Mesemustra karácsony – Simon Réka Zsuzsanna: Pukka fest

Kapukki Pukka leginkább rajzolni szeretett. Ha nem volt papírja, keresett egy kis ágat és azzal firkálgatott a homokba. Születésnapjára mindig ecsettel, papírral és sok-sok festékkel lepték meg barátai. És mit gondoltok, a Mikulástól mit kapott? És az angyaltól? Hát, persze, ugyanazt. Festéket, papírt, ecsetet.
Tavasszal, nyáron, ősszel és télen, ha semmi dolga nem akadt, fogta a kis festőállványt, becsomagolta a gömbölyű, a hosszúkás, a tavalyi, a kicsi, a nagy, a közepes festéktubusokat, hóna alá csapta az ecseteket, és sipirc, meg sem állt a kedvenc domboldala tetejéig. Bővebben…

Reklámok

Simon Réka Zsuzsanna: A könyvgyűjtő király

Részlet az AHÁNY KIRÁLY, ANNYI MESE című mesekönyvből, illusztrálta Gyöngyösi Adrienn, Manó Könyvek Kiadó, 2013.

Volt egyszer egy szemüveges király. Nincs abban semmi különös, ha valakinek szemüvege van, hát, ennek a királynak is volt. Nagy keretes, kék színű, jól passzolt a zafír köves királyi koronájához, nem beszélve a kobaltkék országalmájáról.
Ez a szemüveges király nem akármilyen király volt ám! Amikor semmi királyi teendője sem akadt, hóna alá csapott egy-két könyvet, kiült a palota kertjének legeldugottabb zugába és egész nap csak olvasott. Olvasott reggel, olvasott délben, még ebéd közben is könyvet tartott az egyik kezében. (Látszólag ő nem tudta, hogy evés közben nem illik olvasni.) A mi szemüveges királyunk megszállott könyvgyűjtő hírében állt. Tornyosultak is a könyvek a polcokon, a trónja alatt, a trónja mögött, az asztal mellett, az asztalon, az ágya mellett,
az ágya alatt.
− Mit olvassak, mit olvassak? – kérdezgette szüntelenül reggel, délben, este.
− Kedves királyuram, már minden könyvet elolvasott, ami a palotában van – jegyezte meg halkan az udvari könyvtáros.
− Akkor hozassunk még több könyvet – javasolta kedvesen a szemüveges király. Bővebben…

Simon Réka Zsuzsanna meséi


A Bugrák legkisebbike

(az Író cimborák oldalra íródott mese)

