Kalas Zsuzsa meséi

A szeretettolvajok

Történet a novemberi esőről, Andrisról a kisfiúról, Sándorról (a pizzafutárról) és Kláriról (a konyhalányról), a repülő fekete motorosokról, de főként és elsősorban a macskákról és Giliszta Kázmérról.

1. fejezet
Az eső

Azon a napon, amikor leszállt az este, az utca titokzatosan a kék árnyalataiba burkolózott, és az addig fekete ablakokban most egymás után gyulladtak ki a narancssárgás meleg fények, Andris már lefekvéshez készülődött a nagy bérház harmadik emeletén a gyerekszobában. Elfészkelődött a puha párnákon és a biztonságot adó meleg takaró alatt. A gyerekszobában még égett egy kislámpa, aranysárga sugara rácsorogott a szőnyegre, a konyhából és a felnőttek szobájából pedig megnyugtató zörgések szivárogtak be a kis szobába: edények csörögtek a mosogatóban, ahogy egymáshoz koccantak és a víz zubogása hallatszott. Egy bácsi hangja szűrődött be halkan, amint a tévében egy repülőgép balesetről számolt be, aztán egy nénié, aki arról beszélt, hogy másnap késő őszi időjárásra számíthatunk sok esővel, hűvös széllel, és hogy senki se felejtse otthon az esernyőjét, aki nem akar megázni.
Andris elmélázva bámulta az ablakon át a sötét háztetőket.

Mesemustra karácsony – Majoros Nóra: Képesbolt

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.
A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve.

Mesemustra karácsony – Simon Réka Zsuzsanna: Pukka fest

Kapukki Pukka leginkább rajzolni szeretett. Ha nem volt papírja, keresett egy kis ágat és azzal firkálgatott a homokba. Születésnapjára mindig ecsettel, papírral és sok-sok festékkel lepték meg barátai. És mit gondoltok, a Mikulástól mit kapott? És az angyaltól? Hát, persze, ugyanazt. Festéket, papírt, ecsetet.
Tavasszal, nyáron, ősszel és télen, ha semmi dolga nem akadt, fogta a kis festőállványt, becsomagolta a gömbölyű, a hosszúkás, a tavalyi, a kicsi, a nagy, a közepes festéktubusokat, hóna alá csapta az ecseteket, és sipirc, meg sem állt a kedvenc domboldala tetejéig.

Mesemustra karácsony – Zágoni Balázs: Szovátai mese

Tudjátok, miért híres Szováta? A Medve-tó miatt. Nem azért ez a neve, mert medvék úszkálnak benne, hanem azért, mert olyan az alakja, mint egy kinyúlt, alvó medvének. Ez a Medve-tó majdnem varázstó. Képzeljétek el, hogy gyógyító ereje van! Messze földről jönnek ide az emberek, hogy megfürödhessenek a vizében. Vásárhelyről, Kolozsvárról, sőt, még Budapestről is! De hogy kerül a Medve-tó ebbe a téli mesébe? Hiszen olyan hideg van kint, hogy a vadlibák sem akarnak úszkálni benne! Hát így:
– Megyünk a Medve-tóhoz! – jelentette ki Apa.
– Most? – kérdezte Dorka, és meglepődésében elfelejtette tovább húzni a nadrágot.
– És mit csinálunk ott? – kérdezte Hanna.
– Fürdünk – mondta Anya, és elkezdte összeszedni a család fürdőruháit.
Barni az ablakhoz rohant.

Mesemustra karácsony – Miklya Luzsányi Mónika: Márkó királyfi

Sokféle gyerek járt a mi iskolánkba, ahol tanítottam. Volt közöttük szegény is, gazdag is, okos is, buta is, de egyben megegyeztek: Márkó királyfit irigyelte valamennyi. Hogy mikor is ragadt rá ez a név, már magam sem tudom, de illett hozzá, az bizonyos. Nagy iskola volt a mienk, minden évfolyamra három osztály járt, de a nagy gyerekseregből is kirítt Márkó. Nem csak azzal, hogy menő cuccokat hordott, edzőcipőjén, pulóverén, dzsekijén mindig az éppen legmenőbb márkák villogtak, természetesen a legutolsó divat szerint, hiszen klassz ruhája volt még sokaknak. Márkót viszont elképzelni sem lehetett másban.
Egyszer, amikor a Kerekhegyi- erdőbe mentünk kirándulni, elkapott minket egy nagy zápor, s bizony bőrig áztunk volna valamennyien, ha be nem húzódhatunk az erdészház védett teraszára. Tavaszi zápor volt, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szaladt, még csak sarat sem hagyott maga után, csak az erdő esőszaga meg a faleveleken himbálódzó nagy esőcseppek árulkodtak arról, hogy itt keresztül nyargalt Zivatar Úrfi. Az esőszaggal meg is békültünk gyorsan, mert jó illata van az eső áztatta avarnak, ilyenkor szinte érezni lehet még azt is, hogyan lélegeznek mélyeket a fák.

Dániel András meséi

Szomszéd

Van Kicsibácsiéknak egy szomszédjuk, a Valamilyen Gyula. Ez a Gyula nem csak, hogy a szomszédjuk, de egyben a Világ Leglassabban Beszélő Embere is. Erről papírja is van, egy nemzetközi bizottság állította ki, 1973-ban a lipcsei Lassúbeszélők Bicentenáris Világtalálkozóján. Valamilyen Gyula többnyire az íróasztalán tartja az oklevelet, de az is előfordul, hogy magával viszi, hátha találkozik olyannal, akinek még sohasem mutatta meg. Efféle ember ugyan nem nagyon akad a környéken, de hát sosem lehet tudni. Például Kicsibácsi is látta már vagy tízszer. Valamilyen Gyula mégis minden alkalommal, amikor összefutnak az utcán, előveszi kabátja belső zsebéből, és lassan, mintha direkt bosszantásból tenné, elkezdi lassan kihajtogatni a zsírosra fogdosott papírlapot.

Gergely Edó meséi

Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott.