Kalas Zsuzsa meséi

A szeretettolvajok

Történet a novemberi esőről, Andrisról a kisfiúról, Sándorról (a pizzafutárról) és Kláriról (a konyhalányról), a repülő fekete motorosokról, de főként és elsősorban a macskákról és Giliszta Kázmérról.

1. fejezet
Az eső

Azon a napon, amikor leszállt az este, az utca titokzatosan a kék árnyalataiba burkolózott, és az addig fekete ablakokban most egymás után gyulladtak ki a narancssárgás meleg fények, Andris már lefekvéshez készülődött a nagy bérház harmadik emeletén a gyerekszobában. Elfészkelődött a puha párnákon és a biztonságot adó meleg takaró alatt. A gyerekszobában még égett egy kislámpa, aranysárga sugara rácsorogott a szőnyegre, a konyhából és a felnőttek szobájából pedig megnyugtató zörgések szivárogtak be a kis szobába: edények csörögtek a mosogatóban, ahogy egymáshoz koccantak és a víz zubogása hallatszott. Egy bácsi hangja szűrődött be halkan, amint a tévében egy repülőgép balesetről számolt be, aztán egy nénié, aki arról beszélt, hogy másnap késő őszi időjárásra számíthatunk sok esővel, hűvös széllel, és hogy senki se felejtse otthon az esernyőjét, aki nem akar megázni.
Andris elmélázva bámulta az ablakon át a sötét háztetőket. Bővebben…