Bugra Bojta a szobájában kuksolt. Reggel óta ott lapított, vagy inkább mondhatnánk azt is, puffogott, megadva a módját a tartalmas duzzogásnak. Lógó fülekkel, összeráncolt homlokkal gubbasztott. Képregényeket lapozott.
‒ Legkisebbik Bugra, hallod, azonnal bújj elő! Irány kezet mosni! Hányszor kell még szólnom? ‒ kiáltotta a konyhából Bugra anyuka.
Bojta úgy tett, mintha nem is hallaná. Az ablakhoz lépett. Nézte, ahogy az ősz munkálkodik odakint.
‒ Megérkeztek a vendégek! Tessék lejönni, egy-kettő! A testvéreid már rég az asztalnál ülnek! ‒ nyitott be Bojta szobájába Bugra apuka.
‒ Vendégek, az hát! Vendégek! ‒ motyogta az orra alatt Bugráék legkisebbik nyúlfia, és apja után kicsoszogott. Az járt a fejében, hogy a puszilózós nagynénik, barackot nyomó nagybácsik, fület tépő unokatestvérek hada mindjárt uralma alá veszi a házat. Közös ünneplés. Nesze neked, Bojta, vége a vasárnapi nyugalomnak!
Alig ért le az előtérbe, betódultak a puszilózós nagynénik, kebelre ölelő, barackot nyomó nagybácsik, a kuncogó, fület húzogató unokatestvérek. Nagy volt a hangzavar, mindenki beszélt, mesélt, izgatottan magyarázott. Csak Bojta hallgatott. Sok puszi, sok barack, egy-két szeretetteljes fültépkedés után elfoglalták helyeiket a híres Bugra-nagyasztal körül.
‒ Szeretettel köszöntünk mindnyájatokat! Jó, hogy újra együtt ünnepelhetünk! ‒ emelkedett a magasba Bugra Bors, Bojta apukája.
‒ Nem is akármilyen ünnep ez a mai! ‒ folytatta Bugra Sarolt, Bojta anyukája.
A nagynénik tapsikoltak, a nagybácsik füttyentettek, a nyúllányok nevetgéltek, a nyúlfiúk az asztalt paskolták. Bojta felkönyökölt az asztalra. Unottan körbenézett, aztán megragadta mindkét fülét és a szeme elé libbentette őket.
‒ Mint tudjátok, azért jöttünk össze, hogy megünnepeljük szeretett öcsém, Bugra Kázmér, immár ötödik mezei káposztaátugró bajnoki címét!
‒ Éljen, éljen!Éljen a bajnok! ‒ harsogták a nyúlrokonok.
Bugra Kázmér zavartan mosolygott. Csak Bojta ült úgy, mint akiből kifüstölődött a lelkesedés. Mély levegőt szívott, aztán felállt.
‒ Miért kell nekünk mindig ugrálni? És ha nem ugrálunk, miért kell nekünk mindig ugrálásról beszélni, ugrálást ünnepelni? ‒ kérdezte hangosan Bugráék legkisebbike.
‒ Talán, talán mert ehhez értünk a legjobban! ‒ felelte csodálkozva Bugra Bors.
‒ Reggel, este csak ugrálunk, edzünk, ugrálunk, edzünk. Honnan tudjuk, mihez értünk a legjobban, ha ugráláson kívül sosem próbálunk ki mást?
A nyúlrokonok elnémultak. Kapkodták a tekintetüket, vonogatták a vállukat.
‒ Például mégis mit? ‒ kérdezte bajszát pödörve az ötszörös káposztaátugró bajnok.
‒ Például a biciklizést! ‒ válaszolta csillogó szemmel Bojta. ‒ Miért nincs senkinek a családban biciklije? Miért nem ülhetünk csak egyszer, legalább egyszer biciklire? ‒ folytatta a legkisebb Bugra.
‒ Ezt majd később megbeszéljük, Bojta! Most hadd ünnepeljük meg nagybátyád sikerét, jó? ‒ simogatta meg Bojta fejét Bugra Bors.
Bojta nem szólt semmit, bólintott egyet és visszaült a helyére. Nem szerette volna elrontani sem a szülei, sem a nagybátyja örömét, így úgy tett, mintha el is felejtette volna, miért is duzzogott reggel óta. A nyúlrokonok sem tépelődtek túl sokat a korábbi jeleneten. Dalra fakadtak, káposztás lepényt majszolgattak, málnaszörpöt iszogattak és őszintén örültek Bugra Kázmér bajnoki címének.
Amikor az utolsó nyúlrokon is elhagyta Bugráék otthonát, Bojta felszaladt a szobájába. Pár perc múlva valaki halkan kaparászott az ajtaján.
‒ Gyere be, apa, tudom, hogy te vagy ‒ fordult az ajtó fele Bugráék legkisebbike.
‒ Gyere velem, mutatok valamit! ‒ szólt Bors szelíden és kézen fogta Bojtát.
A ház előtt egy régi, kopott bicikli állt.
‒ A nagyapádé volt. Fent őriztem a padláson. Biztosan örülne neki, ha használnád ‒ mutatott a biciklire Bors.
‒ Nagypapának volt biciklije? Tudott biciklizni? ‒ kérdezte csodálkozva a kis Bojta.
‒ Igen ‒ mosolyogta el magát a Nagy Bugra ‒, úgy látszik, ő sem szeretett ugrálni.
‒ Köszönöm, apa ‒ szólt Bojta, és megsimogatta a biciklit.
‒ Szívesen. Megjavítjuk, és megtanítlak biciklizni. De most gyerünk befele, kicsit lehűlt idekint. Elkél a segítségünk a konyhában.
‒ Menjünk ‒ mondta a kis Bugra, és boldogan beviharzott a házba.

