Dóka Péter: Lázánó és Bíborka

A leghidegebb téli éjszakákon, amikor a zajok és a hangok is megfagynak, néha feltűnik egy furcsa alak az utcán. Szinte meztelen, csak apró, hófehér nadrágot visel, s nagy fekete csizmát a lábán, amellyel házakat lép át. Futhatsz utána, sose éred utol, kiáltozhatsz utána, meg se hallja. És ahol elhalad, megolvad a jég, csizmája nyomait tócsák őrzik. Valaha úgy hívták, a jótevő, de már régen nincsen neve, elvesztette azon a napon, amikor megpróbált segíteni Bíborkán.
Mindez a távoli északon történt, a Zuzmó-hegység lábánál, Hidegföldén, ahol még a jegesmedvék is állandóan köhögnek. Hidegfölde királya akkoriban a híresen rosszkedvű Mínusz király volt. Nem csinált semmit, egész nap fűthető trónszékén ült, zsályateát ivott, és didergett. Lábát, amelyen triplán bélelt, rókaprémmel borított csizmát viselt, egy kályha fölé tartotta, ezért a trónteremben rettenetes szag terjengett. Mínusz király arra gondolt, jó volna melegebb országba költözni, de hát ott nem lehetne király, más szakmához pedig nem ért. Úgyhogy jobb, ha itt marad Hidegföldén. És hát Bíborka…
– Jaj, az én pöttöm Bíborkám… – sóhajtott fel Mínusz király. Mindennap százszor is kimondta ezt, de sosem fejezte be a mondatot, csak nézett maga elé, és olyan szomorú lett hirtelen, hogy csak a tea tudta kicsit megvigasztalni. Akkor is éppen zsályateát ivott, amikor nyílt a trónterem ajtaja, és beléptek rajta a testőrei. Egy sovány legényt kísértek maguk előtt, akin egyáltalán nem volt ruha, csak két hatalmas csizma.
– Ő az a híres Lázánó – mondta a kapitány, és befogta az orrát, hogy ne érezze a füstölgő rókaprém csizma bűzét. – Elhoztuk, ahogy király uram kérte.
Mínusz király figyelmesen megnézte a fiút.
– Azt mondják rólad, Lázánó – szólt hozzá –, hogy te mindenkin segítesz. Talán még a ruhádat is elajándékoztad? Hiszen így megvesz az Isten hidege.
Lázánó tisztelettudóan meghajolt.
– Uram királyom, bárcsak tudnék fázni, vacogni, dideregni! Gyerekkorom óta láz gyötör, úgy érzem, menten elégek, s csak az tud hűsíteni, ha segíthetek valakin. Ezt a hétmérföldes csizmát egyik jótettemért kaptam ajándékba, ebben járok országról országra. Most északon kóborolok, a hideg hűti a véremet.
Mínusz király úgy bámulta Lázánót, hogy észre se vette: már lángol a csizmája. A testőrei ugrottak oda, hogy eloltsák.
– Értesz a betegségekhez, Lázánó?
– Kicsit tudok gyógyítani – bólintott a fiú.
– Jól van. – A király lemászott a trónszékről, és a testőrökhöz fordult. – Adjatok rá legalább egy nadrágot. Így mégsem jöhet velünk, hiszen a lányomhoz indulunk.
Lázánó felhúzott egy nadrágot, és szótlanul követte Mínusz királyt és a testőröket. A palota homályos folyosóin haladtak, és Lázánó azon törte a fejét, milyen lehet egy igazi királylány. Úgy képzelte, csakis különös lény lehet, talán napsugarak állnak ki a hajából, a bőrének barackillata van, és olyan piros a szája, mint a friss cseresznye.
