Karácsonyi kérdezünk mesemustrás alkotóinkkal

Mesemustrás szerzőinket idén arra kértem, válaszoljanak két, karácsonnyal kapcsolatos kérdésre:

1. Mi jut eszedbe, ha a gyerekkorod szentestéire gondolsz?
2. Te mit ajándékoznál az angyalnak?

Íme a beérkezett válaszok.

TÓTH ÁGNES

1. Hogy milyenek voltak gyermekkorom szentestéi? Ó, a karácsony maga volt a nagy Fehér Titok. Izgalom. Borzongató várakozás. Felgyorsult szívverés. Bizsergés, Visszafojtott lélegzet. Szobába zárt fenyőillat. Aranyozott dió, piros alma. Meséskönyv, színes ceruza, rajzfüzet. Néha eugénia.(kakaóskrémmel öszergasztott keksz) Anyukám csengő hangja, ahogy a Mennyből az angyalt énekeli. Karácsony másnapján nagyszüleimnél. Kicsi ház hódunnás dombok ölelésében.
Holdfényben csillogó, hunyorgó hószemcsék. Megannyi kristálypor. Fehér, sejtelmes, út. Alaktalan és kihalt, mint a szellemek útja. Sárgán hunyorgó ablakszemek. Odabent vacsora és fenyőillattal hintett szép csendes áhítat, amint az ünnep szentsége mindent átitat. Remény és imádkozás egy jobb jövőért.

2. Én csak egy ölelést. Hogy feltöltődjünk mindketten kifogyhatatlan, gyógyító szeretetettel.

CSÍK MÓNIKA

1. A bizsergető, fejbúbomtól lábujjhegyig átjáró izgalom, amellyel a Jézuska jövetelét vártuk. Már napokkal korábban feldíszítettük a fenyőfát, ott állt teljes díszben, aszaltfügésen, cukorkásan, ezüstös csillagszórósan, alatta frissen kelt búza kis szakajtókba ültetve. Az egész házat átjárta a fenyőillat, kellemes volt belépni, s lekucorodni a „karácsony illatú” langymelegben. Jézuska persze titokban járt nálunk, hiszen jól tudtuk, csak akkor kapunk tőle ajándékot, ha nem leselkedünk utána. A szentestei vacsorát már fészkelődve ültük végig. Hagyományos ‒ alma, dió, méz ‒ desszert zárta az étkezést. Az alma, hogy bárhol eltévednénk, mindig hazataláljunk, a dió, hogy megtudjuk, egészségesek leszünk-e a következő évben, s a méz, hogy fényesedjenek a fürtjeink.
Vacsora után ajándékbontogatás következett, majd éjféli mise zárta a napot. Fényes, díszes, vidám istentisztelet, hisz ilyenkor a szokásosnál többet lehetett énekelni.

2. Az angyalnak, az én angyalomnak, egy pár új cipőt adnék, hisz sokat kellett kísérgetnie, talpalnia utánam, hogy megóvjon minden bajtól. Kényelmes lenne a cipő, vattával bélelt, hogy kellemes legyen benne a járás, és nesztelenek a léptek, hisz az égi teremtmények nem szeretnek zajt csapni. Illat jelzi csak jöttüket: rózsa, vagy cseppenként oldódó gyöngyvirág.

DÁNIEL ANDRÁS

1. Sorban érkező, hangoskodó rokonok: kifestett nénik meg frissen borotvált, levendula felhőben viccelődő bácsik, lábuk körül frissen kipucolt, szépen vasalt gyerekek, egymásra dobált kabátok télszaga, csörömpölő edények, maradék bejglitöltelék a lábas alján, fenyőszag, gyertafény pöttyözte sötét szoba, mennybőlazangyal, nyüzsgés, rúzsos puszik, hogymegnőttélandriskám, csillagszóró keserű füstje, papírcsörgés, hangzavar, mithozottazangyalka?, tepsik, fazekak, halászlé sűrű illata, isteniezacsirkecilikém, szálló porcukor, cigarettafüst, morzsák a szőnyegrojtokon, az ablakon túl sötét, más ablakokban más karácsonyok, vörösborkarika a terítőn, oh tannenbaum, szájamban sütemény, négykézláb mászom az asztal alatt… Bővebben…

Reklámok

Tasi Katalin meséje

 

Papucsmágus és a zivatar

Első rész

Napfényes, nyári délelőtt volt. A madarak hangoskodva csiviteltek a veranda előtti szőlőlugasban, szálldostak a kert eperfájáig és vissza. Senki és semmi nem zavarhatta őket boldog lakomájukban. A macska javában lustálkodott, heverészett a napfényben, és a farka végével álmosan cirógatta a falat. Teljes boldogság volt odakint.