Zöld Elemér zöld szakálla

Zöld Elemér nyüszített, jajgatott, bömbölt és ordított egyszerre. Azt ne kérdezzétek, hogy lehetett mindezt egyidőben, mert ezt csak ő tudja. De el kell árulnom nektek valamit: leginkább arról volt híres, hogy manókirály létére ő jajgatott legtöbbet a világon.
Ha elesett, jajgatott; ha nem esett el, akkor is jajgatott; ha nem kapott új manózöld sapkát, nyafogott; ha kapott, akkor nyefegett. Ha nem ült kényelmesen a széken, morgott; ha kényelmesen ült, mirgett-morgott. Egyszóval nagyon érthetetlen figura volt ez a manókirály.
Történt egyszer, hogy hosszú zöld szakálla már a földet seperte, de Zöld Elemér hallani sem akart arról, hogy a királyi manóborbély kicsit lenyisszantson belőle. Mit volt mit tenni, a manók nem erőltették a szakálligazítást, mert nem akarták, hogy a manókirály elkezdje a homlokráncolást, fújtatást, mirgést-morgást. A szakáll meg csak nőttön-nőtt, már meghaladta a tizenkilenc és fél araszt. Hűha, el sem tudjátok képzelni, milyen hosszú ez egy manónak. Szegényke állandóan belebotlott, becsípte az ablakrésbe, ráhúzta az ajtót, becipzárolta a kardigánjába, belelógatta a levesbe. Pfujjj! És mégsem akarta, hogy lenyisszantsák. Mindennap azt hajtogatta:
– Ilyen almazöld szakálla nincs senkinek ezen a világon! Csodaszép!
Ha végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött:
– Micsoda szakáll! Betakarózhat vele!
Ha végigment a patak partján, ezt búgták a háta mögött:
– Ilyen rusnya szakállt még sosem láttunk!
Ha bement a közértbe vásárolni, ezt sisteregték a háta mögött:
– Jujj, még ránk tekeredik az a csúf szakálla!
Zöld Elemér úgy tett, mintha nem is hallaná. Azt gondolta, irigyek a szakállára. No, csak irigykedjenek! Úgy kell nekik! – gondolta magában.
A szakáll pedig csak nőtt. Mintha sietni akart volna valahova. Már nemcsak Zöld Elemér botlott bele, hanem a manópalota kincstárnoka, fodrásza, kuktája és udvari bolondja. Piff-puff, gurultak is a lépcsőkön lefelé.
– Ez tűrhetetlen! – süvítette a kincstárnok.
– Ez borzasztó! – morogta a fodrász.
– Ez felháborító! – zúgolódott a kukta.
– Ez kibírhatatlan! – dörögte az udvari bolond.
Tipegtek, topogtak, szaladgáltak ide-oda, összekiabálták a zöldmanókat. Jöjjenek gyorsan, mert fontos dologban kell dönteni: mi legyen Zöld Elemér manókirály cudar hosszú szakállával?
– Vágjuk le, vágjuk le! – harsogták a manók.
– Azt nem lehet, nem engedi! – szólt a kukta, és a szakácstól akkora nyaklevest kapott, hogy még most is sajog a helye. Egy kukta ne szóljon a nagyok dolgába.
– Jól van, levágjuk, de hogyan? – töprengett az udvari kincstárnok.
– Hogyan, hogyan? Micsoda kérdés! Hát álmában, nyissz-nyassz, és kész is. Fel sem ébred – bölcsködött az udvari bolond.
– Igaza van, ide az udvari ollót – kiáltott az udvari borbély.
Megvárták, míg a nap nyugovóra tért. Zöld Elemér virágmintás ágyában feküdt. Hálósipka vigyorgott a fején, hosszú szakálla a paplanon pihent, a vége a szőnyeget seperte. Az udvari borbély hangtalanul besurrant a manókirály hálószobájába. Az ágyhoz lépett, az olló vidáman csattogott, volt szakáll, nincs szakáll.
Reggel Zöld Elemér korán ébredt. Könnyűnek, fiatalosnak, csoda helyesnek érezte magát. A királyi tükörhöz sietett, hogy köszöntse önmagát. Jujj, bátran belenézett, aztán:
– Azt a zöldfelfújta túrósbuktáját! Ujjujujj, ajjajajajj! Hová lett a zöld szakállam?
Összetrombitálta az egész udvart. Szaladtak is az alattvalók, csak úgy porzott a lábuk alatt a zöld kövezet.
– Azt a zöld teremburáját! Hogy én milyen helyes vagyok szakáll nélkül! Ugye nektek is tetszik? – kérdezte elégedetten Zöld Elemér a királyi erkélyről.
Nagy ujjongás, füttyentés rázta meg az udvart. Mindenki boldog volt, mert eltűnt a szakáll. De igazán annak örültek, hogy Elemér király is örült. A manók már csak ilyenek.