A folyosó falán vastag csövek kanyarogtak, ezek vezették a forróságot Bíborka lakosztályába, amely a palota legmagasabb tornyában volt, közel a naphoz. Kinyílt az ajtó, és Lázánó csodálkozva látta, hogy a falakat könyvek borítják, a föld is tele van szórva velük, itt-ott könyvtornyok magasodnak. A királylányt csak sokára vette észre: vékony teremtés volt, az ablakban ült, és éppen olvasott. Amikor meglátta Lázánót, félretette a könyvet, halványan elmosolyodott, és így szólt:
– Már vártalak. Megálmodtam, hogy jössz, csak egy nadrág lesz rajtad, és segítesz rajtam.
Megdöbbent ezen a beszéden Mínusz király, és remény költözött a szívébe. De nem kérdezhetett semmit, mert Bíborka fáradt hangon így folytatta:
– Egyedül akarok maradni a megmentőmmel.
Amikor a király és testőrei kimentek a szobából, Lázánó alaposan szemügyre vette a királylányt. És lám: a szája tényleg úgy piroslott, mint a cseresznye, a bőrének barackillata volt, és ahogy az ablak előtt ült, tényleg úgy látszott, hogy napsugarak állnak ki a hajából.
– Bármit megteszek érted – mondta Lázánó elszántan.
Bíborka a fiúra mosolygott.
– Annyit olvastam már a szerelemről, hogy végre én is érezni akarom. Legyél velem nagyon kedves, akkor biztos megszeretlek.
Onnantól kezdve Lázánó mindennap bejárt a királylány szobájába, beszélgettek, felolvastak egymásnak, és plafonig érő tornyokat építettek könyvekből. Bíborka hófehér szövetet kért az apjától, és néhány hét alatt csinos inget és nadrágot varrt belőle Lázánónak. A fiú boldogan hordta a ruhát, mert a királylány közelében elmúlt a láza, kellemes hűvöset érzett, ha ránézett.
– Én akartam segíteni neked, és te segítettél nekem – mondta egyik nap Bíborkának. – Eddig nem volt saját életem, csak mások boldogságának örülhettem. De most végre olyan vagyok, mint a többiek. Azt hiszem, szeretlek. Te is ezt érzed?
Nézte a lány a ragyogó szemű fiút, és felsóhajtott.
– Attól félek, Lázánó, hogy talán nem is tudok igazán szeretni.
– Nem baj – felelte a fiú, de azért elég szomorú volt.
– Azt nem sajnálom, hogy meghalok – folytatta Bíborka –, mert aztán már minden sokkal szebb lesz. Olvastam erről. Azért vagyok rosszkedvű, mert velem soha nem történik semmi.
– Én talán semmi vagyok? – kérdezte sértődötten Lázánó. – Én történtem veled.
– Persze – felelte Bíborka. – Ez nagyon jó. De olvastam, hogy más királylányokat el szokott rabolni a sárkány, meg elvarázsolja őket a boszorkány, szóval igazából is élnek, nem csak a képzeletükben. Engem nem fog elrabolni senki.
– Ebben sosem lehetsz biztos – felelte Lázánó.
Másnap Bíborka rettenetes döngésre-dobogásra ébredt, úgy remegtek a torony falai, mintha rá akarnának dőlni. Amikor kinézett az ablakon, a hétfejű sárkányt pillantotta meg, amint a palota előtt áll, és tüzet okád.
– Nyisd ki az ablakot, királylány, mert én most magammal viszlek! – bömbölte a sárkány. – Ha nem nyitod ki, földig rombolom a palotát!
Bíborka először csak ijedten pislogott, aztán összeszedte magát, és kikiabált az ablakon:
– Kinyitom szívesen, de szerintem te nem értem jöttél, mert én csak negyvenhárom kiló vagyok, és halálos beteg is egyébként, főzni se tudok, és nem vagyok szép egyáltalán, szóval szerintem te nem engem akarsz elrabolni, hanem egy másik királylányt, csak eltévesztetted a címet.