Bezzeg odabent! A teraszra nyíló ajtó előtt egy pár papucs izgett-mozgott, sóhajtozott, és egyikük még szökdelt is aprókat, hogy kikukucskálhasson az ajtóüvegen át a kertbe.
– Jaj, már megint! Már megint itt hagyott minket bent a lakásban, pont a küszöb előtt, hogy egész álló nap sóvárogva bámulhassunk kifelé – nyafogta Jolánka, a jobblábas papucshölgy.
– De Jolán, kedvesem, mindig ez van, igazán belenyugodhatnál – felelte kissé intően Barbara, a ballábas papucs, majd folytatta. – Ez a dolgunk. Mi vagyunk Anya papucsa. A benti papucsa. A kedvenc benti papucsa. Láthattad, ma, amikor kilépett belőlünk, még ránk is mosolygott, mert olyan szépek voltunk. Én még ki is húztam magam. Jobban tennéd te is, ha nyugton maradnál, és pihennél. Most nincs más dolgunk, mint várni, hogy délután, amikor hazajön, újra belénk bújjon, és vigyük a lakásban körbe, körbe, szobáról szobára, fürdőbe, konyhába, ágya mellé.
Semmi keresnivalónk odakint! – mondta a végén már mély hangon, dorgálóan Barbara, és egy cseppet arrébb is húzódzkodott Jolánkától. Jolánka mégis, minden szapulás ellenére azon igyekezett, hogy legalább az orra hegyét nekidughassa az ajtó üvegének, és kikukucskáljon. Egyedül azonban sehogy sem sikerült.
– Nem, nem! Rám ne számíts! – mondta Barbara, még mielőtt Jolánka ajkait elhagyta volna a kérés, hogy hadd álljon rá, hogy jobban kiláthasson a kertbe. – Még csak az kéne, hogy rám taposs! – húzogatta az orrát Barbara.
– Khm, khm, drága Jolika, ha szabad lesz – mondta most két kedves, egyszerre csilingelő hang a háttérből. – Ha kegyed nem bánja, mi örömmel tartjuk a bájos talpacskáját, amíg szétnéz odakinn – folytatta egy kellemes bariton. Apa futócipői voltak, mindketten bolondulásig szerelmesek anya papucsaiba. (Apának egyébként nem volt papucsa, odabent mindig mezítláb járt-kelt.) Anya zsémbelt is ezért eleget Apával, de a futócipők nem bánták, sőt, titkon még hálásak is voltak Apának, mert így nem volt vetélytársuk. A ballábas futócipő, Boldi Jolánkába, a jobblábas Jocó pedig Barbarába volt szerelmes. Futócipő mivoltukat meghazudtoló módon illedelmesek, előzékenyek, mondhatni igazi úriemberek voltak.
– Köszönöm, kedves Boldi – suttogta Jonlánka a pilláit rebegtetve, és egy cseppet el is pirult, ami csakis azért nem látszott, mert amúgy piros selyempapucs volt. – Ez igazán kedves öntől – folytatta bájos hangon, majd finoman Boldi orrára lépve feljebb kapaszkodott, és teljes egészében nekinyomta fitos orrát az ajtóüvegnek.
– Ó. Ez valami meseszép! Micsoda bársonyos zöld szőnyeg van odakint!
– Edz a fű, ha deb sérteb beg – mondta Boldi kissé orrhangon, de nagy áhitattal.
