Böszörményi Gyula meséi

TUTIFIX

Egyet mondok, de az kerek…
Ismerek egy rókát! Miért, ti nem? Az én rókacimborámat úgy hívják: Tutifix. Lökött egy név ez, ha rókáról van szó, de Tutifixről úgyis minden állat úgy tudja, hogy négy lába futása szép, de eszének szökkenete csorba. Kérditek, hogy miért? Vagy nem kérditek?
Akkor is elmondom! Nyáron kezdődött minden, mikor akkora volt a hőség, hogy a dúcból röpülni induló madár sültgalambként érkezett a párjához, az én családom meg az árnyékban hegedűlgetett, nehogy megüssőn minket a hőguta. Elvégre mi mást tehetne a szegény, munkától rettegő tücsök? Hisz minden más állat is csak pihegve henyélt, s ledobálta magáról a bundát, tollat, sőt, még a csiga is a házát (amelyik később sem találta meg, abból lett a meztelencsiga).

Mesemustra karácsony- Böszörményi Gyula: Farkas; Betemetett a nagy hó

FARKAS

Egyet mondok, de az kerek…
Történt egyszer, hogy akkora tél telepedett a tájra, ami még a jegesmedvéket is arra bíztatta, hogy bekopogtassanak az emberek ajtaján, meleg szállást kérve. A hófehérbe öltözött erdő közepén, düledező kunyhójában egyedül élt Üleprúgó Ragacsinszka, a méltán népszerűtlen boszorkány. A banya igen zárkózott természetű volt, s ha valaki mégis a viskója közelébe merészkedett, azt nyomban varázslatos csillagokat termő fenékberúgásokkal noszogatta távolabb. Mikor azonban oly hidegre fordult az idő, hogy az erdő fái a fagytól kezdtek durrogva meghasadozni, Üleprúgó Ragacsinszka rádöbbent: nincs mit ennie! Kitoporgott hát a hóba, s ahogy ott hallgatta gyomrának szomorú korgását, a közelben hirtelen felvonyított egy farkas.

Mesemustra karácsony- Böszörményi Gyula: Sünszigor

BÖSZÖRMÉNYI GYULA

Sünszigor

Álmomban láttam én egy pöttöm süngyereket, ki csatakos réten járva jól berekedt, s láza lett az éjjel. Mamája kezelte őt teával, forró berkenyével, minek illata belepte a szobát, gyógyítgatva ezzel a kis beteg torkát. A lurkó levélből vetett, puha ágyra heveredett, tüskés hátára takarót kapott, s mély álomba szenderült legott.
S mit látott e lázas, pisze süngyerek, ki megfogadta: többé pocsolyába nem hempereg? Álmot látott, furát és mesést, mi úgy tetszett neki, hogy délig halasztotta az ágyból felkelést. Álmában nénje és mamája azon vitázott, hogy a gyerek, ki egészségére nem vigyázott, kaphat-e ajándékot, ha jő a nap, mikor ezüsthasú felhők ontják a hűs havat.
– Karácsonyra ajándék dukál! – szólt a sünmama, de a nénje rögtön replikál:
– Nem úgy van az, ha a gyerek rossz és ravasz! Megmondtuk neki világosan: hazajönni piszkosan és sárosan a csínytevés jele! Az ilyen gyereknek karácsonyeste még jó, ha üresen marad a keze!
– Legyen szíved – kérlelte őt a mama. – Még jobban megbetegszik, ha egy kis sár miatt mindenki vele veszekszik.

Böszörményi Gyula meséje (2. rész)

Ez olyan egyszerűen hangzott, mint két pofon fele. Lidércet fogni azonban – főleg, ha a nevezett lánglidérc! – sokkal nehezebb feladat, mint azt az átlagos bátortáborlakó gondolná.
A cimbik, szörnyölők, valamint az ökokirályfi néhány lépést téve máris a Parkban találták magukat. Az éjszakai világítás szerencsére meglehetősen gyér volt, így szinte azonnal kiszúrták az első lidércet.
– Ott repül! – sikkantotta valaki.
– Hol? – rémüldöztek mind a többiek.
– Ez így nem fog menni – sóhajtott az ökokirályfi. – A lánglidércek kivételesen ideges, ingerlékeny és embergyűlölő teremtmények. Különösen, mióta feltaláltátok az öngyújtót.
– Mi köze ennek az öngyújtóhoz? – érdeklődött a Táborvezető, aki már-már lidércnek érezte magát, hisz ideges volt, sőt, ingerlékeny.

Böszörményi Gyula meséje (1.rész)

Úgy három éve lehetett (2008), hogy meghívtak a Paul Newman amerikai filmszínész által alapított magyarországi Bátor Táborba, ahol daganatos és egyéb krónikus (mondjuk ki: sokszor halálos) betegségekben szenvedő gyerekeket nyaraltatnak évről-évre. Feladatom íróként az volt, hogy rátaláljak a varázslatra és csodára ott, ahol – sokan úgy hihetnék – ezeknek nincs helyük. A csatakos, borús, hideg délutánon egy teremben találkoztam vagy húsz kiskölyökkel, akik a világból a kórtermek és műtők belsején kívül még nem sokat láttak. Beszélgettünk, majd lassan-lassan mesét kezdtünk… teremteni? Két órával később megszületett a Bátor Tábor meséje.