A kis lila és a füttyentő

Volt egyszer egy égbe nyújtózkodó mogorva lila hegy. Úgy pöffeszkedett nagy lilaságában, hogy még a napot is eltakarta. Szegény nap, folyton ugrálnia kellett az égen, ha a lila hegy mögül ki akart kukucskálni. Rákuporodott volna a bosszús hegy fejére, gubbasztott volna csendesen, de a hegy, a lilamérgű, a közelébe sem engedte.
Élt, éldegélt ennek a hegynek a belsejében egy hegyes orrú pufók béka. Lila volt, akár a hegy, lila fején két pici szem ücsörgött. Hosszú alagutakat fúrt a hegy gyomrába, rótta a sötét folyosókat reggeltől estig, estétől reggelig, hátha rábukkan egy békatársra. Keresztül-kasul futkározott, nyújtotta a járatokat, de a hegy lila hasában híre-pora sem volt senkinek. Így hát magányosan ücsörgött a föld alatt, brekegett, vartyogott, kuruttyolt, ahogy a kis száján kifért.  Meghallotta ezt a dühösködő hegy. Lángoló lila haragra gerjedt. Ráncolta csupasz homlokát, roggyantotta lila térdét.
– Mi ez a fülsüketítő, dobhártyaroppantó ricsaj? Ki mer itt ihaj-csuhajkodni? – üvöltötte lila fenyőit rázva az égbe nyújtózkodó hegy.
– Csak én énekelgetek, a kis hegyes orrú pufók – szólt a béka csendesen és kibújt a föld alól.
A mogorva hegy most lilult csak be igazán. A térde kalácsa is feketelilává változott.
– Te, te énekelgetsz? Hát megengedtem én, hogy énekelgess, dudorássz, örömködj?
– Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem tőled, ne haragudj! – mondta csendesen a pici szemű béka.
– Hogy te milyen csúnya vagy, és még hangod sincs – dobbantott erős talpával a hegy -, eltűnj a szemem elől, de azon nyomban!
– De, de ez az otthonom – motyogta könnybe lábadt szemmel a kis lila béka – hova is mehetnék?
– Méghogy az otthonod? Hát, ki engedte meg neked, hogy itt élj? Ki hívott téged ide? Itt rád semmi szükség! – dühösködött mély hangjával a lilaharagú.
– Nincs hova mennem, hadd maradjak itt – szólt kérlelve a kis pufók -, ígérem, csöndben leszek, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok.
Na, csak ennyi kellett a mogorva, kőszívű hegynek. Rázkódott benne a harag, csak úgy lógatta a fákat, hegyi bokrokat. Toporzékolt, lódította lefele lila nagy köveit. Zúdult a kőzuhatag, lila dübörgéstől remegett az égbolt. Szegény kis pufók, szedte apró békalábait, ahogy csak bírta. Cikázott, szökkent a sok kő elől. Meg sem állt, vissza sem nézett, rohant a hegyen lefelé. Menekült, földönfutóvá lett. Potyogtak a lila könnyei, lógatta hegyes orrát, azt sem tudta, merre menjen, mitévő legyen, hol találjon új otthonra. Egy mocsaras, kúszó növényekkel tarkított tóhoz érkezett. Szipogva lehuppant egy hideg kőre. Dörzsölte apró szemeit.