– Igazán? Hát gyönyörű! És milyen szépen mutatnánk benne, Barbara! Gyere, gyere, ezt neked is látnod kell!
Barbara, bár kettőjük közül mindig is ő volt a kötelességtudóbb, a lelke mélyén egyetértett Jolánkával. Pirongatta sokszor, amiért olyan nyughatatlan, de szívből csodálta is, amiért ilyen nyíltan kimondja a vágyait. Most egy cseppet tanácstalan volt, hogy mit is tegyen, de Jocó ott termett egy gondolatnyinál is rövidebb idő alatt, ölbe kapta és felemelte.
– Jajj! – sikoltott egy aprót Barbara, majd: – Tegyen le Jocó, nehéz vagyok! – de már kacagott közben. Aztán hirtelen elhallgatott, és: – Igen! Igen, ez tényleg gyönyörű! – mondta álmélkodva.
– Milyen izgalmas lehet önöknek, kedves Boldi, minden reggel odakint! – csacsogta Jolánka, és még mindig átszellemülten, csillogó tekintettel nézte a füvet. – Mennyi szín, mennyi látnivaló!
– Tudják, kedveseim, mi már megszoktuk – felelte kettőjük nevében Jocó. – Fű, fák, virágok. Levelek. A fán szép zöldek, lehullva barnák vagy vörösek. Elég nehéz futni rajtuk. De persze nekünk nem gond! A harmat, az hűvös, mégis, a futástól kimelegedve jólesik. A leggyönyörűbb mégis a napfelkelte. Azt nagyon szívesen megmutatnánk kiskegyedéknek.
Erre mindenki elnézett valamerre, de egymásra még véletlenül sem. Boldi gyorsan másra is terelte a szót a nagy kínos csendben.
Egy percre elhallgatott Boldi, és hagyta, hogy a papucshölgyek gyönyörködjenek a reggeli pázsit látványában. Aztán, alig hallhatóan, szint félve hozzáfűzte még: – Mi mégis inkább másra vágynánk.
– Valóban? – kérdezte meglepve Barbara. – Lehet valami szebb, jobb, érdekesebb, mint ez a gyönyörű kert odakint? Vagy a gát, amiről már olyan sokszor meséltek nekünk?
Most Boldin és Jocón volt a sor, hogy lesüssék a szemüket. Úgy gondolták, egyáltalán nem úriemberhez méltó, hogy ilyesfajta gyengeségről tegyenek tanúbizonyságot, hogy vágyakoznak ők is valamire. De ha már Boldi így elszólta magát…
– Igen, igen, kedves hölgyek. Mi is vágyunk egy kis változatosságra. Olyan jó lenne, ha egyszer mi is… ha egyszer minket is…
– Na, mondja már ki, bátran! – bíztatta Boldit Barbara.
– ..ha elmehetnénk fürdőzni! – szakadt ki egyszerre a két cipőből a sóhaj.
– Fürdőzni? Haha! Hahaha! – nevetett csilingelve Jolánka! – De hiszen abban semmi izgalmas nincs! – folytatta kacagva, de elszégyellte magát, és gyorsan abbahagyta, amint rájött, mennyire udvariatlan volt. – Félre ne értsenek, kedves Jocó és Boldi, nem kinevetem önöket. Csak hát, a fürdő? Meleg, párás, vizes, és minden egy kicsit csúszik. Mi minden esténket ott töltjük. Biztosíthatom mindkettőjüket, eléggé unalmas.
– Mégis hölgyeim, mi nem tudjuk, milyen az, az illatos gőzben pihentetni a fáradt tagjainkat. A meleg vízben lubickolni…