Reklámok

Németh Eszter meseregénye

Vaskóvári Krónikák – Alig-Pötty
4. rész 1.fejezet

A nagy találkozás

Alig-Pöttynek határozottan és végérvényesen elege volt. Bosszúsan, nem is, kedveszegetten rugdosta a porszemeket, amik számára kavicsoknak hatottak.
A porszemek azonban ügyet sem vetettek rá.
– Nemhogy porfelhőt nem tudok támasztani, de mégcsak nem is haladok, a kutyafülét, még csigaháton is gyorsabb lennék. Elegem van – nyögte, azzal egyszerűen leült egy fűszál tövébe és dühében sírva fakadt.
Alig-Pötty nem volt nagy jellem, mert hamarosan fel is pattant és dühödten rugdosni kezdte a fűszálat, aprócska arca viaszszínre sápadt, a kiugró arccsontjaira piros dührózsák ültek, könnytől fényes zöld szeme haragtól szikrázott s villámokat szórt.
A fűcsomóból kibújt egy bogár, már-már ledorongolta volna a dühös kis mitugrászt, aki képes volt megzavarni a délutáni sziesztáját, amikor rájött, hogy az előadás lényegesen jobbnak ígérkezik, mint az alvás. Így lezuttyant a szomszéd fűcsomó tövébe, a szárnya alá nyúlt az uzsonnájáért, és komótosan falatozni kezdett.
– Né, biomozi! – rikkantott a tücsök is, azzal előkapta a hegedűjét s finoman pengetni kezdte a húrokat, gondosan ügyelt, hogy a rúgások közti időben tegye, méghozzá ritmusra.
Mire a többi bogár a helyszínre érkezett, csalogatta őket a furcsa ritmusú tücsökciripelés, no meg a különös, sose hallott szitkozódás, addigra Alig-Pötty belefáradt a tombolásba. Egyszerűen hanyatt vágta magát a földön. A föld azonban kemény volt, hetek óta nem esett, így a feje jó nagyot koppant.
– Hát ez K.O. – cippentett egy utolsót a tücsök.
– Rá kéne számolni!
– Talán feláll még!
– Hívjunk mentőt!
– Mentsük meg! – kontrázott a hőscincér.
– Ne kontrázz, még hangszered sincs, te szoknyapincér! – csapta fejbe a vonóval a tücsök.
– De igenis vettem magamnak egy gitárt.
– No hiszen, az ágyipoloskától, mi?
A cincér meg a tücsök úgy belemelegedett a vitába, hogy az egész csődület figyelmét magára vonta. Egyesek már bogárbunyót emlegettek.
Senki sem vette észre, hogy közben Alig-Pötty feleszmélt, hasra hengeredett, a két kezébe támasztva az állát kíváncsian figyelte a bogárnépet. Hamarosan azonban elterelődött figyelme a mondvacsinált és meglehetősen bejáratottnak ható vitától, az út túloldalán lévő fűcsomó közül ugyanis egy tejkaramella színű szempár meredt rá.
Alig-Pötty visszabámult. Eleinte dacosan, amolyan: “Hát te meg ki a macskafarka vagy és mit bámulsz rám, tökfej” – nézéssel, de a szempár állta a tekintetét, továbbra is nyugodtan és kíváncsian. Igaz, szelidnek nem volt épp mondható, inkább úgy vizsgálódott, mint amikor valami különleges, furcsa dologra bukkan az ember, amiről első látásra nem tudja eldönteni, hogy ezt szeretni vagy utálni fogja, esetleg mégsem olyan érdekes, mint ahogy elsőre látszott.
Alig-Pöttyre hatott a másik nyugalma, ő is egyre higgadtabban nézett vissza, de mert a töprengő elmélkedés sose volt erős oldala, némi bámulás után araszolni kezdett, csak úgy, könyéken, amolyan laposkúszásban a szempár felé.
Valahol a koponyája leghátsó zugában, ahol a gondolatok, meg az agysejtek próbálták hadrendbe állítani magukat, de legalábbis nem folyton elúszkálni a zsizsgő agyvizeken, felmerült egy pillanatra a felismerés, hogy ez egy róka, de a nagy áramlásban rögvest alá is bukott a gondolatfolyam iszapos alja felé.
A fűcsomó nem volt messze, a szempár nem mozdult, bár némi gúnyfény villant fel benne, így az önmagát egyelőre kígyónak képzelő Alig-Pötty hamar odaért.
– Hát, te ki vagy? – szegezte neki tétovázás nélkül a kérdést. – Szépnek szép a szemed.
– Talán köszönnél!
– Jó napot!
– Üdvözöllek!
– Szóval, ki vagy?
– Nem volt gyerekszobád? Mindenkit letegezel?
– Most nem ezért vagy azért, de te is tegeződsz.
– Igaz.
– Szóval? Na, jó, én Alig-Pötty vagyok.
– Cérna, nagyon örvendek.
– Képzelem!
– Képzelheted is. Te nem vagy idevalósi – állapította meg a szempárhoz tartozó kellemes hang. – Mit keresel?
– Barátokat keresek. Asszem. Te idevalósi vagy?
– Á, dehogyis! Épp csak erre tévedtem, érdekelt a zajongás.
– Nem jössz ki a bokorból?
– Kijöhetek éppen – azzal a fűcsomóból kilépett egy róka, a szokottnál is soványabb, kecsesebb kis alak. Épp mint egy cérnaszál. Csak a mandulavágású szemei voltak hatalmasak, a nem is annyira ravaszdi, inkább cuki képén.
– Nahát, te egy róka vagy! Mondd csak, meg vagy szelídítve? – kérdezte gyanakodva Alig-Pötty.
– Mit jelent az, hogy megszelídíteni?
– Tudsz olvasni?
– Róka vagyok, honnan kéne tudnom? – nézett rá szemrehányóan és kicsit szégyenkezve Cérna-Róka. – Na jó, verébfej- és tyúklábírást igen.
– Hm.. – Alig-Pötty egyszeriben csupa kíváncsiság lett. – Szereted a meséket?
– Tyúkokról szólnak?
– Van benne tyúk is.
– Akkor szeretem.
– Na, figyu – Alig-Pötty lezuttyant Cérna-Róka mellé, de azért tisztes távolságra tőle, és mesélni kezdett: “Hatéves koromban egy könyvben…”

Molnár Krisztina Rita meséi és versei

HŐSLEVES

Anya, ez a leves úgy csíp! Mérget is főztél bele?
Jaj, kisfiam! Mit is gondolsz? Csupa jóval van tele.
Bizony ez a remek leves nem akármiből rotyog…
Aki ebből evett egyszer.., soha többé nem motyog!
Nem dadog, és nem hiszi azt, szörny lapul az ágy alatt,
de csak ha a tányérjában egy csepp nem sok sem maradt.
Ha egy tányérral megeszel, azt se fogod bánni már,
ha a padtársad piszkafa, s minden szünetben zrikál,
az osztályban ki a menő, s a tornasorban hol áll
az a vagány Kovács Benő, ki bárkivel szembeszáll.
Na, de Anya én azt hittem, húsleves lesz az ebéd!
Nem kisfiam, ma mást főztem, egész mást rakok eléd! Bővebben…