Megdöbbent kicsit a sárkány, de aztán megköszörülte a torkát, és azt harsogta:
– De bizony érted jöttem, negyvenhárom kilós királylány, el is rabollak, és csak reménykedhetsz benne, hogy egyszer akad egy dalia, aki visszarabol. Na, nyisd már az ablakot, mert odapörkölök mindjárt!
Megrémült Bíborka ezektől a szavaktól, és gyorsan kinyitotta az ablakot. Abban a pillanatban benyúlt rajta a sárkány a mancsával, megragadta őt, a hóna alá csapta, és nyargalt vele hetedhét országon át.
Bíborka sokáig nem merte kinyitni a szemét, csak azt érezte, hogy fázik, és lobog a haja. Aztán melegebb vidékre értek, s már élvezte az utazást, nézte az alatta elsuhanó színes házakat, és meg volt illetődve, hogy most végre tényleg elrabolták. Csak attól félt, hogy mikor a sárkány meglátja, hogy ő mennyire vékony, és kiderül, hogy tényleg pocsék szakácsnő, akkor dühében rögtön megeszi.
De a sárkány kedves volt Bíborkával, ebédet főzött neki, s a lánynak alig akadt dolga, csak függönyt kellett hímeznie, meg öntözni a virágokat. Este pedig a sárkány a saját verseskötetéből olvasott fel Bíborkának. Csak egyetlen napot töltöttek együtt, mert másnap reggel megérkezett Lázánó a hétmérföldes csizmában, hogy kiszabadítsa a királylányt.
– Gyere ki, te dög, mert ma sárkányhúst akarok ebédelni! – ordította Lázánó, aki teljesen pucér volt, mert Bíborka nélkül megint láz gyötörte.
– Izé – mondta a sárkány. – Ez a véres küzdelem nem finom hölgyeknek való. Maradj itt bent, kedvesem, amíg elintézem. Aztán felolvasok neked az eposzomból.
Azzal kiment, és kezdetét vette a viadal. Ijedten hallgatta Bíborka a rettentő hangokat, a jajgatást és nyögéseket, de aztán kinézett titokban az ablakon, és láss csodát: Lázánó és a sárkány nem egymást kaszabolták, csak a sziklákat ütötték a karddal, és óbégattak hozzá. Bíborka elszontyolodott, mert akkor ez mégse igazi rablás, csak olyan megrendezett, de azért jólesett neki, hogy a fiú ennyire törődik vele.
– Megöltem a sárkányt! – újságolta később Lázánó büszkén. Bíborka úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a sárkány nem halt meg, és elég hangosan szuszog.
– Köszönöm, hogy megmentettél – mondta kedvesen a fiúnak, és adott neki két puszit. Kézen fogva indultak haza. Langyos szél fújt, sütött a nap, és Bíborka a fiú vállára hajtotta a fejét.
– Legalább tíz éve nem voltam kívül a palotán. Úgy szeretem ezt most, ahogy a szellő végigsimít az arcomon.
Lázánó látta, hogy Bíborka nagyon sápadt, és mintha a térde is rogyadozott volna. A karjába akarta venni a lányt, de nem volt rá ideje, mert hirtelen hatalmas árnyék vetődött rájuk.
– Melyikőtöket faljam fel először? – harsogta egy dörgő hang a magasból.
Egyszerre néztek fel, és Nanót, az emberevő óriást pillantották meg. Bíborka rásandított Lázánóra, és rögtön látta, hogy ez most nem megszervezett bonyodalom, mert a fiú szeme félelemmel volt teli. Bíborka szíve hevesen dobogott, de nem hiába olvasott annyi könyvet, támadt egy ötlete. Összeszedte minden erejét, de így is olyan halkan beszélt, hogy az óriás lehajolt hozzá.
– Azt javaslom, egyszerre egyél meg mindkettőnket – mondta Bíborka. – Őrajta több a hús, de én vagyok az ízletesebb.