– Mit nem hallok!? – reccsent ekkor egy érdes hang a cipős-szekrény tetejéről.
PaPó volt az, Nagyapa barna kockás papucsa, aki olyan öreg volt, hogy maga sem emlékezett a korára, és mégis olyan nagy becsben tartották a háziak, hogy az orrán lévő lyuk ellenére sem váltak meg tőle. A fiatal otthoni cipőkkel és papucsokkal ritkán állt szóba, túl hangosnak találta a folytonos csevegésüket. Legtöbbször csak rájuk mordult néha, na nem haragosan, csak úgy intően, néha meg zsémbeskedve. A gyermekpapucsokkal azonban sokat beszélgetett. Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy a gyerekek papucsai mellé tették, vagy ha nem, hát a háziak távollétében odacsoszogott hozzájuk. Naphosszat mesélt nekik a régi időkről, nagy titkokról, nagyritkán Mammuszról, is, aki a nagymama papucsa volt, hogy hogyan keringőztek valaha a nagyszoba szőnyegén, vagy pihegtek együtt a kandalló parazsa előtt. Halkan, susogva mesélt, és néha el is szunyókált közben, és aprókat horkantott. A papucskák, összesen három pár, türelmesen vártak rá. Ilyenkor ők is pihentek, néha előbb el is aludtak Papó meséjén, mintahogyan véget ért, hiszen amikor szolgálatban voltak, a gyerekek lábán, akkor nem volt megállás.
– Mit nem hallok!? – reccsent fel tehát Papó, majd így folytatta: – Eddig azt hittem, hogy csak a papucs kisasszonykák szeszélye, hogy a kertbe vágyakoznak. De most már az ifiurakról is meg kell tudnom, hogy másra vágynak, mint a feladatuk? Na, halljam, ki nem elégedett még a sorsával?
A papucsok és cipők egészen meglepődtek. Először is azért, mert ennyit egyszerre Papó szinte még sohasem beszélt hozzájuk, másrészt pedig azért, mert úgy tűnt, hogy a kérdése igazából nem is szigorú, hanem érdeklődő volt. Mintha tényleg arra lenne kíváncsi, hogy melyik papucs miről álmodozik valójában. Talán Papó megszelídül?
Aztán még egy meglepő dolog történt, mondhatni, varázslatos. Papó elrugaszkodott a cipőszekrényről, és a korát, meg a földvonzást is meghazudtoló kecsességgel szép komótosan lelebegett a padlóra.
Haaa – tört ki a cipőkből egyszerre a meglepett hördülés- -Aztaaaaa, és hű – folytatták, majd mindannyian halk pusmogásba kezdtek, hogy: – Hogy lehet ez? Meg: -Papó talán mágus? És: – Csak nem tud repülni? És varázsolni?
És ez így folytatódott volna, ki tudja meddig, ha egy éles hang fel nem csattan a sarokból:
– Kérünk engedélyt szólni!
Na, ez volt ám csak a meglepetés! Micsoda egy nap! Í és Ván szóltak, amolyan katonásan. Régi katonai bakancsok voltak, akiket apa a kertben használ, sárban taposni, ásni, gyomlálni. Két nevük volt, de csak együtt – Ívánék – szokták emlegetni őket a többiek, hiszen ők annyira fegyelmezettek voltak, hogy mindent egyszerre, összeszokottan csináltak. Hogy a kemény, edzett Ívánéknak is lehet valami vágya? Nekik, akik régen még a sivatagot is megjárták? Akiket kidobtak, leszereltek, és akiket Apa mentett meg az enyészettől egy bolhapiacon? Akiknek soha egy hangja nem volt, mindig csak a hallgatás, a tűrés, a fegyelem? Pont ők?
– Igen? – kérdezte Papó szelíden, mintha pontosan erre várt volna, mintha tudta volna, hogy minden így alakul. Minden cipő pisszenés nélkül figyelt.
– Mi az… az… – kezdték Ívánék keményen, de elbizonytalanodtak. Aztán szemlesütve folytatták: – Mi az Operába vágyunk.
Döbbent csönd. És csönd.
Majd:
– O. O-o-o. Ho-ho-ho-hogy az o-o-o-perá-á-ba! Ha. Ha. Ha-ha! – kezdtek nevetni a cipők és papucsok a percnyi döbbenet után. – Még hogy az Operába! Nem vagytok ti oda valók! Opera!! Ha ha ha ha ha!
Csak Papó és a gyerekek nem nevettek. És persze Ívánék sem. Szomorúan álldigáltak a sarokban.
– Csend legyen! – csattant fel bosszúsan PaPó. – Szégyelljétek magatokat! Micsoda dolog ez! Kinevetni a másikat! Ebben a házban! Ezen a folyosón! Ezen a cipőszekrényen! Hát hol láttatok ti ilyet? – korholta őket.
A cipők megszeppenve hallgatták PaPót, és hirtelen mindenki talált valami rettentően érdekes megszemlélni valót a falon, sarokban, járólap kövén, bárhol, csak PaPóra ne kelljen néznie. Ívánék, a futócipők és a papucshölgyek azonban PaPóra emelték a tekintetüket, csak őt figyelték, kicsit közelebb is húzódtak hozzá. Érezték, hogy itt valami egészen különös és fontos dolog van készülőben….

FOLYT. KÖV

Giling-galang
Kicsiny harang
Hegytetőn

Dús bundájú
Birka béget
Legelőn.

Kicsi bárány
Csilingelő
Csengője

Vígan lépked
Anyja nyomán
Előre. Bővebben…