáni sziesztáját, amikor rájött, hogy az előadás lényegesen jobbnak ígérkezik, mint az alvás. Így lezuttyant a szomszéd fűcsomó tövébe, a szárnya alá nyúlt az uzsonnájáért, és komótosan falatozni kezdett.
– Né, biomozi! – rikkantott a tücsök is, azzal előkapta a hegedűjét s finoman pengetni kezdte a húrokat, gondosan ügyelt, hogy a rúgások közti időben tegye, méghozzá ritmusra.
Mire a többi bogár a helyszínre érkezett, csalogatta őket a furcsa ritmusú tücsökciripelés, no meg a különös, sose hallott szitkozódás, addigra Alig-Pötty belefáradt a tombolásba. Egyszerűen hanyatt vágta magát a földön. A föld azonban kemény volt, hetek óta nem esett, így a feje jó nagyot koppant.
– Hát ez K.O. – cippentett egy utolsót a tücsök.
– Rá kéne számolni!
– Talán feláll még!
– Hívjunk mentőt!
– Mentsük meg! – kontrázott a hőscincér.
– Ne kontrázz, még hangszered sincs, te szoknyapincér! – csapta fejbe a vonóval a tücsök.
– De igenis vettem magamnak egy gitárt.
– No hiszen, az ágyipoloskától, mi?
A cincér meg a tücsök úgy belemelegedett a vitába, hogy az egész csődület figyelmét magára vonta. Egyesek már bogárbunyót emlegettek.
Senki sem vette észre, hogy közben Alig-Pötty feleszmélt, hasra hengeredett, a két kezébe támasztva az állát kíváncsian figyelte a bogárnépet. Hamarosan azonban elterelődött figyelme a mondvacsinált és meglehetősen bejáratottnak ható vitától, az út túloldalán lévő fűcsomó közül ugyanis egy tejkaramella színű szempár meredt rá.
Alig-Pötty visszabámult. Eleinte dacosan, amolyan: “Hát te meg ki a macskafarka vagy és mit bámulsz rám, tökfej” – nézéssel, de a szempár állta a tekintetét, továbbra is nyugodtan és kíváncsian. Igaz, szelidnek nem volt épp mondható, inkább úgy vizsgálódott, mint amikor valami különleges, furcsa dologra bukkan az ember, amiről első látásra nem tudja eldönteni, hogy ezt szeretni vagy utálni fogja, esetleg mégsem olyan érdekes, mint ahogy elsőre látszott.
Alig-Pöttyre hatott a másik nyugalma, ő is egyre higgadtabban nézett vissza, de mert a töprengő elmélkedés sose volt erős oldala, némi bámulás után araszolni kezdett, csak úgy, könyéken, amolyan laposkúszásban a szempár felé.
Valahol a koponyája leghátsó zugában, ahol a gondolatok, meg az agysejtek próbálták hadrendbe állítani magukat, de legalábbis nem folyton elúszkálni a zsizsgő agyvizeken, felmerült egy pillanatra a felismerés, hogy ez egy róka, de a nagy áramlásban rögvest alá is bukott a gondolatfolyam iszapos alja felé.
A fűcsomó nem volt messze, a szempár nem mozdult, bár némi gúnyfény villant fel benne, így az önmagát egyelőre kígyónak képzelő Alig-Pötty hamar odaért.
– Hát, te ki vagy? – szegezte neki tétovázás nélkül a kérdést. – Szépnek szép a szemed.
– Talán köszönnél!
– Jó napot!
– Üdvözöllek!
– Szóval, ki vagy?
– Nem volt gyerekszobád? Mindenkit letegezel?
– Most nem ezért vagy azért, de te is tegeződsz.
– Igaz.
– Szóval? Na, jó, én Alig-Pötty vagyok.
– Cérna, nagyon örvendek.
– Képzelem!
– Képzelheted is. Te nem vagy idevalósi – állapította meg a szempárhoz tartozó kellemes hang. – Mit keresel?
– Barátokat keresek. Asszem. Te idevalósi vagy?
– Á, dehogyis! Épp csak erre tévedtem, érdekelt a zajongás.
– Nem jössz ki a bokorból?
– Kijöhetek éppen – azzal a fűcsomóból kilépett egy róka, a szokottnál is soványabb, kecsesebb kis alak. Épp mint egy cérnaszál. Csak a mandulavágású szemei voltak hatalmasak, a nem is annyira ravaszdi, inkább cuki képén.
– Nahát, te egy róka vagy! Mondd csak, meg vagy szelídítve? – kérdezte gyanakodva Alig-Pötty.
– Mit jelent az, hogy megszelídíteni?
– Tudsz olvasni?
– Róka vagyok, honnan kéne tudnom? – nézett rá szemrehányóan és kicsit szégyenkezve Cérna-Róka. – Na jó, verébfej- és tyúklábírást igen.
– Hm.. – Alig-Pötty egyszeriben csupa kíváncsiság lett. – Szereted a meséket?
– Tyúkokról szólnak?
– Van benne tyúk is.
– Akkor szeretem.
– Na, figyu – Alig-Pötty lezuttyant Cérna-Róka mellé, de azért tisztes távolságra tőle, és mesélni kezdett: “Hatéves koromban egy könyvben…”

Mesemustra karácsony – Majoros Nóra: Képesbolt

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.
A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve.

Mesemustra karácsony – Simon Réka Zsuzsanna: Pukka fest

Kapukki Pukka leginkább rajzolni szeretett. Ha nem volt papírja, keresett egy kis ágat és azzal firkálgatott a homokba. Születésnapjára mindig ecsettel, papírral és sok-sok festékkel lepték meg barátai. És mit gondoltok, a Mikulástól mit kapott? És az angyaltól? Hát, persze, ugyanazt. Festéket, papírt, ecsetet.
Tavasszal, nyáron, ősszel és télen, ha semmi dolga nem akadt, fogta a kis festőállványt, becsomagolta a gömbölyű, a hosszúkás, a tavalyi, a kicsi, a nagy, a közepes festéktubusokat, hóna alá csapta az ecseteket, és sipirc, meg sem állt a kedvenc domboldala tetejéig.

Mesemustra karácsony – Zágoni Balázs: Szovátai mese

Tudjátok, miért híres Szováta? A Medve-tó miatt. Nem azért ez a neve, mert medvék úszkálnak benne, hanem azért, mert olyan az alakja, mint egy kinyúlt, alvó medvének. Ez a Medve-tó majdnem varázstó. Képzeljétek el, hogy gyógyító ereje van! Messze földről jönnek ide az emberek, hogy megfürödhessenek a vizében. Vásárhelyről, Kolozsvárról, sőt, még Budapestről is! De hogy kerül a Medve-tó ebbe a téli mesébe? Hiszen olyan hideg van kint, hogy a vadlibák sem akarnak úszkálni benne! Hát így:
– Megyünk a Medve-tóhoz! – jelentette ki Apa.
– Most? – kérdezte Dorka, és meglepődésében elfelejtette tovább húzni a nadrágot.
– És mit csinálunk ott? – kérdezte Hanna.
– Fürdünk – mondta Anya, és elkezdte összeszedni a család fürdőruháit.
Barni az ablakhoz rohant.

Mesemustra karácsony – Nyulász Péter: Hó hahó

Lábam alatt ropog a hó
Fehér minden földön-égen
Ez az, ami nekem való
Erre vártam egész évben!

Legjobb most a hópelyheket
Bekapni a levegőben
Nyelvem hegyén olvadjon el
Attól leszek jó erőben