Kertész Edina meséi

A rejtélyes kulcs
Pötyi és Pepita nyomoz 1.
(részlet)

2. fejezet
amelyben egy körhinta lova hirtelen elrepül
Guriga bácsi megvizsgálta a kulcsot, aztán benyúlt a pénztárgép alatti fiókba, és egy hasonlót húzott elő. Az övé a sok használattól fényesebb volt, mint a lányoké, és felirat sem volt a szárán.
– Itt az én szekrénykém kulcsa, kislányok. Ez a másik nem az enyém – adta vissza Pötyinek a talált kulcsot, majd a sajátjával kinyitotta a kredencet. Pötyi és Pepita tágra nyílt szemmel bámulták a polcokon sorakozó hasas üvegeket, amelyek színpompás pillecukorral és fényes papírba csomagolt töltött cukorkával voltak tele. Guriga bácsi kinyitotta az egyik üveget, és kivett belőle négy lila-rózsaszín csíkos, nagy pillecukrot.
– Egy kis kóstoló – mondta, és átnyújtott kettőt-kettőt a kislányoknak.
Míg a cukrot majszolták, Guriga bácsi elmélázva sóhajtott fel.
– Tudjátok ti még egyáltalán, mi az a medvecukor? Kisfiú koromban édesapám készített olyat, hogy árulhassa a vurstliban… És azt tudjátok, mi az a vurstli?
Pötyi vállat vont, Pepita megrázta a fejét. Bővebben…

Polgár Jutka meséje

Gomolyfelhővár

Hatodik fejezet
A kastélyban

Boróka ekkor elindult a kastély felé, hogy megkeresse a titokzatos Pozdorja urat. A táj még havas volt, de a járda, ami a kastélyhoz vezetett tisztára volt söpörve. Egész úton markában szorongatta a királytól kapott rézgarast. Amikor a kastélyhoz ért nem zörgetett be azonnal. Várakozott. Kíváncsian nézegetett a kapun túlra. Ám nem ácsoroghatott sokáig e kapu előtt, mert az egyszer csak váratlanul kinyílt, s Boróka máris a kapun belül találta magát. A lány nagyon meglepődött, s hirtelen nem is tudta mihez kezdjen, kinek mondja el, hogy ehhez az egészhez neki semmi köze sincs, csupán egy pénzdarab tréfálkozott vele. Bizonyára a pénzverdében egy kapunyitogató varázsszót rejtettek ebbe a rézgarasba, gondolta Boróka. Bővebben…

Lakatos István meséje

DOBOZVÁROS
(részlet)
Hetedik fejezet

KÜLÖNÖS SZOBÁK NYÍLNAK

A vízimanóknak öt napjuk volt, hogy eljussanak oda, ahonnan majd Dobozvárosba szállítják őket.
– Tehervagonokba pakolják ezeket a nyomorultakat egytől egyig – morogta Székláb.
– Mintha marhákat vinnének a vágóhídra. – Többet aztán nem mondott. Hanem sokszor elmaradt: órákra eltűnt, hogy aztán olykor a szokásosnál is kócosabban, csapzottabban térjen vissza. – Túl kicsi – mondta ilyenkor, miután visszatért. Vagy: – Túl büdös. – Egyszer egy jókora zúzódással az arcán bukkant fel: – Fene azokba a gonosz növényekbe! – Végül mindig fejcsóválva fejezte be: – Nem lesz jó, nem lesz jó.
Nem akarta kiadni a manókat a dobozvárosiaknak, már-már eszelősen igyekezett új lakóhelyet keresni nekik. Nagyon úgy nézett ki, hogy egy ekkora család számára ez nem túl egyszerű. Zalán sejtése szerint óriási távolságokat tettek meg, olyan tájakon robogtak keresztül, amilyeneket korábban csak a tévében vagy a földrajzkönyvben látott. Ha vonat jött, a tákolmány illedelmesen félreállt, s elengedte a szerelvényt. Bővebben…