A nap már megbontotta ágyát, aludni készült. Nyújtózkodott még egy keveset, aztán szelíden végigsimította a lila pufók apró fejét, mintha nyugtatni akarta volna a földönfutót. Nagyon jólesett ez a békának, azon nyomban elnyomta az álom. Pontosan tizenhárom nap és tizenhárom éjjel gubbasztott a hideg kövön. Ott ácsorgott, ott ücsörgött szomorúan, tanácstalanul. Nem volt semmije, magányosan tengette mindennapjait és közben azon gondolkodott, bárcsak ne kuruttyolt volna, akkor a hegy sosem űzte volna el az otthonából. Ahogy így tépelődött magában, különös zajra lett figyelmes. Egy korhadó fatörzs mögül előugrott valaki. Egy zömök békát látott, széles fején nagy vigyor feszített. Vigyorgott a béka, majd rázendített.  Füttyögött, fütyölt, fütyörészett, nagy szemeit le sem vette a lila békáról. Ámult-bámult és közben vidámkodott.
– Hát te ki vagy? – kérdezte sűrűn pislogva a kis lila.
– Azt a harmatkásás békatutaját neki, ez akartam én is kérdezni! – rötyögött hangosan hasát fogva a füttyentő.
– Lali vagyok, a földönfutó lila béka – mondta lebiggyenő szájszéllel a kis pufók.
– Én meg Bajuszos Béla, a füttyentő béka, örvendek tisztelettel – mondta a vidám béka, és magához ölelte a hegyes orrú kis lilát.
– Én is örvendek – suttogta Lali az ölelésben.
– Földönfutóóó? Miért vagy te földönfutó? – ráncolta homlokát Bajuszos Béla.
– Látod ott messze azt a lila hegyet? Ott éltem, ott volt az otthonom – morzsolgatta  kibuggyanó könnyeit a lila béka.
– Naaaaaa, ne keseregj, inkább meséld el, mi történt – bíztatta kedvesen Lalit a füttyentő.
– Egyedül éltem ott már nagyon régóta, és hogy magányom, szomorúságom elűzzem, vartyogtam és kuruttyoltam hangosan. Ezt meghallva a lila hegy elűzött, azt mondta rút vagyok, és nincs ott szükség rám – magyarázta a pufók kisbéka.
– Sose keseregj, kedves lila barátom, a legjobb helyre érkeztél. Meglátod mennyi békabarátra fogsz itt szert tenni. Mindenki kuruttyol és vartyog, amikor a kedve tartja, és elárulhatok neked egy titkot. Egyiknek sincs ilyen gyönyörű lila színe, mint neked.
–  Békabarátok? És itt maradhatok? És új otthont építhetek, alagutakat fúrhatok a föld alatt? És kuruttyolhatok kedvemre? – kérdezte lelkesen Lali.
– Hát persze, és szívből örülök, hogy itt vagy – vigyorgott fülig csúszó szájszéllel Bajuszos Béla. – S hogy ezt kellőképpen megünnepeljük, én amondó vagyok, füttyentsünk és kuruttyoljunk, hajladozzanak a nádszálak a hangunkra.
Rá is zendítettek. Torkuk szakadtából vartyogtak és füttyentettek. Úszott a hangjuk messzire. És lássatok csodát, egyre több béka ugrott elő a bokrokból, a tóból, a kövek alól. Eperszínű, hupilila, rőtszínű és fekete, pöttyös és csíkos, kicsi és nagy, együtt zenéltek, örültek egymásnak a nagy békazengésben.
Azóta Lali ott él a nádas tó mellett, a korhadt fa alatt, mélyen a földben. Új otthonra lelt és igazi barátokra.