– De hát azt hogyan? – vakarta busa fejét Nanó. – Sose ettem még két embert egyszerre.
– Ez a derék vitéz a karjába vesz, és akkor be tudsz kapni bennünket egyetlen harapással. De előtte felhúzza a szalonnabőr csizmáját, az fog csak neked igazán ízleni!
Megnyalta Nanó a szája szélét.
– Gyerünk, emberfia, kapd föl a girhes lányt!
Belebújt Lázánó a hétmérföldes csizmába, karjába vette Bíborkát, és így szólt:
– Na viszlát, te hülye behemót!
Azzal lépett egyet, és túl volt hetedhét határon. Most még gyorsabban haladtak, mint amikor Bíborka a sárkánnyal utazott, és a lánynak tetszett a sebesség. Szédült, mégis úgy érezte, biztonságban van a fiú karjában.
– Hú, ez izgi volt! – mondta kipirult arccal. – Azt hittem, megkajál bennünket.
– Én is – felelte mosolyogva Lázánó. – Érzed, hogy suhanunk?
– Érzem bizony! – felelte boldogan a királylány, aki alig tudta túlkiabálni a szél zúgását. – Kiszabadítottál – mondta mosolyogva, és lehunyta a szemét. – Most végre igazán szeretlek.
Lázánó szíve nagyot dobbant. Közel hajolt a lányhoz, hogy hallja, hátha mond még neki valamit. De nem mondott. Bíborka hallgatott, s nem nyitotta ki többé a szemét. Az arcán ott maradt a mosoly.
A királylányt másnap reggel temették el a palota udvarában, egy egyszerű jégsírba. Lázánó levette magáról a hófehér inget, csak a nadrágot tartotta meg, szárait leszakította, hogy ne legyen benne annyira melege. Aztán felhúzta a hétmérföldes csizmát, és eltűnt az északi ködben. Azóta járja a világot. Azt mesélik, senkin nem segít többé. Néha meglátogatja Mínusz királyt, aki lemondott a trónról, melegebb országba költözött, és zsályát termeszt a kertjében. A téli estéken pedig kiül a teraszra, és sóhajtozik.
– Jaj, az én pöttöm Bíborkám… – mondogatja, de sosem folytatja, csak iszik pár korty zsályateát. Aztán összehúzza magán a kabátot, és bámulja a kavargó, csillogó hóesést.

5 thoughts on “Dóka Péter: Lázánó és Bíborka

  1. Köszönöm szépen a hozzászólásokat, örülök, hogy tetszett az írás. Tóth Ágnesnek meg külön köszönöm a szép elemzést, nagyon jólesett a véleménye. Mindig olyan fura érzés, hogy az ember ír valamit a saját élményei alapján, s azt mások szeretni tudják, esetleg ráismernek a saját sorsukra. Fura érzés – és jó érzés is!

  2. A Lázánó és Bíborka története a szíve legmélyéig érinti meg az olvasót. Gyönyörű, életízű mese. Hogy miért életízű? Mert a reális életet ábrázolja meseköntösben. A szenvedélyt, a szenvedést, a szerelmet, az aggódást és önfeláldozást. A megpróbáltatásokat. Örömöt-bánatot. A gyászt. Azt, hogy igenis elveszíthetjük azt akit szeretünk, de bárhogy fáj tovább kell menni és hagyni az időt, hogy teljen és gyógyítson. Kérdezhetik, hogy nem túl szomorú ez a mese a gyerekeknek? Meglehet. De talán így lehet őket felkészíteni az életre, láttatva, hogy a mesének, épp úgy mint a valóságnak, vannak árnyas oldalai, amivel szembe kell nézni és le kell győzni. Mert ha nem győzzük le, akkor csak megyünk-megyünk befele nézve és életünk végéig cipeljük a sötét, fájó emlékeket, mint szegény Lázánó….Gratulálok a szerzőnek. Tóth Ágnes

Hogy tetszett?